Újra úton a Titanic

Publikálás dátuma
2018.04.16. 07:46
Szerb "hazaáruló" - Mirjana Karanovic elmesélte, hogy sok szerb nacionalista támadja őt Forrás: Titanic Filmfesztivál

Átgondolt, koherens és izgalmas volt a 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál programja. A dicséret ezért elsősorban a dán programigazgatót, Allan Sorensent illeti, aki most megmutatta: sokkal több figyelemre méltó alkotás van világszerte, mint amennyi hozzánk végül elérkezik. Ezzel pedig a Titanicról kijelenthetjük: a korábbi évek útkeresése után megtalálta a helyét – és nagyon reméljük, a közönségét is. A csaknem ötven filmet felvonultató jubileumi fesztivál ráadásul nívós alkotókat is hozott Budapestre. Például a neves szerb filmdívát, Mirjana Karanovic-ot, aki a Rekviem J. asszonyért című filmet kísérte el.

Bojan Vuletic második egész estés rendezésének a címszereplője volt Karanovic, aki szokás szerint makulátlan alakítást nyújtott a férje elvesztését és az egzisztenciája megsemmisülését lelkileg feldolgozni igen nehezen tudó idősödő asszony szerepében. Van a filmben egy jelenet, amikor a karakter épp öngyilkosságra készül, és a színésznő olyan, mintha semmit sem tenne, mégis mindent értünk, érzünk. Mirjana Karanovic-ot igyekeztünk egy kicsit kikérdezni a pályafutásáról. Jókedvűen elmesélte, hogy amikor 1985-ben sztárrá vált A papa szolgálati útra ment című Emir Kusturica filmmel, mindenki azt mondta neki, hogy ha valaki ilyen fiatalon a csúcsra ér, onnan már csak zuhan a karrierje. „Azóta is várok erre” – húzta alá a színésznő, aki olyan rázós filmeket is vállalt, mint a bosnyák Jasmila Zbanic rendezte Szerelmem, Szarajevó, amelyben egy szerb katonák által megerőszakolt egyedülálló anyát alakít. A szerb színésznő nagyon sok támadást kapott szerb nacionalistáktól, voltak, akik hazaárulónak bélyegezték. Talán épp ezért érthető, hogy egészen elkomorul, amikor Emir Kusturicával való viszonyáról kérdeztem. Ahogy fogalmazott, az az ember, akit ő ismert, ma már nem létezik – ezzel utalva a rendező nagy váltására.

Az érdekes vendégek toplistára muszáj felvenni Héléne Cattet és Bruno Forzani rendezőpárost, akiknek teljes retrospektívet szentelt a Titanic. Ha röviden kéne jellemezem a stílusukat, csak azt mondanám: vizuális orgia. A belga páros a Dario Argento és a társai által megálmodott olasz giallo műfaját értelmezi- és hasznosítja újra. Cattet és Forzani minden egyes filmjük után beszélgetett az értő közönségükkel és nagyon érdekes dolgokat mondtak arról, hogy például hogyan lehet klasszikus Ennio Morricone filmzenéket új értelemmel felruházni. Aki lemaradt, sajnálhatja!

Díjak
A versenyprogramban a Rungaro Nyoni Zambiában játszódó angol szatírája, a Nem vagyok boszorkány vihette haza Hullámtörők-díját, a palesztin Muajad Alajan Sara és Szalim viszonya című filmje elismerő oklevelet kapott.

Káoszban imbolygó papírhajónk

Publikálás dátuma
2018.04.16. 07:45
"Svejk. A visszatérés" - Az előadás elszakad Hasek művétől, inkább a novellából készült Fotó: Vagyimir Postnov
A MITEM két előadása is, a „Svejk. A visszatérés” és a Woyzeck, a kisember kilátástalan útvesztőjét kutatja. Előbbit Valerij Fokin, utóbbit a találkozóra időzítve Ifj. Vidnyánszky Attila vitte színre.

A drámai színháznak arról kell szólnia, ami fáj – mondta Valerij Fokin, az idei Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) nyitóelőadásának a „Svejk, A visszatérésnek” a rendezője a Nemzeti Színházban tartott közönségtalálkozón. Fontos mondat és túl mutat a közhelyen. Fokin nem most először jött a társulatával, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház együttesével a találkozóra, rendszeres visszatérőnek számít, sőt a budapesti Nemzeti Színházban rendezett is már.

Alátámasztandó az idézett mondatát, teljesen más Svejkkel érkezett, mint amire számítani lehetett. Az előadás hagyományos módon kezdődik ugyan, de aztán teljesen önállósul, jórészt elszakad Jaroszlav Hasek művétől és vált át a novellából készült színdarabra, amelyet Tatyana Rakhmanova jegyez.

Fokint a Svejk apropóján elsősorban a háború érdekelte, nem a kisember, a katona anekdotái, nem az ebből következő túlélésre játszó humor - bár például a sorozási jelenet itt is elég vicces -, hanem a dráma, a háború kegyetlensége. Az ember nem tud háború nélkül élni – jegyezte meg a rendező szintén a közönségtalálkozón és ennek a kényszernek a következményeit is látjuk a színpadon. Az egyik sokkoló jelent a szerb háborúban zajló kivégzésekre utal. A színpadkép is nyomasztó, hatalmas portrékkal, nekem erről a diktátorok jutottak eszembe, akik a háborúban is érdekeltek. És mint tudjuk, nem csak akkor beszélhetünk háborúról, ha lőnek. Fokin előadásában viszont lőnek, mindent elönt a félelem és a rettegés. Svejk (Stepan Balakshin) pedig ennek az egésznek a gyanútlan áldozataként válik egyszerű eszközzé. A kíméletlenség, az önzés eszközévé, akit egy részeg katona öl meg. Az előadás ritmusa néha leül, igazán a végére találja meg a sajátját, amikor a háborúról szóló költői vízióvá változik.

A szintén a MITEM-en látható Woyzeck, amely a találkozó házigazdája, a Nemzeti Színház bemutatója Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében viszont az elejétől kezdve szinte robban, annyira telibe találja a nézőt. A színlapon ez áll az előadás mottójaként: A háborút és az őt körülvevő világot megemészteni nem képes kisember papírhajó az óceán közepén. Ebben a mondatban összeolvasható a Svejk és a Woyzeck, de utóbbi annyira szertelen, mégis mélyre ásó, hogy érdemes mindentől elszakítva közel menni hozzá.

Woyzeck - Büchner darabja ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében szinte robban Fotó: Szalmás Péter

Woyzeck - Büchner darabja ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében szinte robban Fotó: Szalmás Péter

A szűkített játszótér a Kaszás Attila Teremben egy panelt formáz, a helyszín pedig Brazília, de persze ez csak játék, mert alapvetően Büchner történetét látjuk. Csakhogy inkább a fő mondatok, motívumok hangzanak csak el, mint kiindulópont és ezekből építkeznek a legkülönbözőbb ötletek és jelenetek. Woyzeck és Marie kisgyermekükkel panelbe zárva próbálják túlélni a mindennapokat. Nézik a televízióban a sorozatot, és a készülékből kilépnek a szereplők. Álom és valóság összemosódik és alkot különös, de nagyon is hatásos elegyet. Rengeteg az ötlet, lehet, hogy egy kicsit túl sok is, de az ismétlődésekkel együtt mégis minden felerősödik és szíven is üt. Olykor az egyes etűdök a kabaré humorát súrolják, hogy aztán egyszer csak különösebb átmenet nélkül minden drámaivá, tragikussá váljon.

Marie (Barta Ágnes) egy szaunában, majd a közös lakásban prostitulálódik, az odaadás és az erőszak nem válik külön és mindez Woyzeck szeme láttára történik. Megrázó a kép, amikor Woyzeck (Nagy Márk) szembesül azzal, miként öleli feleségét az Ezreddobos (Fehér Tibor). Marie pedig miként nyílik ki, miként veszti el a gátlásait, hogyan találja meg magában újból a szenvedélyt. Ifj Vidnyánszky Attila Vecsei H. Miklós dramaturggal együtt több réteget rápakol a jelenetekre és a szereplőkre is, de ezek egymást erősítik. Nagyon jó a főként egyetemistákból álló csapat. Óriási a játékkedvük, a kreativitásuk. Különös érték, hogy a sok mozaik képes összeállni egy egésszé, a folyamat lényegére rávilágítva. Megérthetjük, hogy Woyzeck miként jut el a gyilkosságig.

A színpadi eszközök a látvány, (Vecsei Kinga Réta) a zene (Mátyássy Szabolcs) is nagyon erős. Az előadás magába sűríti azt, hogy miért nem kerülhetjük el a sorsunkat, miért nem tudunk túllépni azon, ami elrendeltetett. Nem is értem, hogy a fiatal alkotók hogyan tudhatnak ennyit az életről, és csak kívánom, hogy ez a szárnyalás még sokáig kitartson.

Szerző

Milos Forman emlékére

Publikálás dátuma
2018.04.15. 20:40
Fotó: AFP/Martin Bureau
86 éves korában elhunyt Milos Forman kétszeres Oscar-díjas, Golden Globe-díjas filmrendező.

Utoljára talán Bergman halála volt ennyire fájdalmas a filmtörténet számára, hiszen egy korszak ismét lezárult. Ami vigasztaló lehet, hogy a cseh, majd amerikai rendező életműve fordulatokkal teli és egységes ívű. A nyers, fekete-fehér prágai remeklésektől az álomgyári sikerekig és varázslatos különcökről készült életrajzi művekig.

Képes volt objektíven látni a körülötte lévő világot és iróniával megfogalmazni a róla alkotott véleményét. A Tűz van, babám!-mal például, amely az elvtársak nemtetszését váltotta ki, majd 1968-as betiltása után úgy érezte, amit ott elmondott, azt megismételni nem tudná már. Mindig csak a rendszert igyekezett kritizálni, annak embertelenségére rámutatni, új hazájában, az Egyesült Államokban is – a Hair sem tetszett ugye mindenkinek.

Hair (1979)

Hair (1979)

Forman élete, az életművének megfelelő módon, annak inspirációjaként, filmszerűen kalandos volt: a sötét diktatúrából, szegénységből és elnyomásból kitörve gazdag és sikeres emberré vált az amerikai álom központjában, Hollywoodban. Már a háborús gyerekkortól kezdve klasszikus hősként élte az életét. Előbb a polgár-papa, majd a mama elhurcolása, az árvaság, amelyre későn, felnőtt korban érkezett a váratlan dramaturgiai fordulat: az igazi zsidó apa felbukkanása. Aztán a kommunizmus évei, az elnyomás, a prágai értelmiségi körök belvilága, az invázió, az emigráció, és a – sikerdramaturgiában elhagyhatatlan – kezdeti nélkülözést követő beérkezés, megdicsőülés majd a hatalmi állapot. Szüksége volt erre, hiszen a dráma anyaga, ahogy Lukács György mondta, csak emberek közötti megtörténés lehet. Milos Forman élt, és mesélt az életről.

Amadeus (1984)

Amadeus (1984)

Úgy hírlik, hogy amikor megnézte Peter Shaffer Amadeus című színdarabját, azt gondolta, olyan unalmas lesz, mint egy szovjet film, amelyet olyan művészekről készítettek, akik nem fogalmaztak meg az életükben semmilyen kritikát. Legalábbis szóban. Forman rácáfolt erre. Adaptálta, és úgy mesélt a tehetségről és a tehetségtelenségről, ahogy senki.

De sokkal több ő egy nagy mesélőnél. Hiányozni fog.