A kenguruk, és általában az erszényesek szaporodásának egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy a nőstények igen rövid – a kenguruk esetében nagyjából egy hónapos – vemhességi idő után meglehetősen fejletlen utódokat hoznak a világra. A szinte embrionális állapotú újszülöttek fejlődése hónapokon át az anyaállat testén kívül, az erszényben folytatódik. Ez a kenguruknak különösen jól fejlett, lényegében körülveszi az emlőket. A nőstény "bőrredője" a közhiedelemmel ellentétben nem egyszerűen egy zsebre hasonlít, hanem sokkal inkább a régi idők pénztartó bőrzacskójára, vagyis arra, amit eredetileg erszénynek neveztek. A kenguru ugyanis – izmok segítségével – hasonlóképpen tudja zárni az erszény bejáratát, ahogy a bőrzacskó száját lehetett a belefűzött zsinór segítségével.
Az újszülött önerőből mászik fel az erszénybe, hogy aztán hónapokig ki se nézzen onnan. Miután a kiskenguruk szeme kinyílik, időről időre kitekintgetnek az erszényből, ismerkednek a külvilággal. A következő lépésben már ki is mászik, aztán pedig egyre több időt tölt kint, mint az erszény rejtekében. Végül eljön az az idő is, amikor az anyaállat már nem engedi vissza a kölyköt, csak a fejét dughatja be még néha, hogy az emlőkből pár csepp tejet igyon.
Az ecsetfarkú patkánykenguruknál a kölykök már februárban előjöttek az erszényből, a kormos kenguru néven is ismert nyugati szürke óriáskenguruknál pedig az egyik kölyök már márciusban olyan sok időt töltött az erszényen kívül, hogy a nemét is sikerült megállapítani.
A Bennett-kenguru Ausztrália keleti-délkeleti területein őshonos. Többek között olyan vidékeken is, ahol télen a hó sem számít ritkaságnak. Ezért nincs szükségük fűtött istállóra, elegendő egy fedett, szélvédett hely, ahová szükség esetén behúzódhatnak. Több nőstény is kölyköt nevel éppen. Az apróságok már gyakran kinéznek anyjuk erszényéből, de egy kicsit még fejlődniük kell ahhoz, hogy ki is jöjjenek onnan.
