Nagy N. Péter: Más választást!

Publikálás dátuma
2018.04.21 09:50
MARABU RAJZA
Fotó: /

Ellenzéki egységet követelnek a tüntetők. Majd' egy évtizede teszik. Nem érdekli őket, hogy szinte semmiben nem értenek egyet a megszólítottak. Háború idején mit számít, hogy a békepártok mit akarnak majd később? Előbb legyen béke, semmi más nem érdekes.

A körülmények felmérése

Az ellenzék képtelen felfogni, hogy semmi nem számít már, amit egyébként gondol az életről. Amiért politizálni kezdett. Most már csak egy látszik fontosnak – például a százezernyi tüntető számára -, a közös ellenfél. Lehet, hogy erre a helyzetre rámennek a baloldali pártok – a liberálisok már erre a sorsra jutottak –, de gondolja-e valaki, hogy a Fidesz-nyomás alól ki lehet törni kegyetlenül nagy áldozatok nélkül? Ha ki lehetne, nem volna ilyen fullasztó a helyzet. A Fidesz sem tudott áldozatok nélkül szabadulni az ellenzéki létből annak idején. A többi jobboldali pártot áldozta be. Ez most a másik oldalon ezer okból biztosan nem menne.

Nem tudni, a Jobbik merre indul, de a többi ellenzéki pártnak biztosan szembe kell néznie a tömeg akaratával. Ha összefogásuk nem is eredményezne azonnali sikert ígérő csapatot, de legalább azt a minimális tömegvonzást garantálná, ami nélkül közéleti hatás nem remélhető. Valamit válaszolniuk kell. Ne mondják fel a beszélő viszonyt azokkal, akiktől az életet kaphatják.

De ne most döntsenek! Most még remeg az izgalomtól mindenki. Ilyenkor csak a futballéletből a hatvanas évek végéről ismert "jöjjenek a fiatalok" következhet. Jönnek is – egyre gyengébbek. A gyerek nem kívánságra születik. Ahhoz előbb sok mindennek történnie kell. Minimum meg kell ismerniük egymást a majdani szülőknek.

A nagy elhatározások előtt fel kell mérni a körülményeket. Döntsenek, amikor már válaszoltak arra, hogy a putyinizálódás-e a tét nálunk, vagy a még rosszabb, a posztszovjet köztársaságok sorsa fenyeget inkább, ahol az embereknek a rendszerváltozás után nem volt erejük az újra rájuk telepedő hatalom megfékezésére. Sőt! Nem értettük, hogyan tudják átadni magukat megint az egyeduralomnak, miközben valami ilyesmit csinálunk.

Vagy inkább az európai baloldal hanyatlásának egy helyszíne Magyarország? És csak az a jelenség állt elő, mint kivétel nélkül mindenhol a kontinensen, hogy a hagyományos baloldal radikálisan veszít a pozícióiból. Ott ez a változás nem egy autoriter hatalomnak kínálja fel az államot, de a térvesztés ugyanolyan mértékű, mint itt, ha nem nagyobb. Tudjuk-e, hogy mi a közös a mi baloldalunkban és az európaiban általában?

Ha nincs az ellenzéki nyilvánosságban egy szónyi gondolkodás sem ezekről a kérdésekről, szabad-e már hosszú távú döntéseket hozni, vagy bármilyen nehéz, türelemmel kell viselni a szenvedéseket? Tudjuk-e mi várható harmadik ciklusában a Fidesztől? Nem közömbös ez sem a lehetséges válaszstruktúrák kialakításának idején.

A tegezés felmondása

A Márki-Zay Péterrel a tegező viszonyt a választások után azonnal felmondó hódmezővásárhelyi Fidesz frakcióvezető e tekintetben eligazít. Hegedűs Zoltán Facebook-oldalán közölte, mindenkinek joga van megválogatni, kivel tegeződik. Ő a barátaival és a jó ismerőseivel. Márki-Zay Pétert immár nem tartja e körbe tartozónak, ezért csak magázni hajlandó. Meglehet, az ország nagy része számíthat a Fidesz részéről a tegező viszony felmondására. Már ahol ez még megvolt.

Orbán Viktortól értesülhettünk továbbá, hogy egészen új feladatokat kell megoldani, ezért más emberekkel képzeli el a kormányzást. Nem tudjuk, mi az a más, de azt igen, hogy az Országgyűlés azonnal napirendre veszi a 2016-os alkotmánymódosítást. Ebben rögzítik, hogy az országba szervezetten nem lehet betelepíteni senkit, csak egyedi döntések alapján jöhet bárki. Gránitba vésnék, hogy ha ütközés van az Alaptörvény és az uniós szabályok, döntések között, csakis a magyar jogszabály lehet érvényes. Jogilag fegyverkezünk az unióval szemben várható nagy összecsapásra. Befelé pedig az ellenszegülés egyre idegesebb elutasítására kell számítani.

Mit gondoljunk például arról, hogy Lánczi András, a Corvinus Egyetem rektora, a Fidesz hátországának meghatározó szellemi embere az Egy rektor naplója friss, V. fejezetében leprolizza az ellenzéket? "… A balosok, mivel a kommunizmus – elméleti vagy gyakorlati – múltjában gyökereznek, nincs valódi nyitottságuk a nyugati avagy egy reálisan tökéletesebb világra, nem beszélnek idegen nyelveket, az anyanyelvüket sem ismerik eléggé (…) fogalmuk sincs más kultúrák felfogásáról” – írja Lánczi.

Még durvább G. Fodor Gábor, a 888 főszerkesztője, a fideszes média egyik erős embere, amikor azt kérdezi a Mandinernek adott interjúban, hogy ha hullanak a fejek a vesztes ellenzéki pártokban, akkor miért nem hullik a 444, az Index és a HVG "feje"? Ezek szerinte nem újságok, hanem politikai mozgalmak. Ízlelgessük, ajánlja: az ellenzéki sajtó egy vesztes politikai mozgalom. Mi pedig győztes politikai mozgalom vagyunk. (Nem vesszük a lapot, amely szerint, ha szükséges, lőni kell, mert nyilván nem úgy gondolja.) De a győztes politikai mozgalomról szóló mondat igaz. Újságírás helyett politikai mozgalmak. Ez ajánlat, nem tényfeltárás. Az egész bekezdés jelzi, mi készülhet.

Ilyen körülmények között és már most is túlfeszített állapotban kell döntenie az ellenzéknek a jövőjéről.

Budapest üzenete

Nem hiszem, hogy a szereplőkre, inkább a helyzetre jellemző, hogy az LMP-ben már közvetlen fizikai agresszióba is átcsaptak az ellentétek. A szocialistáknál majd meg kell találni az új elnök és a menet közben meglelt vezető, Karácsony Gergely közötti kapcsolat optimális formáját. Nem lesz egyszerű.

A Jobbiknál amilyen titokzatos volt, hogy miként tudta nagyobb háborúság nélkül, csendben kiszorítani radikálisait Vona Gábor, éppen olyan rejtélyes a mostani kivonulása. Érezhető, hogy vulkáni erők működnek e párt környékén is. Amilyen sikeres volt a Jobbik vidéken, olyan kezdő módra szerepeltek Budapesten. És Budapest az a pont, ahol érdemes megállni. Talán közelebb kerülünk az összes eddigi kérdésre adható válaszhoz, ha nem is találjuk meg feltétlenül a politikai O kilométerkövet.

A jobboldal kétharmados győzelme mellett elsikkad, hogy az ellenzék pedig Budapesten nyert kétharmaddal. Sokan és joggal teszik fel a kérdést, miért nincs jelen a baloldali ellenzék a kistelepüléseken, de ugyanilyen fontos lenne megérteni, ha nem fontosabb, miért nyert ennyire Budapesten. Persze, a nagyvárosok hagyományosan mindenhol balra tartanak. Ismerjük az amerikai választási térképeket, amelyek republikánus óceánban mutatnak kis demokrata szigeteket, csak éppen ezeknek a zárványoknak több lakójuk (és voksuk van), mint a hatalmas konzervatív területeknek. (Clinton több szavazatot kapott, mint Trump.) Ugyanez a helyzet Nagy-Britanniában, és mindenhol.

Itt a közelünkben a „Vörös Bécs”. Példája sokat elmond arról, mennyivel többről van szó, mint a természeténél fogva sokféle embert összegyűjtő nagyvárosok toleranciájáról, új iránti fogékonyságáról. Bécsben például az elmúlt század eleje óta a szociáldemokrata városvezetések irányítása alatt 220 ezer önkormányzati bérlakást építettek, amelyeket a város segítségével lehet igénybe venni. Ezenkívül is sok tízezer család kap még lakbérkedvezményt. Bécs lakóinak több mint a fele jut valamilyen segítséghez városától ahhoz, hogy megfelelő körülmények között éljen.

Már csak egy lépésre vagyunk attól a gondolattól, amit az európai baloldal sok helyen próbálgat. Hogy el kell érnie a baloldalnak az emberek személyes szférájához, ott kell segítenie, különben nincs esélye. Ma Budapesten, egy olyan városban fognak tüntetni feltehetően több tízezren és bizonyára jórészt fiatalok, ahol a bérleti árak egy fél évtized alatt minimum megduplázódtak. Önkormányzati bérlakás pedig szinte nincs, és alig is épül. (Bécsben évente 7-800.) Lenne miről beszélni a fiatalokkal.

Politikailag Budapest semmiképpen sem kevés. 1848, 1956, 1989 nem mesélhető nélküle. A főváros szabadság-üzenetére sokszor volt fogékony az egész ország.

Most pedig napokon belül itt van 1968 párizsi májusának 50. évfordulója. És a prágai tavaszé. Mindegyik a szabadságról szólt, bár az egyiket, a hozzánk közelebb esőt "lánckerék taposta", a másik a maga módján, az életben, ha nem is a politikai terepen, győzött. A konzervatívok – nálunk nagyon – azóta is utálják. Van rajta mit ünnepelni, szeretni. Most halt meg a cseh Milos Forman, akinek varázslatos Hair-rendezésében az utolsó kockák egyike a lázadó Berger sírköve, rajta a halál évszáma: 1968. Minden benne van ebben az évszámban. Remény és bukás egyaránt.

Ma este is skandálni fognak a tüntetők, bizonyára azt is, hogy "új választást". Módosítást javasolnék: Más választást!

2018.04.21 09:50

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00