Nagy N. Péter: Más választást!

Publikálás dátuma
2018.04.21 09:50
MARABU RAJZA
Fotó: /

Ellenzéki egységet követelnek a tüntetők. Majd' egy évtizede teszik. Nem érdekli őket, hogy szinte semmiben nem értenek egyet a megszólítottak. Háború idején mit számít, hogy a békepártok mit akarnak majd később? Előbb legyen béke, semmi más nem érdekes.

A körülmények felmérése

Az ellenzék képtelen felfogni, hogy semmi nem számít már, amit egyébként gondol az életről. Amiért politizálni kezdett. Most már csak egy látszik fontosnak – például a százezernyi tüntető számára -, a közös ellenfél. Lehet, hogy erre a helyzetre rámennek a baloldali pártok – a liberálisok már erre a sorsra jutottak –, de gondolja-e valaki, hogy a Fidesz-nyomás alól ki lehet törni kegyetlenül nagy áldozatok nélkül? Ha ki lehetne, nem volna ilyen fullasztó a helyzet. A Fidesz sem tudott áldozatok nélkül szabadulni az ellenzéki létből annak idején. A többi jobboldali pártot áldozta be. Ez most a másik oldalon ezer okból biztosan nem menne.

Nem tudni, a Jobbik merre indul, de a többi ellenzéki pártnak biztosan szembe kell néznie a tömeg akaratával. Ha összefogásuk nem is eredményezne azonnali sikert ígérő csapatot, de legalább azt a minimális tömegvonzást garantálná, ami nélkül közéleti hatás nem remélhető. Valamit válaszolniuk kell. Ne mondják fel a beszélő viszonyt azokkal, akiktől az életet kaphatják.

De ne most döntsenek! Most még remeg az izgalomtól mindenki. Ilyenkor csak a futballéletből a hatvanas évek végéről ismert "jöjjenek a fiatalok" következhet. Jönnek is – egyre gyengébbek. A gyerek nem kívánságra születik. Ahhoz előbb sok mindennek történnie kell. Minimum meg kell ismerniük egymást a majdani szülőknek.

A nagy elhatározások előtt fel kell mérni a körülményeket. Döntsenek, amikor már válaszoltak arra, hogy a putyinizálódás-e a tét nálunk, vagy a még rosszabb, a posztszovjet köztársaságok sorsa fenyeget inkább, ahol az embereknek a rendszerváltozás után nem volt erejük az újra rájuk telepedő hatalom megfékezésére. Sőt! Nem értettük, hogyan tudják átadni magukat megint az egyeduralomnak, miközben valami ilyesmit csinálunk.

Vagy inkább az európai baloldal hanyatlásának egy helyszíne Magyarország? És csak az a jelenség állt elő, mint kivétel nélkül mindenhol a kontinensen, hogy a hagyományos baloldal radikálisan veszít a pozícióiból. Ott ez a változás nem egy autoriter hatalomnak kínálja fel az államot, de a térvesztés ugyanolyan mértékű, mint itt, ha nem nagyobb. Tudjuk-e, hogy mi a közös a mi baloldalunkban és az európaiban általában?

Ha nincs az ellenzéki nyilvánosságban egy szónyi gondolkodás sem ezekről a kérdésekről, szabad-e már hosszú távú döntéseket hozni, vagy bármilyen nehéz, türelemmel kell viselni a szenvedéseket? Tudjuk-e mi várható harmadik ciklusában a Fidesztől? Nem közömbös ez sem a lehetséges válaszstruktúrák kialakításának idején.

A tegezés felmondása

A Márki-Zay Péterrel a tegező viszonyt a választások után azonnal felmondó hódmezővásárhelyi Fidesz frakcióvezető e tekintetben eligazít. Hegedűs Zoltán Facebook-oldalán közölte, mindenkinek joga van megválogatni, kivel tegeződik. Ő a barátaival és a jó ismerőseivel. Márki-Zay Pétert immár nem tartja e körbe tartozónak, ezért csak magázni hajlandó. Meglehet, az ország nagy része számíthat a Fidesz részéről a tegező viszony felmondására. Már ahol ez még megvolt.

Orbán Viktortól értesülhettünk továbbá, hogy egészen új feladatokat kell megoldani, ezért más emberekkel képzeli el a kormányzást. Nem tudjuk, mi az a más, de azt igen, hogy az Országgyűlés azonnal napirendre veszi a 2016-os alkotmánymódosítást. Ebben rögzítik, hogy az országba szervezetten nem lehet betelepíteni senkit, csak egyedi döntések alapján jöhet bárki. Gránitba vésnék, hogy ha ütközés van az Alaptörvény és az uniós szabályok, döntések között, csakis a magyar jogszabály lehet érvényes. Jogilag fegyverkezünk az unióval szemben várható nagy összecsapásra. Befelé pedig az ellenszegülés egyre idegesebb elutasítására kell számítani.

Mit gondoljunk például arról, hogy Lánczi András, a Corvinus Egyetem rektora, a Fidesz hátországának meghatározó szellemi embere az Egy rektor naplója friss, V. fejezetében leprolizza az ellenzéket? "… A balosok, mivel a kommunizmus – elméleti vagy gyakorlati – múltjában gyökereznek, nincs valódi nyitottságuk a nyugati avagy egy reálisan tökéletesebb világra, nem beszélnek idegen nyelveket, az anyanyelvüket sem ismerik eléggé (…) fogalmuk sincs más kultúrák felfogásáról” – írja Lánczi.

Még durvább G. Fodor Gábor, a 888 főszerkesztője, a fideszes média egyik erős embere, amikor azt kérdezi a Mandinernek adott interjúban, hogy ha hullanak a fejek a vesztes ellenzéki pártokban, akkor miért nem hullik a 444, az Index és a HVG "feje"? Ezek szerinte nem újságok, hanem politikai mozgalmak. Ízlelgessük, ajánlja: az ellenzéki sajtó egy vesztes politikai mozgalom. Mi pedig győztes politikai mozgalom vagyunk. (Nem vesszük a lapot, amely szerint, ha szükséges, lőni kell, mert nyilván nem úgy gondolja.) De a győztes politikai mozgalomról szóló mondat igaz. Újságírás helyett politikai mozgalmak. Ez ajánlat, nem tényfeltárás. Az egész bekezdés jelzi, mi készülhet.

Ilyen körülmények között és már most is túlfeszített állapotban kell döntenie az ellenzéknek a jövőjéről.

Budapest üzenete

Nem hiszem, hogy a szereplőkre, inkább a helyzetre jellemző, hogy az LMP-ben már közvetlen fizikai agresszióba is átcsaptak az ellentétek. A szocialistáknál majd meg kell találni az új elnök és a menet közben meglelt vezető, Karácsony Gergely közötti kapcsolat optimális formáját. Nem lesz egyszerű.

A Jobbiknál amilyen titokzatos volt, hogy miként tudta nagyobb háborúság nélkül, csendben kiszorítani radikálisait Vona Gábor, éppen olyan rejtélyes a mostani kivonulása. Érezhető, hogy vulkáni erők működnek e párt környékén is. Amilyen sikeres volt a Jobbik vidéken, olyan kezdő módra szerepeltek Budapesten. És Budapest az a pont, ahol érdemes megállni. Talán közelebb kerülünk az összes eddigi kérdésre adható válaszhoz, ha nem is találjuk meg feltétlenül a politikai O kilométerkövet.

A jobboldal kétharmados győzelme mellett elsikkad, hogy az ellenzék pedig Budapesten nyert kétharmaddal. Sokan és joggal teszik fel a kérdést, miért nincs jelen a baloldali ellenzék a kistelepüléseken, de ugyanilyen fontos lenne megérteni, ha nem fontosabb, miért nyert ennyire Budapesten. Persze, a nagyvárosok hagyományosan mindenhol balra tartanak. Ismerjük az amerikai választási térképeket, amelyek republikánus óceánban mutatnak kis demokrata szigeteket, csak éppen ezeknek a zárványoknak több lakójuk (és voksuk van), mint a hatalmas konzervatív területeknek. (Clinton több szavazatot kapott, mint Trump.) Ugyanez a helyzet Nagy-Britanniában, és mindenhol.

Itt a közelünkben a „Vörös Bécs”. Példája sokat elmond arról, mennyivel többről van szó, mint a természeténél fogva sokféle embert összegyűjtő nagyvárosok toleranciájáról, új iránti fogékonyságáról. Bécsben például az elmúlt század eleje óta a szociáldemokrata városvezetések irányítása alatt 220 ezer önkormányzati bérlakást építettek, amelyeket a város segítségével lehet igénybe venni. Ezenkívül is sok tízezer család kap még lakbérkedvezményt. Bécs lakóinak több mint a fele jut valamilyen segítséghez városától ahhoz, hogy megfelelő körülmények között éljen.

Már csak egy lépésre vagyunk attól a gondolattól, amit az európai baloldal sok helyen próbálgat. Hogy el kell érnie a baloldalnak az emberek személyes szférájához, ott kell segítenie, különben nincs esélye. Ma Budapesten, egy olyan városban fognak tüntetni feltehetően több tízezren és bizonyára jórészt fiatalok, ahol a bérleti árak egy fél évtized alatt minimum megduplázódtak. Önkormányzati bérlakás pedig szinte nincs, és alig is épül. (Bécsben évente 7-800.) Lenne miről beszélni a fiatalokkal.

Politikailag Budapest semmiképpen sem kevés. 1848, 1956, 1989 nem mesélhető nélküle. A főváros szabadság-üzenetére sokszor volt fogékony az egész ország.

Most pedig napokon belül itt van 1968 párizsi májusának 50. évfordulója. És a prágai tavaszé. Mindegyik a szabadságról szólt, bár az egyiket, a hozzánk közelebb esőt "lánckerék taposta", a másik a maga módján, az életben, ha nem is a politikai terepen, győzött. A konzervatívok – nálunk nagyon – azóta is utálják. Van rajta mit ünnepelni, szeretni. Most halt meg a cseh Milos Forman, akinek varázslatos Hair-rendezésében az utolsó kockák egyike a lázadó Berger sírköve, rajta a halál évszáma: 1968. Minden benne van ebben az évszámban. Remény és bukás egyaránt.

Ma este is skandálni fognak a tüntetők, bizonyára azt is, hogy "új választást". Módosítást javasolnék: Más választást!

2018.04.21 09:50

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00