Előfizetés

DJ a pokol mélyéről

Cs. A.
Publikálás dátuma
2018.04.23. 07:48
Fotó: AFP/Kisbenedek Attila

Huszonnyolc esztendős korában elhunyt Avicii, a világ egyik legismertebb DJ-producere. A svéd zenész – eredeti nevén Tim Bergling – afféle csodagyerekként robbant be a szakmába: tizenhat évesen kezdett egyre ismertebbé válni, tizennyolc esztendősen pedig aláírta első komoly lemezszerződését. Ami ezután történt, az a globális popzenét tekintve is lényeges: 2011-es Levels című száma világszerte uralta a slágerlistákat, s hamarosan olyanokkal dolgozott együtt, mint David Guetta, Madonna, Lenny Kravitz. Avicii virágzása egyben azt is jelentette, hogy a mainstream popzenében átvette az uralmat az úgynevezett EDM (electronic dance music, azaz elektronikus tánczene): a fesztiválokon és a rádiókban is az ilyesfajta tánczenét játszó DJ-k lettek a legkeresettebbek.

Korábban az elektronikus tánczenei műfajok többnyire megmaradtak rétegműfajnak, az EDM azonban beszippantotta a közönséget. A maga kiszámítható fordulataival, gyomorfal-rengető basszusaival és nem túl bonyolult vokális részeivel sokak szerint jó időre kivégezte a könnyűzenét és az igényes tánczenét is. Annyi bizonyos, hogy Avicii és stílusbeli kollégái világsztárokká váltak, a svéd DJ pedig nem tudta feldolgozni ezt a sikert: huszonhat évesen visszavonult súlyos, részben az alkoholizmus, részben a stressz okozta egészségügyi problémái – például hasnyálmirigy-gyulladása – miatt. Bergling, aki emberek tízezreit volt képes a színpad elé vonzani egy-egy fesztiválon, 2015-ben a Szigeten is fellépett, óriási tömeg előtt, látványos fény- és lézertechnikával.

A tragikus élettörténet tükrében különösen bizarr, hogy az Avicii művésznév a szanszkrit Avichi szóból származik, amely a pokol legmélyebb bugyrát jelenti, ahonnan a legsúlyosabb bűnöket elkövetők hosszas szenvedés után születhetnek csak újjá.

A zsenialitás csak a kezdet

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2018.04.23. 07:47

Komolyan venni Picassót – így tudnám jellemezni a Géniusz című sorozat második évadjának az alkotóit. A tíz részes széria – melynek nyitóepizódja vasárnap este debütált a NatGeón – a festőzseni életének teljes krónikáját igyekszik elénk tárni.

A bevezető részben rögtön a lényeggel kezdik, Picasso Guernicája megszületésének körülményeivel, jelesül, amikor felkérik a nagymestert, hogy ideológiai céllal fessen egy olyan műalkotást, melynek ereje lehengerlő hatással lesz az emberekre. Picasso először nem vállalja, mondván, ő mindig is azt festette le, amit ő akart, nem dolgozik megrendelésre, pláne propagandisztikus célzattal.

Mindemellett, ezzel a cselekményszállal párhuzamosan, látjuk a művész gyermekkorát, illetve jeleneteiben azt a folyamatot, ahogy az autoriter alkotó megszületik, miközben a körülötte lévő világ a szervilizmust várná el tőle. Roppant ügyes montázs, hogy csak ezek után következik Guernica városának a lebombázása és ennek a borzalomnak a megfestése már személyes indokot szolgáltatott Picassónak.

Ez a koncepció, hogy az idősebb művész tetteit a fiatalkori eseményekkel támasztják alá, végigvonul majd a teljes évadon – tudtuk meg Kenneth Biller kreátor-producertől, amikor néhány hónappal korábban meglátogattuk az évad nagy részét Magyarországon forgató stábot. Több helyen is jártunk: például jártunk abban a műhelyben, ahol a kosztümök készültek, súlyos és brutális szövetekből, ami akkor volt divatos, illetve Etyeken is, ahol korabeli párizsi lakásbelsőket építettek fel. Itt beszélgettünk Antonio Banderas címszereplővel is, akivel lapunk már korábban közölt interjút. Nem mellékesen a stáb számos külső felvételt Szentendrén oldott meg, az itt készült képekből már el is készült egy kiállítás, mely jelenleg a Part moziban megtekinthető.

De visszatérve a mozgóképhez, Biller úgy jellemzi a Géniuszt (melynek első évada Albert Einstein életét mutatta be): a valóság parafrázisa. A második évad előkészítésekor első körben áttekintették Pablo Picasso kilencvenkét évig tartó életútját és megkeresték benne azokat a részeket melyek a drámaiak, illetve érzelmesek voltak. Ergo, alkalmasak arra, hogy felépíthessék a forgatókönyvben a suspense-t. Arra a felvetésre, hogy akkor, amit majd látunk mennyi része lesz fikció, Biller úgy reagált: pontosan tudták, hogy Picasso bizonyos élethelyzetekben hogyan döntött, de azt viszont nem, hogy milyen dialógusok hangzottak el az adott pillanatban a szájából.

A párbeszédek esetében tehát rögtönözniük kellett, de például igyekeztek minél több eredeti szöveget kivenni elérhető dokumentumokból, például interjúkból. De az is biztos – és ezt már az első rész alapján meg tudjuk erősíteni –, hogy igen fontos szerephez jutnak majd a nők is a Géniuszban. Elég, ha csak annyit mondok, hogy igen markáns módon mutatják be az ifjú Pablo szüzességének elvesztését: már tizennégy évesen is meggyőző és erős személyiség volt. De – talán az sem véletlen – hogy egy nő veszi rá Picassót a Guernica megfestésére.

Egyszóval, azt első rész alapján már biztosan állíthatjuk: ha ilyen ügyesen játszanak az alkotók az idősíkokkal és Antonio Banderas ilyen átéléssel hozza a zseniális művészt, érdemes lesz erre az évadra beáldozni azt a tíz órát. aztán, meg várhatjuk a harmadik évadot, amely egy női zsenire koncentrál majd: Mary Shelley-re.

Asszonyszerelem, női sors

Varga Péter
Publikálás dátuma
2018.04.23. 07:46
Natalie Dessay hangja mindenre képes, technikája lenyűgöző, elképesztő pianókra, ha kell elsöprő erőre képes Fotó: Felvégi Andre
Natalie Dessay jött, énekelt és óriási sikert aratott. Pedig nem engedett a színvonalból, a legfajsúlyosabb szerzők hol komoly, hol tréfás dalaiból válogatott.

Mint azt néhány napja lapunkban is olvashatták, Natalie Dessay álmai közé tartozott egy olyan előadás, ahol semmi sincs a színpadon, csak az énekesek, és a nagy feketeség. Vajon tudta-e, hogy létezik egy olyan nagy hírű hangversenyterem Európa közepén, amelynek falai jórészt feketék. Közéjük már csak egy zongora kellett, meg egy zongorista fekete öltönyben, az énekesnő pedig az első részben egy fodros - a szünet után pedig, amikor a francia műsor jött, színes egzotikus madarakkal díszített - fekete estélyi ruhát vett fel. Volt még kevés megvilágítás, és valójában egy olyan kétszemélyes „operaelőadás” nézői lehettünk, amelynek cselekménye nem, komoly tartalma annál inkább volt.

Bár az írásom címéül választott Schumann ciklusból nem szerepeltek művek, a dalokat e gondolat szellemében sorakoztatta fel a művésznő, aki valódi operaszínpadokról jó néhány éve visszavonult. Gondoljunk csak Pfitzner sorozatának egyik darabjára, a Röschen biss den Apfel an-ra, amely egy kislányról szól, aki almába harapva sírva fakad, mert elvesztette egyik tejfogát, vagy Debussy Coquetterie posthume-jére, amelynek szereplője arról énekel, hogyan szeretne szépen kinézni a koporsóban. És jött a többi dal is; a szereplőik lányok, asszonyok, akik szerelemre éheznek, incselkednek férfiakkal, szeretnék sorsukat vágyaiknak megfelelően megélni. De valami több is adja a hitelüket e műveknek, amelyeket kivétel nélkül férfiak írtak: nem csak a női lélekről, hanem ezen keresztül általánosabban, az emberről tudnak szólni. Dessay azért gondolt a feketeségre, mint megfelelő színpadképre, mert így az énekes csak saját magára hagyatkozhat, saját színészi képességeire. És ebben valóban nem volt hiba, Dessay színészi játéka néha láthatóan szándékosan operás, néha talán – mozdulatait tekintve - kicsit túlzó volt, hiszen nagy teremben lépett fel. Gyakran viccelődött, de mindig alkalmazkodott a dalok tartalmához, mimikája pedig a színészkedéssel is kacérkodó művésznő valódi professzionalizmusáról tanúskodott.

Mindez persze mit sem ért volna énekesi tudása nélkül. Hangja mindenre képes, technikája lenyűgöző, elképesztő pianókra, ha kell elsöprő erőre képes, és néhol az operaszínpadok ünnepelt koloratúrszopránja is felvillant. Ezek természetesen a tartalom kifejezésének szolgálatában állottak, legyen szó olyan zeneileg nehéz, de könnyedebb művekről, mint a fent említettek, vagy akár Schubertnek a Goethe versekre írt remekműveiről, köztük olyan, mint a Margit a rokkánál, amely a dalirodalom egyik legnemesebb alkotása. A francia anyanyelvű énekesnő német szövegmondása is érthető volt, ez, a zene, és a színészet elválaszthatatlan egységben adták ki lelkesítő művészetét. A zongorista méltó társ volt, ez olyan művekben, ahol a hangszer szerepe sokszor egyenrangú az énekszólaméval, elengedhetetlen. Végül is nem csak Natalie Dessay álma vált - remélhetőleg – valóra, hanem a miénk is: egy mélységeiben is sokszor szórakoztató műsorban hallhattuk napjaink tüneményes énekesnőjét.

Infó: Mozart és Gounod operaáriák, Schubert, Pfitzner, Chausson, Bizet, Debussy dalok, Debussy zongoradarabok

Natalie Dessay ének, Philippe Cassard zongora

Zeneakadémia Nagyterem

Kapcsolódó
Natalie Dessay: megleptem, ugye?