Bóta Gábor: Nincs kegyelem

Brutális előadás, gyomrosokat húz be, üt, vág, nagyon fáj a Tunéziai Nemzeti Színház Violence(s) című produkciója, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón, a Nemzetiben. De hát mit vártunk, a cím maga erőszakoskodást, tettlegességet, durvaságot, akár fenyegetést jelent, és ezzel nagyjából el is árulja, mi van a produkcióban. Az, ami miatt Tunéziából sokan menekülőre fogták. Vagy öngyilkosok lettek, másokat, netán saját családtagjaikat megölték, csonkítottak, roncsoltak, másokat vagy magukat letargiába hajszolták, depresszióba süllyedtek, magukat a tengerbe vetve igyekeztek elinalni az országból.

Bizony, ez az előadás merő lidércnyomás, kegyetlen szembesítés a rögvalóval, annak nyílt színi feltárása, amit leplezni, igencsak elferdíteni igyekszik a propagandagépezet. Emberközelbe hozza az embertelenséget. Iparkodik feltárni ennek okait, úgy, hogy ezzel kínzó fájdalmat okoz a közönségnek, de feltehetően a színészeknek is, akik elmennek az elviselhetőség határáig, szinte a zsigereiket teszik közszemlére.

Körbenézek olykor a nézőtéren, és látom, hogy vannak, akik kezükkel eltakarják a szemüket vagy éppen a padlót nézik. Nem mindennel mernek szembesülni, netán túl tolakodónak, az intim szféránkba behatolónak tartják a produkciót, esetleg minden felfokozott intenzitása ellenére némiképp unják. Hiszen kétségtelenül van annak egyfajta monotonitása, hogy szörnyűségek halmozódnak szörnyűségekre, majd ezekre még újabb és újabb iszonyatok rakódnak. És bizony nincs kegyelem, ahogy a valóságban sincs.

Bár vannak összekötő kapcsok, nem áll össze igazán darabbá, amit látunk, feltehetően hátborzongató tények garmadájából jöttek létre a jelenetek - a szövegkönyv és a dramaturgia Jalila Baccar munkája. És igaz, ami igaz, olykor én is azt érzem, hogy a temérdek lidércnyomás időnként kioltja egymást. Jó lenne, ha adódna valamilyen drámai ív, eljutnánk valahonnan valahová, és meg is van ennek a csírája, de azért inkább mintha otromba verőlegények folyamatosan ütlegelnének bennünket, és kicsit már-már immunissá válnánk a fájdalomra. Persze ez az életben is valószínűleg így van, ha ennyi szörnyűséget kell elviselni.

Elképesztően jók a színészek, egyikük sem kíméli magát, mindegyikük lemegy a pokol legmélységesebb fenekére. Azt hiszem, tapasztalatból tudják valamennyien, mit jelent ez. És hozzá nyilvánvalóan a hivatásuk kiválóságai. Jalia Baccar, Fatma Ben Saidane, Noomen Harnda, Lobna M' lika, Aymen Mejri, Nesine Mouelhi, Ahmed Taha Hamrouni, Mouin Moumni előtt egyaránt a földig hajolok a tiszteletemben. Amit végigcsinálnak fizikai és lelki értelemben, az őrült nagy teljesítmény, és egyben teher. De éppen azt sikerül eljátszaniuk, hogy ilyen világban is épnek, normálisnak lehet maradni, értelmes alkotómunkát lehet folytatni. Úgy, hogy egyáltalán nem dugják a homokba a fejüket, viszont megmutatják mindenkinek, hogy látva lássuk, ilyen körülmények között kényszerülnek létezni, és amint a produkció bizonyság rá, humánusak, igazi művészek tudnak maradni.

Csupasz, magas, börtönnek ható, gyász-fekete falak alkotják Fadhel Jaibi díszletét, aki fénytervező is, és gyakran félelmetes félhomályban tartja a falakat, így szinte csak a szereplők sziluettje vehető ki, míg máskor, például vallatáskor, bántó, már-már felsebző, éles fénnyel világít a szemükbe. De ezt teszi olykor merészen a közönséggel is, óriási fényt ad ránk, szinte belehasít a szemünkbe, hogy ne nézzetek félre, ne sunnyogjatok, lássátok azt, amivel szembesülnötök muszáj, és kíméletlenül gondoljátok végig, amit észleltetek. Ebben a fajta színházban nincs mismásolás, nincs könnyed szórakoztatás, nézői igények kiszolgálása a kassza mind nagyobb bevételére kacsingatva. Ez a színház nem kikapcsolni, hanem bekapcsolni akar bennünket, számít arra, hogy vele együtt megyünk pokolra, és netán valamennyire megtisztulva térünk onnan vissza.

Úgy kezdődik az előadás, hogy oldalról érkezve, egy fekete ruhás középkorú hölgy a szája elé fehér kendőt tartva, mint aki így iparkodik védekezni, meglehetősen riadt tekintettel, csigalassúsággal, beóvakodik a deszkákra. Hosszú percekig nem történik semmi más, minthogy ő jön és jön arasznyival beljebb és beljebb, s mer egy kicsit körbenézni. Ha úgy tetszik, behatol az ismeretlenbe, jön közénk, el akarja mesélni nekünk a történetüket. Ezt a bejövetelt tanítani kellene. Tanulmányozni kellene, hogyan lehet úgy jelen lenni a színpadon a személyiség teljes súlyával, hogy közben lényegében nem történik semmi, de mégis azt az embert kell figyelnünk, aki végtelen lassúsággal lépked előttünk. És eléri, hogy bámuljuk, mert kapásból érdekel bennünket ki is ő, lerí róla, hogy fontos közlendője van. Aki ezt tudja, az jelentős színész, és ebben a produkcióban nemre, korra való tekintet nélkül jelentős színészek játszanak, nagyszerű csapatot alkotva, Fadhel Jaibi rendezői instrukcióinak megfelelve. Bár ez valószínűleg tényleg igazi csapatmunka lehetett, feltehetően sok rögtönzéssel is a próbákon, amikből a sikerültebbeket rögzíthették.

Az előadás akár modern kori Káin és Ábelnak is nevezhető, arról regél, hogyan tör elő fékezhetetlenül az emberből a vadállat, hogy válik testvér testvérnek, anya gyermekének, bárki bárkinek a gyilkosává. A szegedi Csillagbörtönben, jobbára valódi gyilkosok ütős előadásában láttam az Übü királyt, de akkor sem láttam ennyi gyűlölködő, marcona, ádáz utálattól csaknem tüzet hányó tekintetet, ilyen temérdek, fenyegetően heves, kiszámíthatatlan mozdulatot. A kiszolgáltatottság vegyül agresszióval. A legmegalázottabb is ütni készül. A védekezés is támadás.

Az egyik legelementárisabb jelenetben a nyomozónő undokul rideg hangon, a falhoz állított vádlottaknak felolvassa, mi minden rémséget írnak róluk az újságban. Majd összecsavarja a jókora újságot, és idegesen, nagyot csattanóan, ádáz tekintettel, ütlegelni kezdi vele a vádlottakat, akik amennyire csak lehet, porig alázottan összehúzzák magukat. Hogy aztán ki bűnös, ki nem, ki az, aki csak bekerül a nyilvánvalóan közel sem makulátlan igazságszolgáltatás gépezetébe, nem tudható, ahogy az sem, hogy nem inkább igazságtalanság-szolgáltatásról van szó, hiszen minden cseppfolyós, viszonylagos.

Vitatható a Tunéziai Nemzeti Színház előadása, értem, ha valaki elutasítja, finomkodástól mentes, nyers, vad és elementáris. Nekem mellbevágó, döbbenetes élményt jelentett.