Hol élsz te, Odze? A kapitalizmusban? – nézett rám keményen.
Pedig ezt kevesen mondhatták el magukról.
1985 nyarán, amikor a magyar kulturális intézetben dolgoztam, Bombay-ben, a magyar filmnapok nyitófogadásán megveregette a vállamat egy férfi.
- Nem ismersz meg? – kérdezte. Ismerős is volt, meg nem is, a diplomácia furcsa életpálya, sok emberrel találkozunk, magunk sem tudjuk pontosan, honnan is az ismeretség, de azt hazudjuk, hogy felismertük.
- Vikram Dutt vagyok. Együtt kriketteztünk az általános iskolában, Delhiben.
Akkor aztán összeölelkeztünk. Most már mindketten harminc fölött jártunk, de annak idején csakugyan jó barátok voltunk.
- Látom, milyen sikeresek vagytok – mondta. - Jobbak, mint a németek.
És csakugyan. Talán kevesen hiszik el, hogy a nyolcvanas években milyen népszerűek voltak a magyar filmek Indiában. A milliós nagyvárosokban és a kisebb településeken közel száz filmklubbal volt kapcsolatunk. Az épületben volt saját mozink, ahol hetente több vetítést is tartottunk. Vasúton küldtük el a filmeket a legtávolabbi városokba, még a háromezer kilométerre fekvő Kerala államba is. A magyar filmnapok olykor két-háromezer nézőt is vonzottak.
Vikram átadta a névjegyét. A legnagyobb indiai üdítőital-vállalkozás egyik vezetője lett, édesapja adta át neki a céget.
- Szívesen szponzorálnánk benneteket – mondta.
- Ragyogó – feleltem, de nem tudtam, ez pontosan mit jelent. Végülis 1985-ben voltunk. Este egy étteremben aztán elmondta, mire gondol: kizárólagos jogot a termékeik árusítására a magyar filmnapokon, vállalják a filmek szállítását és a reklámot is, csak annyit kérnek, hogy a programfüzetre és a jegyekre írjuk rá: „Sponsored by Campa-Cola”. Megegyeztünk.
A következő filmhetünk Kalkuttában volt, a programfüzetet előre átküldtem a nagykövetnek, aki a megnyitót tartotta volna. A beszédet én írtam, tele volt általánosságokkal, a szocialista kultúra dicséretével. De hát mi másról beszélhetett volna annak a kétezer nyugat-bengáli értelmiségi fiatalnak, akiket csak a film érdekelt? A repülőúton aztán megkérdezte, mit jelent ez a rövid mondat a programfüzet alján.
- Semmi különös – igyekeztem könnyed lenni. – Ők árulják ezt a löttyöt, cserébe sok költséget vállalnak. Jól járunk, semmi kétség.
- Hol élsz te, Odze? A kapitalizmusban? – nézett rám keményen.
- Ők abban élnek – feleltem.
- Amint hazaértünk, jelentést kérek. Fegyelmire számíthatsz, annyit mondhatok.
Lemondta a megnyitó beszédet, és még aznap visszautazott Delhibe. A jelentést megírtam, még mellékeltem hozzá a Nyugat-Bengáli Filmklub elnökének dicsérő levelét, aztán vártam a fejleményeket. Különösebb izgalom nem volt bennem, egy fegyelmi belefér egy kiküldetésbe. A jelentésem aztán – nyilván a nagykövetnek köszönhetően – Horn Gyula akkori államtitkárhoz is elkerült. Ő ráírta, hogy „ügyes kezdeményezés”, majd visszaküldte Delhibe.
- Látod – mondta a nagykövet, amikor megkapta a levelet -, mindig érdemes új dolgokkal próbálkozni.
Milyen igaz, gondoltam.
