„A keresztény gondolkodás kétezer éves, a közösségeket hatékonyan összetartó és jól működtető szeretetre épül (…) hogy ne csak a győztes vigyen mindent, hanem szegény és gazdag, erős és gyenge egyaránt megtalálja a helyét a társadalomban” olvasható a kötet bevezetőjében, amely szerint „az emberek (...) politikusainkban nem a polgári és nemzeti képviselet felelősségteljes személyiségeit látják, hanem romboló, belátásra képtelen és haszonleső arcokat, akik zsoldos katonaként pusztítják egymás hitelességét és az ország előrejutásának esélyeit.”
Az anyag az igazságosságról szólva figyelmeztet: „Az erkölcsileg vitathatóan szerzett gazdasági alapok még generációk után is megkérdőjelezhetők. Azt tapasztaljuk, hogy kevés kiválasztott ember aránytalanul nagyobb mértékben részesedik a javakból, mint például egy törekvő, de jó kapcsolatokkal nem rendelkező polgár. Ez a jelenség olyan méreteket ölt, hogy amennyiben a fennálló jogrend, és az annak érvényesítésére szolgáló intézményrendszer keretei között nem bizonyítható a törvényszegés, kiderül, hogy a jogrend és az intézményrendszer nem képes érvényt szerezni az erkölcsi elvárásoknak”.
Hangsúlyosan foglalkozik az összeállítás a szegénységgel. „Tudjuk, hogy a jogegyenlőség nem elegendő (…) Esélyegyenlőségre van szükség (…) a mai magyar társadalomban tapasztalható mozgások kicsik, nem teszik lehetővé a nehéz helyzetben élő tehetségek érvényesülését. Nem kielégítő a társadalmi mobilitás (…) Az államnak a mainál erősebben kell támogatnia a leszakadó csoportok, például a kisebbségek beilleszkedésének lehetőségeit. Ennek elsődleges helye az oktatás, amelynek helyzetén még nagyon sokat kell javítanunk.”
Jut két kemény mondat az egészségügy – keresztény nézőpontból vállalhatatlan – rákfenéjére is: „A hálapénz igazságtalan. Az egészségügy csúszópénz rendszere hitelteleníti az egész állami működést.”
Nem sok jót tudnak mondani a kötet összeállítói a mértékletesség politikai vetületeiről. „A hatalom túlzott centralizációja is a mértékletesség hiányára utal (…) Nehéz szembesülnünk azzal, hogy magukat kereszténynek nevező politikus személyiségek az erényekkel szemben álló közéleti szemléletet hangoztatnak, vagy azokkal kihívóan ellentétes módon élnek. A hétköznapok közhangulata: ha nem győzöl, ha nincs vagyonod, ha nem keresel sokat, akkor semmit sem érsz” - szögezik le, nem engedve másfajta értelmezést, mint hogy itt bizonyos kormánytagok és kormányközeli oligarchák viselt dolgait teszik szóvá. „Üstökösszerűen felívelő embereket látunk, mindennaposak a vagyon és az állami adminisztráció létráin mérhető gyors előmenetelek, valamint bukások.
A kirakatemberek látványos és nehezen magyarázható gazdagodása nemcsak azért okoz kárt, mert közpénzt magánosít, hanem azért is, mert rossz, követhetetlen mintát ad. Szétrombolja azt a közösség számára fontos hitet, hogy azok jutnak többre, akik többet és jobban tanulnak, többet és jobban dolgoznak, akik kreatívabbak, akik valamiféle extra teljesítményt mutatnak fel. E nélkül a hit nélkül pedig nem a képességekkel való felvértezettség, nem a versengésben megszerzett minél jobb szereplés válik céllá, hanem a lehetőségek osztói körüli pozíciófoglalás. A fejlett országokban a nem politikai jellegű állami pozícióban lévő emberek kormányváltás esetén is a helyükön maradhatnak (…) Az elsősorban szakmai tudáson alapuló rendszer kialakítása a hazai közéletnek is jót tenne. Komoly probléma a fiatalok mértéktelen beengedése a központi közigazgatásba, az egyetem után rögtön a csúcsszervekhez. (…) az ilyen döntés a tapasztalat, a szakmai előélet lebecsüléséről üzen – utalnak e a kormányzati adminisztráció egyik jellegzetességére. Meg egy másikra: „Manapság nincsenek szabadon elfoglalható földek, mint a római korban, azonban vannak uniós források. Azt tapasztaljuk, hogy az uniós pénzek egyesek számára úgy állnak rendelkezésre, mint a rómaiaknak a frissen hódított földek. Ez olyan mértékben vállalhatatlan része a mai magyar közéletnek, amit a keresztény értelmiség nem tud és nem is akar tovább magyarázni.”
Az erősségről főleg olyasmit írnak a szerzők, ami – bírálatként – leginkább Orbán Viktorra érthető. „A keresztény embertől távol áll az erőből politizálás. Ma a magukat kereszténynek mondó közéleti cselekvők úgy tesznek, mintha erővel teret lehetne foglalni a kereszténység számára (...) Ez inflálja a keresztény jelzőt, és áruvá teszi a kereszténységet. Az ember, illetve a közösség gyengeségét jelzi, ha kifelé folyamatosan harcol (…) A 2014-es választások után sokan a konszolidációra vártunk. A kezdeti lendület és hevület után szükség lett volna a megerősödésre, a kiegyensúlyozottságra, a keresztény ihletésű politika valódi tartalmának kifejtésére és a bizalomépítésre (…) A hatalom önmagáért való növelése nem a közjóra irányul, hanem részérdekek, személyes, illetve csoportcélok elérésére (…) Probléma, hogy a politikai elit legtöbbször leplezve, de néha már leplezetlenül is felhasználja az informális összeköttetései által nyújtott előnyöket.”
Kitér a kötet a munkajogok keresztény szemszögből méltatlan helyzetére is, jelezve „Munkavállalók százezrei érzik kiszolgáltatottnak magukat. A legalapvetőbb emberi és munkavállalói jogok sérülnek azáltal, hogy számos munkaadó olyan helyzetet teremt, amelyben fiatal nők sokasága nem meri megvalósítani családterveit, és férfiak ezrei szenvednek munkaadóik megtorlásától, ha munkaidejük végén hazamennek. A keletről nyugatra már évtizedek óta zajló folyamatos munkaerő-vándorlást nemcsak a jelentősen magasabb munkabérek motiválják, hanem a térségünk és hazánk munkaerőpiacán eluralkodott viszonyok is.” Csak éppen azt nem teszik hozzá a szerzők, hogy mindehhez az Orbán-kormány törvénymódosításai teremtették meg a jogi hátteret.
Felbukkan a kötetben egy érdekes mondat a civilekről: „A bátorság erénye sokkal inkább gyakorolható a „nincs mit veszítenünk!” kontextusában működő civil szervezetek körében, mint az egzisztenciájukat a választásokra építő politikusok között.”
Mintha a nemzeti konzultációkat kritizálnák a következő súlyos sorokkal: „A mai magyarországi közéleti helyzetben felvetődik a keresztény szavazó dilemmája: a politikai szövetséghez vagy a Krisztusról szóló tanúságtételhez kell inkább hűnek lenni? Meddig vállalható fel a kormány egy-egy akciója? Ha a hatalom a korszerű tömegtájékoztatás eszközeivel befolyásolja a választói tömegeket, irányított kérdéseket tesz fel, majd felmutatja, hogy milyen egység van mögötte, akkor a keresztény közéleti ember hiányolni fogja az okosság erényét. Szemléletünktől távol áll az a fajta kommunikáció, ami az embert nem döntéshozó partnernek tekinti, akit meg kell győzni, hanem olyan tömegnek, akinek be kell állítani a véleményét.”
Itt pedig alighanem a demokratikus kormányzást hiányolják a keresztény értelmiségiek: „Nem egészséges, ha nincs kormányprogram, ha az Országgyűlést – megkerülve a közigazgatási és szakmai kontrollt, valamint a társadalmi egyeztetés által kikövezett rendes utat – egyéni képviselői indítványok árasztják el. A kivételes általánossá tétele csökkenti az emberek biztonságérzetét, és a politikusok ellenőrizhetőségét is.”
A kötet végén ismét megfogalmazzák a legfontosabb üzenetüket: „A forradalmi idők után a közéleti cselekvőknek mértékletességet kell tanúsítaniuk, és engedniük kell a mindenki által vágyott konszolidációt.”
