Kácsor Zsolt: Boldog szomorú tárca

Akadt a minap két nyugodt, magányos, meditatív órám az évek óta tartó hajszában, mert ültem a kiürített albérletemben, és a költöztetőket vártam, de éppen két órát késtek, nem délután kettőre jöttek, ahogy ígérték, hanem négyre – türelmesen üldögéltem hát a könyvekkel teli dobozok, ruhákkal megpakolt zsákok, becsomagolt festmények, rézkarcok és személyre szabott Tettamanti-képek között, azaz körülöttem hevert az összes fontos evilági vagyontárgyam, volt időm gondolkodni, hogy vajon hová is jutottunk, magyarok. Könyvek, festmények, grafikák, egy Tánách, egy laptop, egy parányi szoba, csak ennyi, nekem ennyi elég a túléléshez – de nem tudom, hogy velünk mi lesz, magyarok. Igaza volt Spiró Györgynek, amikor a Népszavának azt mondta: ez most megint a török kor. Jókor mondta. Április 8-án harmadjára is az az országos döntés született, hogy saját magunk törökjei leszünk. Akár tizenöt évig fog tartani, akár százötvenig, nem lesz rá mentség. Hiszen mi magunk hívtuk meg a padisahot, hogy foglalja el Budát. Ezt is túl fogjuk élni, hadd tegyem hozzá. De nekem könnyű, a zseniális Kosztolányit olvasom, és van kenyerem, borom is van, van gyermekem és nincs feleségem, szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem, és ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek.

A költöztetőkre várva Kosztolányit olvasni nem csak azért jó, mert a nyelve olyan modern, hogy föl sem tűnik az a száz év, ami közben eltelt. Pedig gondoljunk csak bele: holott nem is egy nyelven írtak, akár közös fotón is szerepelhetne a már felnőtt Kosztolányi az öreg Jókai Mórral és az örök fiatal Mikszáth Kálmánnal. Egymás mellé állhatnának egy közös szelfire, pedig Jókai és Mikszáth már-már középkor (na jó, túlzok), Kosztolányi meg már-már XXI. század (na jó, megint túlzok). Szóval miért is jó ismerni Kosztolányit, mármint az írásain túl? Hát azért, kedves magyarok, pardon, kedves törökök, mert ha Kosztolányi ma élne, megint olyan szélsőjobbos volna, mint valaha, sőt, a Magyar Időkben vagy a Magyar Hírlapban akár saját rovatot is kapna – miképpen kapott is a Tanácsköztársaság után, amikor a hírhedten antiszemita Pardon rovatot vezette. A fasizmus és Mussolini iránti lelkesedése is közismert. Szóval a költöztetőkre várva Kosztolányit olvastam, és arra figyelmeztettem magamat, hogy nem kell mindig heveskedni. Mit érdekel engem, hogy ki kicsoda, s miféle rovatot vezetett? Tudok róla, ez a fontos. Mit érdekel, hogy azt a szépséges nevét olyan könyvhöz adta, amelynek bevezetőjét őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós írta? Forrófejűn ítélkezni, ledorongolni, a saját magunk morális elveit másokon számon kérni nem kell. Tessék Kosztolányi Dezsőt olvasni, és arra az örömre gondolni, amit ma áraszt.

Így vártam a költöztetőkre, akik elvittek messzire: Budáról át Pestre, a XI. kerületből éppen az ellenkezőjébe: a IX.-be. Négy órakor egy ötvenes ember jött egy huszonéves fiúval. Később kiderült, hogy az ötvenes ember igazából majdnem 70, a huszonéves meg elmúlt 30. Csak hát elég jó kondiban vannak. 1500 forintot kap egy rakodó egy órára, de ha emeleti a fuvar, és nincsen lift, akkor elképzelhető a felár. A csaknem 70 éves ember volt a főnök. A 30-as fiú már 12 éve költöztet, de ez csak a másodállása, egyébként autószerelő. Csak abból nem tud megélni. Napközben a műhelyben hajt, amikor pihennie kellene, akkor meg költöztet. Nem volt jókedvű. De az ötvenes ember, aki igazából majdnem 70 volt, vidámnak tűnt, s amikor szétnézett a kiürített lakásban, megcsillant a szeme: csak ennyi? Ennyi mondtam, ennyim van, szerintem nekem ennyi elég. Más nem kell, több nem kell. Aztán azt kérdezte: ha jól emlékszem, a Lottóházba megyünk, ugye? Igen, bólintottam, hátha szerencsém lesz. Segítettem nekik rakodni, nagyon profik voltak, de nem bírtam nézni, hogy ők cipekednek, én meg csak bámészkodom. Különben is, mit nézzek e földön, az ürességet? A kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón? A kincset, ami nincs meg?

Pakoltam én is a semmit, s eszembe jutott, hogy tán én is megkapom a magam 1500 forintját. Azt mondták, hogy a teherautó egy órára 4500 forint. Megvoltunk 1,5-2 óra alatt, magamban kiszámoltam hát, hogy ez tehát 9000 forint lesz, plusz a két rakodó bére két órára 6000, az összesen 15 ezer. Meg voltam elégedve. Gyors, pontos, szakszerű munka. S milyen jól elbeszélgettünk közben. Kérdezték, amikor mentünk át a Duna fölött, hogy mivel foglalkozom, mire mondtam, hogy boldog, szomorú tárcákat írok lapoknak. Rá is kérdeztek, hogy mennyit kapok egy ilyen tárcáért, mire mondtam, hogy 8 ezer forintot. S hogy mennyi idő alatt írom meg? Félóra, egy óra, válaszoltam, de előtte ki kell találni. A 30 éves fiú, aki óránként csak 1500 forintot kap, az én 8 ezer forintom hallatán keserűen összepréselte a száját. Nem szólt. Gondoljátok meg, ti nagyurak.

A számla végül persze 23 ezer lett. De nem szóltam. Még ki tudtam fizetni. Búcsúzóul a majdnem 70 éves ember kérdezte meg, hogy miről írok legközelebb, az életről?

Mit is mondtam volna?

Nem. Nem arról.

Éppen az ellenkezőjéről.