Kácsor Zsolt: Boldog szomorú tárca

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:15
Közös fotón (szelfin) is szerepelhetne a már felnőtt Kosztolányi az öreg Jókai Mórral és az örök fiatal Mikszáth Kálmánnal - Nép

Akadt a minap két nyugodt, magányos, meditatív órám az évek óta tartó hajszában, mert ültem a kiürített albérletemben, és a költöztetőket vártam, de éppen két órát késtek, nem délután kettőre jöttek, ahogy ígérték, hanem négyre – türelmesen üldögéltem hát a könyvekkel teli dobozok, ruhákkal megpakolt zsákok, becsomagolt festmények, rézkarcok és személyre szabott Tettamanti-képek között, azaz körülöttem hevert az összes fontos evilági vagyontárgyam, volt időm gondolkodni, hogy vajon hová is jutottunk, magyarok. Könyvek, festmények, grafikák, egy Tánách, egy laptop, egy parányi szoba, csak ennyi, nekem ennyi elég a túléléshez – de nem tudom, hogy velünk mi lesz, magyarok. Igaza volt Spiró Györgynek, amikor a Népszavának azt mondta: ez most megint a török kor. Jókor mondta. Április 8-án harmadjára is az az országos döntés született, hogy saját magunk törökjei leszünk. Akár tizenöt évig fog tartani, akár százötvenig, nem lesz rá mentség. Hiszen mi magunk hívtuk meg a padisahot, hogy foglalja el Budát. Ezt is túl fogjuk élni, hadd tegyem hozzá. De nekem könnyű, a zseniális Kosztolányit olvasom, és van kenyerem, borom is van, van gyermekem és nincs feleségem, szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem, és ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek.

A költöztetőkre várva Kosztolányit olvasni nem csak azért jó, mert a nyelve olyan modern, hogy föl sem tűnik az a száz év, ami közben eltelt. Pedig gondoljunk csak bele: holott nem is egy nyelven írtak, akár közös fotón is szerepelhetne a már felnőtt Kosztolányi az öreg Jókai Mórral és az örök fiatal Mikszáth Kálmánnal. Egymás mellé állhatnának egy közös szelfire, pedig Jókai és Mikszáth már-már középkor (na jó, túlzok), Kosztolányi meg már-már XXI. század (na jó, megint túlzok). Szóval miért is jó ismerni Kosztolányit, mármint az írásain túl? Hát azért, kedves magyarok, pardon, kedves törökök, mert ha Kosztolányi ma élne, megint olyan szélsőjobbos volna, mint valaha, sőt, a Magyar Időkben vagy a Magyar Hírlapban akár saját rovatot is kapna – miképpen kapott is a Tanácsköztársaság után, amikor a hírhedten antiszemita Pardon rovatot vezette. A fasizmus és Mussolini iránti lelkesedése is közismert. Szóval a költöztetőkre várva Kosztolányit olvastam, és arra figyelmeztettem magamat, hogy nem kell mindig heveskedni. Mit érdekel engem, hogy ki kicsoda, s miféle rovatot vezetett? Tudok róla, ez a fontos. Mit érdekel, hogy azt a szépséges nevét olyan könyvhöz adta, amelynek bevezetőjét őfőméltósága vitéz nagybányai Horthy Miklós írta? Forrófejűn ítélkezni, ledorongolni, a saját magunk morális elveit másokon számon kérni nem kell. Tessék Kosztolányi Dezsőt olvasni, és arra az örömre gondolni, amit ma áraszt.

Így vártam a költöztetőkre, akik elvittek messzire: Budáról át Pestre, a XI. kerületből éppen az ellenkezőjébe: a IX.-be. Négy órakor egy ötvenes ember jött egy huszonéves fiúval. Később kiderült, hogy az ötvenes ember igazából majdnem 70, a huszonéves meg elmúlt 30. Csak hát elég jó kondiban vannak. 1500 forintot kap egy rakodó egy órára, de ha emeleti a fuvar, és nincsen lift, akkor elképzelhető a felár. A csaknem 70 éves ember volt a főnök. A 30-as fiú már 12 éve költöztet, de ez csak a másodállása, egyébként autószerelő. Csak abból nem tud megélni. Napközben a műhelyben hajt, amikor pihennie kellene, akkor meg költöztet. Nem volt jókedvű. De az ötvenes ember, aki igazából majdnem 70 volt, vidámnak tűnt, s amikor szétnézett a kiürített lakásban, megcsillant a szeme: csak ennyi? Ennyi mondtam, ennyim van, szerintem nekem ennyi elég. Más nem kell, több nem kell. Aztán azt kérdezte: ha jól emlékszem, a Lottóházba megyünk, ugye? Igen, bólintottam, hátha szerencsém lesz. Segítettem nekik rakodni, nagyon profik voltak, de nem bírtam nézni, hogy ők cipekednek, én meg csak bámészkodom. Különben is, mit nézzek e földön, az ürességet? A kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón? A kincset, ami nincs meg?

Pakoltam én is a semmit, s eszembe jutott, hogy tán én is megkapom a magam 1500 forintját. Azt mondták, hogy a teherautó egy órára 4500 forint. Megvoltunk 1,5-2 óra alatt, magamban kiszámoltam hát, hogy ez tehát 9000 forint lesz, plusz a két rakodó bére két órára 6000, az összesen 15 ezer. Meg voltam elégedve. Gyors, pontos, szakszerű munka. S milyen jól elbeszélgettünk közben. Kérdezték, amikor mentünk át a Duna fölött, hogy mivel foglalkozom, mire mondtam, hogy boldog, szomorú tárcákat írok lapoknak. Rá is kérdeztek, hogy mennyit kapok egy ilyen tárcáért, mire mondtam, hogy 8 ezer forintot. S hogy mennyi idő alatt írom meg? Félóra, egy óra, válaszoltam, de előtte ki kell találni. A 30 éves fiú, aki óránként csak 1500 forintot kap, az én 8 ezer forintom hallatán keserűen összepréselte a száját. Nem szólt. Gondoljátok meg, ti nagyurak.

A számla végül persze 23 ezer lett. De nem szóltam. Még ki tudtam fizetni. Búcsúzóul a majdnem 70 éves ember kérdezte meg, hogy miről írok legközelebb, az életről?

Mit is mondtam volna?

Nem. Nem arról.

Éppen az ellenkezőjéről.

Szerző

T. Takács Zsuzsa: Keleti szél szárnyain

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:10
GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Ma
GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

GYEREKKORA ÓTA DOLGOZOTT Búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett Forrás: Fortepan/Magyar Rendőr

A kendőjébe kapott a szél és tovarepítette, ahogy letörölte az izzadtságot a homlokáról. Hiába nyúlt utána, a kendő már messze járt a búzatábla szélén bukdácsolva, föl-föl szárnyalva, majd visszahullva.

A kútról húzta a vizet, megszomjazott, miközben hazafelé tartott a földjükről. Lába sáros volt és repedezett, kemény bőr szegélyezte a lábfejét. A tenyere is tele volt bőrkeményedéssel és sérülések nyomával, hiszen gyerekkora óta dolgozott, búzakévét szedett, kapált, zöldséget ültetett, kukoricát morzsolt, csirkét etetett.

A porfelhőből a közelben egy lovas alakja bontakozott ki. Jóképű volt, izmos, fehér inge a testére tapadt az izzadtságtól. Drága csizmáján megcsillant a napsugár, ahogy a lovát gyorsabb tempóra ösztökélte. Kissé lehajolt és megmarkolta a kendőt, amit mellé sodort a nyári szél.

Ahogy kiegyenesedett, meglátta az útkereszteződésnél a parasztlányt.

– Csinoska! – jegyezte meg magában.

A lány éppen ivott, tenyerével merített a vízből, szőkésbarna haja kibomolva omlott le, vízcseppektől fénylett. Az arcába is locsolt a vízből és kacagott, miközben a blúzán végigcsurgott a hűsítő víz. Éppen felemelkedett a vödörtől, amikor megállt mellette a lovas.

A fiatal férfi leugrott a lóról.

– A tiéd? – mutatta a kendőt a lánynak és hirtelen elámult azon, hogy milyen szép ez parasztlány. Gyönyörű arc, igéző kék szempár.

– Igen, az enyém. Elfújta a szél! – mondta nevetve. Tudta, hogy ki a férfi. Az öreg gróf fia. Külföldön tanult és most hazatért, hogy átvegye a birtok irányítását.

– Mit kapok, ha visszaadom?

– Köszönetet, úrfi! Mást nem! – válaszolta a lány huncut mosollyal.

– Akkor megtartom! – pattant fel a nyeregbe. – Itasd meg a lovam! – vetette oda a lánynak.

Erre a lány gyengéden megfogta a ló fejét, simogatta és a vödröt elé tartva megitatta. Közben észre sem vette, hogy a szoknyája két széle a derekára tűzve maradt, térdig megmutatva a lábait, a mellei pedig kirajzolódtak a vizes blúzon keresztül.

Az ifjú gróf nem tudott szabadulni attól a kék szempártól. Időnként elővette a kendőt és epekedett a lány után.

– Kiről ábrándozol? – kérdezte tőle a barátja, aki a közeli birtokon élt és gyakori vendég volt náluk. – Mi az a rongy, amit szorongatsz?

Ekkor mesélt először a lányról.

– A vőlegényét úgy hívják, mint téged! Az unokaöcséd! A szegény rokonaid egyike! – világosította fel a barátja, s megveregette a vállát. Egyből tudta, kiről van szó. Már hallotta hírét a szép parasztlánynak, akinek az udvarlója a gróf távoli rokona. Szegény kisbirtokosok, a falu szélén élnek, kis földjüket művelik.

Ettől kezdve gyakran poroszkált arrafelé a lován a gróf, hátha ismét megpillantja.

Aznap a barátaival már borozott, mielőtt kilovagolt. A keresztútnál meg is látta a lányt. Lassan közeledett felé. A lány csak nézte a daliás férfit, mozdulni sem tudott. Nem volt nap, hogy ne ábrándozott volna a fiatal grófról.

Nem kellettek szavak. Odaért a lányhoz, felemelte a lovára. A lány szó nélkül odabújt hozzá, átölelte a nyakát és hagyta, hogy odavigye, ahová akarja és azt tegyen vele, amit akar.

Beleszeretett. A gróf azonban nem jött többé. Megkapta, amit akart és gyorsan észhez tért. Kijózanodott, mire hazaért. Tudta, hogy hol van a lány helye. Legfeljebb az ágyasa lehet. Egyből meg is bánta, hogy nem uralkodott magán.

Amitől félt, be is következett. A lány megkereste egy este, hogy várandós lett. Pénzt akart adni neki, hátha van valami mód megszabadulni a bajtól. De a lány otthagyta. Nemesebb volt nála ő és a vőlegénye is, aki így is elvette.

Suttogtak róluk a faluban. A fiuk felnőve be is perelte a vér szerinti apját, hogy ismerje el fiának, de a pert elvesztette. Hogyan is tudta volna bizonyítani a kapcsolatot? Hogyan adtak volna igazat a kováccsá lett parasztgyereknek a gróf úrral szemben?

A történet a grófról apáról fiúra, fiúról lányra öröklődött. Jelent-e bármit a leszármazottjuknak? Talán innen ered, hogy nem köt érdekkapcsolatokat.

A lengyel fiúknak híre volt a külvárosban. A származásuk volt lengyel, de hogy mikor érkezett Magyarországra a család, az már a múlt ködébe vész. Régóta senki sem beszélt lengyelül és nem is adták át az egykori történetet az utódoknak. Volt egy családi legenda az elszegényedett lengyel grófi ősről, miszerint elkártyázta a vagyont és ezért jött, új hazát keresve. Leszármazottai földet műveltek, állatokat tartottak és szegények voltak.

Aztán ők és a rokonság nagy része a jobb élet reményében felköltözött Pestre, a külvárosba, szoba-konyhás lakásokba, gyári munkásnak állva. A grófi ősről szóló történet valóságtartalmát illetően erős kétségeik voltak. Az viszont tény, hogy lengyel hangzású a vezetéknevük. Nehezen megjegyezhető, ezért is emlegették őt és az unokabátyját úgy, hogy a lengyel fiúk.

Neki Felkelő volt a beceneve. Balhés volt mind a két fiú, de tulajdonképpen jó értelemben. Kiálltak az igazukért. Nem bírták elviselni az igazságtalanságot, akár velük esett meg, akár más ismerősükkel, kollégájukkal.

Amikor 1956-ban kitört a forradalom, számukra természetes volt, hogy egy-egy csoport élére álltak, fegyvert fogtak. Vezették a társaikat, úgy gondolták, hogy a szabadság felé. Harcoltak és elbuktak.

Tudták, hogy menniük kell, ha élni akarnak.

Felkelő légtornász volt, könnyen talált munkát Münchenben egy cirkuszban. Egyszer leesett mutatvány közben, de életben maradt. Attól kezdve már nem repült a levegőben, hanem fogóként dolgozott, ő kapta el repülő légtornász-társait. Mindig biztos kézzel.

Az unokabátyja Írországba ment. A lelkében sosem hunyt ki a tűz. Ott érezte jól magát, a forrongó indulatok között, az örök szabadságvágyban.

Ki vagyok én? Egyrészt lengyel, nagyrészt magyar, földműves, nemes és még ki tudja milyen vér keveredik bennem. Nem megalkuvó, lázongó az igazságtalanságok miatt, forradalmárok vérétől hevülve. Elvágyódó, otthont kereső. Író talán. Régi történetek őrzője.

Ferdinandy György: Könyvfesztivál, 2018

Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:09
Fotó: Draskovics Ádám

Tucatnyi könyv, újra számolom. A felét magammal viszem, amikor majd belefáradva kis hazánk izgalmaiba, kipihenem magam a trópuson.

Abban, hogy megöregszik az ember, van valami jó. Akik félig ismertek, elfelejtenek. Néhány éve még negyven ajándék kötet tornyosult az asztalomon minden könyvfesztivál után. Mára ebből – megszámolom őket – pontosan tizenegy maradt. Nagy összegezések, ifjú poéták első próbálkozásai.

Ha tudnák, hogy degenerált vagyok – deg. mac. áll a szemészeti ambuláns lapomon – talán még ennyien sem bíznák rám magukat. Mert én, ha írni még csak, de olvasni már nehezen tudok. Ami besegít, az a félévszázados tapasztalat. Tapintásra tudom, hogy mit tartok a kezemben. Elég, ha beleolvasok. Marad a csipetnyi kíváncsiság. Hátha – vak tyúk is! – felfedezek valami érdekeset.

Hát ilyesmi azért akad idén is. Elolvasok két ösztövér verseskötetet, Wirth Imre és Györe Bori költeményeit. Nyugtázom, hogy Oberczián Géza prózája is megjelent. Annak idején én lektoráltam ezt a szöveget, amely Áramlás címmel jelent meg.

A Múlt és Jövő standján megajándékoznak Soós Magda Auschwitzban, csomagolópapírra körmölt verseivel. Megindító dokumentumok. Elteszem.

Szomolai Tibor három órát várt rám a standomon. Szégyenkezve veszem át felvidéki trilógiája, "mentoromnak" dedikált harmadik kötetét. Tibor arra kíváncsi, érdemes-e nyugati nyelvekre is lefordítani ezt a rendszerváltás viszontagságairól szóló vaskos regényfolyamot. Éjjel egy szuszra végigolvasom a Klán-t. Izgalmas, jól megírt dokumentum. A néhai népi demokráciák olvasói számára kötelező olvasmány kellene legyen. Csehre, lengyelre, szlovákra kellene átültetni. Hogy a nyugati olvasót is érdekelnék ezek a felvidéki maffiózók? Kötve hiszem.

Zelnik József az akadémiai eszméről értekezik a Prométheusz udvartartása című tanulmánykötetében. Fogadkozom, hogy elolvasom. Végül én is akadémiánk ülésein üldögélő vénember vagyok.

’56 utóéletéről tudósít Várallyay Gyula könyve, Az 1956-os magyar diákmozgalom Nyugaton. Érdekes téma: nem vettem részt ebben a genfi diákmozgalomban, hogy miért, talán most utólag azt is megtudom.

A megszűnt Népszabadság újságírói közül sokan álltak át a regényírásra. Összejövetelükön, ezen a Szabad Nép félórán most elmondják a tapasztalataikat. Rab Lászlónak például érdekes – és sikeres – irodalmi szociográfiája jelent meg nemrégiben. Kulcsár Istvánnak pedig már nem kevesebb, mint tizennégy műve van. A mostani, a Dzsihád a Duna-parton krimi. Detektívregény. Mellette, az Atlantic Press Kiadó szíriai háborúról szóló tanulmánya hever az asztalon. Allah a Kulcsár-regény első szava. Az embernek eszébe jut: vajon megjelenhettek volna ezek a bátor írások, ha minket is elözönlött volna a közel-keleti emberáradat? Az újságírók vén rókák: óvatosak.

Az év novellái 2018 című kötetbe – mint minden évben – idén is beleolvasok. Kíváncsi vagyok, van-e benne a műfaj szabályait tiszteletben tartó, igazi novella? Vagy – amit évről-évre megírok – megint csak esszék, regényrészletek?

A Csiha Laci bácsi – a böszörményi tanár úr – írásait egybegyűjtő Tiszta öröm című megemlékezést, ha törik, ha szakad, elolvasom. Valaha tanár voltam én is, Laci a barátom, és hát a könyvben a három rólam írt fejezet is benne van.

A végére hagytam egy izgalmas tartalmi és műfaji kísérletet. Száraz Miklós György Osztozkodók című kisregényét. Ezt a százhúsz oldalas iratot – bevallom – elsőnek olvastam el. Nagyítóval, betűről-betűre. Megérte: nehéz olvasmány volt, sok fontos mondanivaló a felszín kalandregénye alatt.

Ennyi lenne? Tucatnyi könyv, újra számolom. A felét magammal viszem, amikor majd belefáradva kis hazánk izgalmaiba, kipihenem magam a trópuson.

De előbb még a Szent János Kórház szemészetére is bekéredzkedek. Hátha lett időközben valami csodaszer. Egy olyan vénembernek, akinek makula – vagy nem csak makula? – degenerációja van.