Jövünk le a hegyről, elöl a kutya, mögötte én. A szomolyai dombokig most nem megyünk, a kilátóig meg pláne nem, pedig nagy a kísértés, hogy valós cél lebegjen a céltalan bolyongás végén. Bonyolult emlék ez, két héttel ezelőttről, amikor abbéli örömömben, hogy végre megtaláltam a két falu közötti erdei utat, ahol biztosan nem jönnek szembe agresszív kvadosok, átgondolatlan lépésre ragadtattam magam. A szomszéd falu dombjára érve felmásztam a két emeletnyi vékony falétrán az ott lévő kilátó tetejére, hogy fentről vegyem szemügyre a gyönyörű dombvidéket, amit "alulról" már ismerek és szeretek. Amúgy is jó néha felülemelkedni, kevésbé tűnnek fel a hibák. A félúton levés, a se nem lent, se nem fent kicsit közelít ahhoz az érzéshez, amit Királyhegyi Pál a kávéházi életérzéshez hasonlított. Mint írta: a kávéházi létformában az a legkívánatosabb, hogy nem vagyunk otthon, de nem is vagyunk kint, a levegőn.
Meg voltam győződve arról, hogy a kutya odalent vár majd, amíg kibámészkodom magam, elterül a fűben a jó öt kilométeres út után, ami neki a kisebb kanyarokkal, nyúl utáni nyargalásokkal legalább tíz volt. Elfáradt, ha nyüszköl is, majd elcsitul.
De nem.
Az első harminc lépcsőfokon simán felvágtatott, nem nézte, milyen szűk és meredek. Csak mikor felért, és körbenézett, akkor roggyant inába a bátorsága, a szó legszorosabb és legteljesebb értelmében. Hasra vágta magát, és nem mozdult a fapadlóról egy centimétert sem, lábai remegtek, szemében kétségbeesés. Ezen a ponton be kell vallanom, hogy óriás schnauzerem van, tényleg nagy, és legalább harminc kiló, s nyírás előtt amúgy is két kilóval nehezebb, mint májusban vagy júniusban. Ölben levinni lehetetlen. Úgyhogy leroskadtam mellé én is, s arra gondoltam: vagy szégyenszemre telefonos segítséget kérek, vagy könyörgőre fogom, és átordítok a tőlem háromszáz méterre, a falu határában napelemeket szerelgető embereknek, feledve, hogy előtte pár perccel, afféle szakmai ártalomból még gyanakvón nézegettem őket, vajon miféle cég pepecselhet ilyen szerkezetekkel itt, a világ végén.
Aztán eszembe jutott, hogyan tanultam meg görkorcsolyázni. Jugoszláv nyaralásból hoztak anyámék ilyet, nagy kincs volt akkoriban, de ott, ahol felnőttem, nemigen volt sima felületű beton. Így aztán a göcsörtös lejtőn indultam meg lefelé, berogyasztott térdekkel, miközben félhangosan Arany János Toldiját mormoltam, hátha segít, ha másra koncentrálok. Csak az út legvégén estem fenékre, de nem kátyú vagy kődarab miatt, hanem mert nem jutott eszembe a soron következő verssor.
Nagy nehezen magamhoz szuszakoltam hát a kutyát, félig az ölembe vettem, s leültem vele az első lépcsőfokra.
"Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon"
Egy lépcső.
"Messziről lobogva tenger pusztaságon"
Két lépcső.
"Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton"
Félút.
"Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben."
Majdnem megvagyunk.
Az utolsó néhány lépcsőfoknál már nem kellett verselnem. A kutya hangos vakkantással ugrotta át ezt a szakaszt, s landolt a fűben, boldog biztonságban.
