"Nem mondok számot, mert irritáló lenne" - válaszolja a jövedelmét firtató kérdésre Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Az egykori csempekirály szerint amit a felesége az MNB monetáris tanácsának tagjaként keres, az aprópénz a háztartásban. A HVG Portré rovatában készült beszélgetés hosszabb változatából kiderül az is, hogyan szerezte Parragh az első millióját a '90-es évek elején, amikor az átlag magyar vállalkozó még susogós mackónadrágban és makkos cipőben járt, az alaptőke pedig a nyakában lógott aranyláncként.
Részlet az interjúból:
HVG: Korábban felháborodást keltett azzal a kijelentésével, hogy többet ér egy szakma, mint egy diploma. A napokban viszont azt mondta, jó lenne, ha a szakmunkások előtt is megnyílnának az egyetemek. Megváltozott a véleménye?
Parragh László: A statisztika engem igazol: éppen most olvastam, hogy egy egyetemi adjunktusi fizetés még nem éri el a kezdő építőipari munkásét. A minap megszálltunk egy egyszerű németországi panzióban, ahol megkérdeztem a nagyjából 15 éves pincérlányt, nem zavarja-e, hogy este 11-kor még dolgozik. Azt mondta, tudja, hogy ez a munkája része, és a szorgalmával tud majd feljebb jutni. Továbbra is azt állítom, hogy először igenis szakmát kell tanulni, hiszen ma már szinte az összes szakma keresett.Ha valaki tehetséges, akkor később lépjen tovább. A magyarországi német autógyártók vezetésének jelentős része szakmunkásként kezdett. Először megtanulta, hogyan kell meghúzni a csavart, aztán elment menedzseriskolába. Szomorú, hogy Magyarországon kevesebben járnak felnőttképzésre mint mondjuk Salzburgban. Talán lassan a kormánynak is leesik a tantusz.
HVG: Mit szólna, ha valamelyik gyermeke azt mondaná, hogy nem akar egyetemre járni?
P. L.: A középső fiam szívesebben foglalkozik manuális dolgokkal, például a kerti szerszámokkal vagy a 3D-s nyomtatójával, mint A walesi bárdokkal. Ő jó eséllyel az informatikus pályát választja majd. Közben a nagylányunk versenyistálló jellegű gimnáziumba jár, és én ugyan készségszinten beszélek angolul, de nem tudtam neki segíteni a leckéjében, ami az volt, hogy hívják az ereszcsatorna vízszintes és függőleges részét angolul.
HVG: Igaz, hogy otthon időnként angolul társalognak a gyerekekkel?
P. L.: Persze, de miért lenne ez baj? Nyilván furcsa volna olyan családban, ahol a szülők nem beszélnek nyelveket, például Nógrádban, vagy akár Undon, a szülőfalumban. De amit én szülőként adhatok a gyerekeimnek, az nem a vagyon, hanem elsődlegesen a tudás.
HVG: Ön jó iskolába járt?
P. L.: Egyáltalán nem. Az alsó tagozatot osztott osztályos iskolában végeztem: összesen két tanító volt, az első és harmadik, illetve a második és a negyedik osztály együtt tanult, a fele csendes órán, míg a másik fele hangoson. Így az okosabbak második végére tudták a négyéves anyagot.
HVG: Hogyan került olyan helyzetbe, hogy huszonévesen megszerezze az első millióját?
P. L.: Az egyetem alatt egy nyarat az NSZK-ban töltöttem, ez elég volt ahhoz, hogy megtanuljak németül. Mivel nem volt pénzünk, sokszor dolgoztam az iskola mellett segédmunkásként, egy idő után Ausztriában, sokkal jobb fizetésért. Egyszer egy osztrák csempekereskedőnek tolmácsoltam, és miután láttam, mennyi pénz van a szakmában, javasoltam, hogy alapítsunk közös céget. Ő azt mondta: „László, te önálló egyéniség vagy, oldd meg magad!” Másnap kimentem Bolognába, és vettem három kamion csempét.