Szüleink – Gelber Erzsébet és Marosán György – már több évtizede nincsenek velünk. Kialakult az a szokásunk, hogy nem túl gyakran, de kijártunk sírjukhoz, beszélgetni velük: elmondani, mi történt velünk, és tanácsot kérni, amikor arra volt szükségünk.
2016. október végén ismeretlenek megrongálták sírjukat. Ezért – hosszú tépelődés után - úgy döntöttünk: kihantoljuk és szétszóratjuk poraikat. Úgy gondoljuk azonban, ez az aktus nem csak ránk - gyermekeikre és unokáikra – tartozik. Ez érinti szüleink még élő barátait és a mi barátainkat is, mert maradtak, nem is kevesen. De érinti mindazokat, akik nem szerették, sőt gyűlölték apánkat.
A XX. század szélviharai szétsodorták és szembeállították még azokat is, akik barátok voltak, vagy lehettek volna, hát még azokat, akiket érdekeik, hitük, sorsuk – sokszor akaratlanul is - egymás ellen hangolt. Mi szüleink sorsából a megbékélés követelményét fogalmaztuk meg a magunk számára. Eljutni addig, hogy akik a valóságos és a szellemi barikádok ellentétes oldalán álltak, képesek legyenek legalább végighallgatni a másik történetét. Nem feltétlenül elfogadni azt, de átlátni és megérteni, hogyan élte, élhette meg ő a XX. század sorsfordító eseményeit. Mi vezette a zsidótörvények idején, mi 1944-ben, majd a „fordulat éveiben”? Hogyan élték meg mások az 1950-es éveket, amikor apánk előbb halálra ítélve, majd életfogytiglanosként Vácon ült, minket pedig kitelepítettek? Miben reménykedtek 1956 nyarán, amikor apánk kiszabadult, és végre együtt lehetett a család? Hogyan élték meg 1956 októberét, majd a kádári konszolidációt, amikor apánk már nyugdíjban volt?
Életünk során gyakran megrázó volt hallgatni mások történeteit, mint ahogy ők is meghökkenve szembesültek a mi sorsunk valóságos eseményeivel. Ennek során erősödött bennünk a szándék és a vágy elmondani a saját, és meghallgatni mások narratíváit. Valahogy József Attila – apám kedvenc költője – tanácsának szellemében: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Sírjuk megrongálása és emlékük megbecstelenítése szembesített minket ennek a megbékélési folyamatnak a nehézségével. És, ahogy most haladnak az események, nem éppen egy remélt megbékélés felé haladunk.
Mégis – ahogyan egyre idősebbek lettünk, és lélekben még közelebb kerültünk hozzájuk – úgy érezzük, emléküket a személyes emlékezet, a róluk készült képek és filmkockák, az őket felidéző szubjektív visszaemlékezések, apánk könyvei és cikkei őrzik igazán. De őrizzük őket még mi is, nem annyira a génjeinkben, mint inkább az életük során átadott sorsprogramban. S ha valaki azt kérdezi, mi volt a legfontosabb útravaló, amit kaptunk tőlük? Apánké az volt: Tiszteld a munkást, a nőket és az időseket! Anyánké: Légy hűséges és állhatatos! Ez az élettapasztalataikat összefoglaló sorsprogram, küzdelmes életet, de összességében sikert és boldogságot hozott számunkra. Most, hogy már csak mi, meg gyermekeink, barátaink, elvtársaink és persze ellenségeik emlékezete őrzi őket, kívánjuk, hogy nyugodjanak békében. Szolgája ez a szétszóratás a XXI. században annyira hiányzó megbékélést.
