Zokni nélkül, papucsban trappol be a lakásba, lábujjkörmei púposak a gombától, gyászkeretesek a kosztól. Megborzongok. Három hete várok a mosogatógép-szerelőre, a gép belsejéből minden fertőtlenítő próbálkozásom ellenére csatornabűz árad, úgyhogy befogom a számat. A cél meg az eszköz, ugyebár. Majd dupla adag fertőtlenítőt rakok a felmosóvízbe.
Emberünk otthonosan érzi magát, komótosan szétpakolja a szerszámait az összes létező tárolófelületre, és folyamatosan duruzsol. Hogy látja rajtam, rám férne egy alapos csontkovácsolás, ő ért az ilyesmihez, a hármas meg a négyes csigolyát kellene kiropogtatni. Megköszönöm a tanácsot, és még mielőtt ajánlkozna a feladatra, vizet engedek a vödörbe. Leemeli a mosogatógép tetejéről a fenyőlapot, én meg nekiállok letisztítani azt. Ekkor teátrálisan megáll, kezében egy fogóval, és nyomatékosan közli: ha továbbra is Ciffel tisztítom a leszerelt bútorlapot, ő elhagyja a helyiséget. Hatásszünetet tart, hogy érezzem a tetteim súlyát, majd folytatja: tudniillik ő olyan allergiás volt, hogy a vérképe szerint tulajdonképpen meg is volt halva. De amióta nem használ tisztítószereket és filteres teát, fel van támadva.
Örülök, mondom, remélem, a mosogatógépem is így tesz majd. Hát persze, rándul meg önérzetesen az arca, ha ő nem képes megjavítani ezt a szart, akkor senki. Jobbnak látom, ha hallgatok. Ez nem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan zúdítsa rám az információkat. Borzalmas vicceket például, amelyeken aztán fennhangon röhög. Az amarilliszem helyes gondozásáról – öt bimbó van rajta, jegyzem meg bátortalanul, de legyint. Ugyan, a kaktuszaim is hogy döglődnek, bök a kaspók felé, én meg inkább nem vitatkozom vele, pedig a mammillaria tele van virágokkal.
Winston mindezt tisztes távolságból, angol buldoghoz mérten kíváncsian nézi. A víz érdekli leginkább, ami a padlóra folyt, hiszen ami a padlóra folyik vagy esik, az az ő szabályzata szerint ehető, teljesen mindegy, fakockáról vagy papír zsebkendőről van-e szó. A talaj az ő felségterülete. Nézi, amint emberünk visszarakja a mosogatógépet, beletörli a kezét a konyharuhámba (belül sikítok), és elégedetten szemléli a fém ajtóra biggyesztett törtfehér bútorlapot, amelyen nagy, sötét ujjlenyomatok virítanak.
Winston odacammog a tócsa közepébe, hogy feligya azt. Én dermedten nézem, mi lesz. Emberünk rögvest kifejti: tessék, őt minden kutya imádja, ez is, ni, és előkapja a telefonját, hogy megmutogassa, hogyan alszik az ő kutyája. Az ágyában – mármint: a férfiéban – a mocskos ágynemű közepén. „Na, gyere, te csúfság” – mondja Winstonnak. Már nyilallna belém az anyai kikéremmagamnak, amikor ő felemeli a jobb lábát, eldönti vele Winstont, bele a csatornaszagú pocsolyába, és masszírozni kezdi a szőrét a meztelen talpával. Azzal a lábával. Azokkal a körmökkel.
Én innentől csak arra tudok gondolni, hogyan lehet egy kutyát fertőtleníteni. Emberünk búcsúzóul közli: csak azért nem lesz stand-upos, mert Bödőcs egy zseni, az összes többit meg nem nagy kunszt legyőzni.
A bútorlap délután a lábujjamra esik. A mosogatógép néhány nap múlva örökre megáll.
