Beszéljenek hangosabban!

Május 12., a Lámpás Hölgynek is nevezett Florence Nightingale, az ápolói hivatás megteremtőjének születésnapja az Ápolók Nemzetközi Napja. Ebből az alkalomból az Ápolók Nemzetközi Tanácsa elküldte a világ ápolóinak a szervezet jelmondatát: „2018-ban az ápolók legfőbb üzenete: az egészség alapvető emberi jog”.

Az ápolók és szakdolgozók szerepe alapvető fontosságú az egészségügyi ellátás átalakításában. Miután az ápolás önálló tudomány, az ápolók elsődleges tapasztalata, tudása és legitimitása a garancia rá, hogy képesek olyan rövid és hosszú távú fejlesztéseket megszervezni, ahol az állampolgár esélyt kap az egészsége megtartásához, és ahol a betegségben szenvedők támogatása biztosítva van.

Mit nem értenek ebből a hatalomban lévők Magyarországon? Miért nem követeli az ápolás és az ápolók megbecsülését az utca népe?

Lehetne nálunk is vezető hang az ápolók hangja, hasonlóan a boldogabb országban élő társaik hangjához, ami azt is lehetővé teszi, hogy az emberek és a politika az egészség megtartására összpontosítsanak. Vagy legalább felébresszék álmukból az egymásra feltűnően hasonlító államtitkárokat, minisztereket. Akik nem képesek észrevenni, hogy Magyarországon nincs a fejlesztéshez, de még a működés biztosításához sem elég ápoló, sem szakdolgozó, sem őket támogató szakember.

2018-ban eljött az ideje, hogy az ápolók, szakdolgozók hangosabban beszéljenek. Világosabbá kell tenniük, hogy már nem elfogadható a rendelkezésre álló szakdolgozói létszám. Nem engedhetik meg maguknak, hogy csöndben kuksoljanak. Hallatni kell a hangjukat az egészségpolitika tervezésénél és az ellátás befolyásolásában. Ezért legyen 2018-ban az ápolók hangja egy olyan hang, amely kimondja, hogy az egészséghez, a gyógyuláshoz, az ápoláshoz való jog emberi jog, és hogy ennek biztosítása nélkülük nem megy.

Az ország vezetőinek és doktorainak elképzelésük sincs arról, hogy „Az ,igazi' ápolónők éppúgy használják az eszüket, mint a kezüket vagy a lábukat.” (Carol A. Garant ) Róluk a minisztériumban még azt sem tudják, hányan vannak.

Nálunk még mindig hűbéri hagyományokat követ az egészségügyi hierarchia, amit az ápolói kar magasabb képzettsége sem tudott eddig kimozdítani a helyéről. A betegágy melletti munkának még ma sincs semmi becsülete. Sem a társadalomban, sem hierarchiában. A főiskolai, egyetemi végzettségnek még úgy sem. Ez az elsődleges oka az ápolók távozásának az országból.

Ezzel szemben a magyar egészségpolitika régi/új vezetése valami görcsös erőfeszítéssel ragaszkodik a csúcskórházakhoz, az ágylábak egyre növekvő számához - a területi ellátás helyett. Vörös posztó az orvos lobbi számára a közösségi ellátás, az otthonápolás, az otthonszülés, az egynapos műtéti ellátások ápolók általi kísérése a beteg otthonában. Mereven elzárkóznak az orvosi kompetenciák átadásól a kiterjesztett hatáskörben működő szakdolgozók számára. Marad a mechanikus, futószalagon való ellátás, ahol az emberi jogok az utolsó sorban vannak.

A hivatás nevében azt gondolom, hogy a klinikai ellátás fejlesztése helyett van egy másik út is. Ahol az egészségről, betegségről való tudást olyan közel kell vinni az emberekhez, amilyen közel csak lehet. Mondjuk az ápolók, a védőnők, más szakdolgozók, szociális gondozók, a családorvosok által. Javítani a páciens tapasztalatait, elősegíteni a közegészségügyet. Csökkenteni az egészségügyi egyenlőtlenségeket; olyan módon, hogy az egészségügyi beavatkozások időben, a megfelelő területen történjenek meg.

Itt lenne az ideje a kórházközpontú helyett az emberközpontú ellátásnak. Ez nem igényel drága innovációt. Ez a rendszer az embereket és az ápolókat helyezi a középpontba, és hagyja, hogy az ő találkozásaik révén az állampolgárok egyre több tapasztalattal és tudással rendelkezzenek az egészségügy működéséről, a betegségükkel kapcsolatos teendőkről. Ez a változás arról szól, hogy az ápolók, szakdolgozók képesek lesznek arról beszélni, amihez értenek, és képesek lesznek megmutatni, mi van szívükben.

Az ápolás központba kerülése felhatalmazást ad arra, hogy az ápolói kar ott legyen az egészségügy prioritásairól szóló döntéshozatalban, amely egy szélesebb körű egészségügyi ellátásához való hozzáférést ad az embereknek. Amiben érvényesül az emberi méltóság tisztelete, a méltányosság és egyenjogúság, a megkülönböztetés-mentes ellátás.

De e tekintetben nálunk még korai ünnepelni. Ideje lenne a betegápolást, az ápolókról való gondolkodást, a hivatást a hazai középkori állapotából kivezetni.