Cannes - Fojtogató képsorok

Bemutatták Cannes-ban Szilágyi Zsófia az Egy nap című filmjét, a műnek ez volt a világpremierje. Olyan alkotásként méltatták, amely a mindennapokat úgy állítja be, mintha rendkívüliek lennének.

Ígéretes indulás – röviden így tudnám jellemezni Szilágyi Zsófia első nagyjátékfilmjének a debütjét. Az Egy nap című dráma világpremierje Cannes-ban, az elsőfilmeket versenyeztető Kritikusok Hetében (Semaine de la Critique) volt kedden: tulajdonképpen a mezőnyben ez volt a legelső versenymű. Az első, „hajnali” fél tizenegyes vetítést a neves kritikus, Charles Tesson vezette fel, mint egy olyan alkotást, amely a mindennapokat úgy állítja be, mintha rendkívüliek lennének. Ezután Szilágyi Zsófia – izgalomtól remegő hangon – tette hozzá, hogy a film alapja az egyik háromgyermekes barátnője által írt levél volt, melyben részletesen, tízperces lebontásban leírta kritikusan egy napját. Ezután jött a bizonyítandó tézis: vajon megvalósítható az, hogy egy többgyermekes háziasszony lehet-e klasszikus drámai hőse egy egész estés fikciós műnek? Méghozzá úgy, hogy a közönség ne aludjon el rajta? A válasz: egyértelmű igen.

Pontosabban fogalmazva, Szilágyi Zsófia tolmácsolásában több mint működőképes a képlet. A központi figura Anna (Szamosi Zsófia), aki nyelvtanárként dolgozik. Persze, a munkahely, mint tényező csak egy igen kis része a bemutatott bő egy napjának, hiszen maga a mindennapi rutin az, amit az alkotók be akartak mutatni. A gyerekek felkeltése, a reggeliztetés, az út az óvodába és az iskolába, a balettórára, a vívásedzésre, a kötelező diskurzusok az anyóssal. Aztán vannak a mindennapi feszültségek, a hűtlen férj (Füredi Leó művésznéven szereplő Forgács Kristóf), akibe beleszeret a legjobb barátnő (Láng Annamária), a munkahelyi stressz, hogy átvariálják a munkarendet, a megértő de valójában féltékeny munkatárs, a fenyegetődző bank, aki egy adminisztrációs hiba miatt fel akarja mondani a szerződést és az idegbeteg autós, aki leordítja az ember fejét. Egyszóval, intenzíven kapjuk az arcunkba a napi darálót, mely folyamatosan pusztítja életünket, lelkünket. Mint amikor tragikusan rossz napunk van, melynek a végén optimális esetben kompenzálunk, kiengedjük a gőzt. Leisszuk magunkat, kitomboljuk a fájdalmat. Már, persze, ha van rá lehetőségünk. Annának ugyanis nincs.

A legfélelmetesebb Szilágyi Zsófia filmjében annak hitelessége. Amikor peregtek előttem a képsorok, a látott jelenetek fojtogatóan valóságosak voltak. Fel tudtam volna idézni az életemből bizonyos szituációkat, melyekre simán rávágtam volna, hogy velem történtek meg. Mintha a Szamosi Zsófia által alakított Anna a mindannyiunk által ismert mai középosztálybeli nő parafrázisa lenne, aki küzd a mindennapokkal, vélt és valós sérelmekkel. A rendező és a Mán-Várhegyi Réka által írt forgatókönyv tűpontos, dramaturgiája célirányos, a dialógusok pedig kegyetlenül betalálnak. Nincs bennük kényszeres információközlés, csupán a vágyakat és az érzéseket közvetítik. Olykor, pedig a csontig ható idegességet, amikor hiába ismétlünk egy-egy szerettünknek egy-egy kérést, nincs válasz se verbálisan, sem másképpen. Mondhatjuk erre, hogy magyar valóság, de még inkább, hogy annak intim vetülete, hiszen nagyon sok elem – például a politika – nincs benne Anna kálváriájában. De amit megél, az így is rengeteg. Talán mondanom sem kell, minden szereplő zseniális, a gyerekek is gigantikusat alakítanak, de Szamosi Zsófia az, aki elsősorban valóra váltja a rendezői elképzeléseket.

Néhány olvasóban nyilván felvetődik a kérdés, hogy miben más az általam felvázolt mű egy dokumentumfilmtől. A triviális válasz: a játékfilmes narratíva. Ha nekem kell párhuzamokat mondanom, akkor azt mondanám, hogy a Michael Douglas főszereplésével készült Összeomlás és a román új hullám csöndes drámáinak házasítását látom magam előtt. Főleg Mungiu és Porumboiu műveire gondolok itt, ahol legtöbbször statívra rakott, vagy kézikamerás intimitással kapjuk a szuper realitást.

De ha már módomban állt, megkérdeztem az alkotókat a hatásokról. Szilágyi Zsófia mosolyogva mondta, hogy számított a kérdésre, de nem látta az Összeomlást, de ha már ragaszkodtam a referenciákhoz, akkor Agnes Varda Cléo 5-től 7-ig című drámája, melyben a címszereplő egy orvosi vizsgálat során megtudja: lehetséges, hogy rákbetegségben szenved, és mintegy két óra múlva kapja majd kézhez a sorsát eldöntő leleteket. Ahogy Szilágyi Zsófia fogalmaz, ebben a filmben még szűkebb időintervallum keretében mutatott be egy érzetet. Ez fontos szó: érzet. Magam sem tudnám jobban jellemezni az Egy napot.

Furcsa érzelmi adagolás

Forrás: Caminata Films

Vegyesen fogadták a fesztivál hivatalos versenyének nyitó művét, a kétszeres Oscar-díjas iráni rendező, Asghar Farhadi rendezte Nyílt titkot. A 132 perces dráma, mely egy családi portrénak indul, egyszer csak melodrámába és bűnfilmbe csap át. A történet középpontjában valóban egy nyílt titok áll: Laura (Penelope Cruz) két gyermekével Argentínából érkezik haza Madrid melletti szülővárosába. Az itt lakó zárt közösség tudja: amit például a lánya, Irene nem. Jelesül, hogy mielőtt Laura elhagyta volna a várost és hozzáment volna argentin férjéhez, Alejandrohoz (Ricardo Darin), szerelmes volt Pacóba (Javier Bardem). Aztán az esküvő során elrabolják Irenét, és innentől kezdve kezd érdekessé az a bizonyos múlt, mely nyílt titok a jelenlévők nagy százalékának számára. Ezek a bizonyos múltbéli bűnök pedig mindenkit utolérnek, mintha csak egy antik görög dráma moralizálása lenne a dramaturgiai mozgatórugó. Sajnos a csavarra idő előtt rá lehet jönni – vagy a film túl hosszú. Az egész mű érdekessége, hogy az Iráni Farhadi „furcsán” adagolja az érzelmeket és az azt projektáló színészi játékot, így nem egyszer vihogtak a kritikusok a filmen. Persze, lehet, hogy a zsűri és később a nézők nem lesznek ilyen cinikusak.