Kollégánk, Csepelyi Adrienn Belemenés című regénye egyszerre futballkönyv és látlelet a szenvedélyről. Húsz év története a megyei másodosztályról, a topfutballról, a Liverpoolról és egy vidéki kislányról, akiből vezető újságíró lett. Az alábbi részlet a kötet Hazai pálya című fejezetéből való.
Amikor kollégista lettem, az első és legfontosabb dolog az volt, hogy kiharcoljam a helyemet a tévéző hierarchiájában. Vagy kétszáz gyerekre jut egy tévé, így az, hogy sose törjön ki a verekedés egy-egy műsor miatt, komoly diplomáciai erőfeszítéseket igényel. Nem könnyű megmagyarázni például, miért jobb egy NB I-es meccs, mint egy tetszőleges brazil szappanopera. (Nem jobb. Tudjuk. Megszállottak vagyunk, nem hülyék.) A magyar bajnokikat és kupameccseket néha kénytelenek vagyunk feláldozni. Ha télen annyi hó esik, hogy leáll a vasút, nem járnak a buszok, mi pedig bennragadunk a koliban, netán árvízveszély miatt nem utazhatunk haza, kitör a palotaforradalom.
A kedd és a szerda azonban a mienk. A Bajnokok Ligájáé. Ilyenkor a kollégium lakóinak háromnegyede úgy tekinget befelé a tévézőbe – ránk –, mintha az egy leprásokkal teli karantén lenne. A kollégium vezetősége végül megunja a polgárháborút, és vesz egy másik tévét.
A meccsnézésre fel kell iratkozni. Aki elfelejti, azt háromnegyed tízkor bezavarják a szobájába. Tízkor villanyoltás. Indokolt esetben fél tizenegyig lehet fenn maradást kérni. A tantestület szerint a Bajnokok Ligája-meccsek indokolt esetnek tekinthetők, mivel azonban a nevelőtanárok többségét hidegen hagyja a foci, akad, aki képes a hosszabbítás közben mindenkit aludni küldeni. Ilyenkor a paplan alá bújva várjuk a riadóláncot: valamelyikünket az otthoni barátai SMS-ben értesítik a végeredményről, ő pedig, attól függően, hogy mennyi pénz van a kártyáján, tudatja azt a következő emberrel, akinek mobiltelefonja van. Nekem tizenhét éves koromig nincs mobiltelefonom, és mivel a felső emeleten, ahol a lányok laknak, nagyjából senkit nem érdekel rajtam kívül az eredmény, csak reggel tudom meg, félálomban az ebédlő felé botorkálva. Később is észnél kell lenni: ha az ügyeletes nevelő elkap, miközben villanyoltás után a telefonunkat nyomkodjuk, péntekig vissza se adja a készüléket.
Az persze, hogy valaki feliratkozott a meccsre, még nem jelenti azt, hogy helye is lesz. A helyet foglalni kell, lehetőleg minél előbb. Úgyhogy 1999. szeptember 14-én, kollégiumi pályafutásom legelső BL-meccse előtt mintegy két órával bevonulok a tévézőbe, leülök az első sorba egy bögre teával, és várok. A felvezető műsor kezdetére kezdenek beszállingózni a fiúk. Ketten megállnak előttem, és udvariasan, ámde határozottan megkérnek, hogy adjam át a helyemet.
– Mindjárt kezdődik a meccs.
– Tudom. Azért vagyok itt.
A tévézőben zavar támad. Az első sorba legfeljebb négy ember fér, és a régebbi lakók láthatóan nehezen barátkoznak a gondolattal, hogy egy lány elfoglalja az egyik helyet.
– Nem is szereted a focit.
– De igen. Mindenki tudja, hogy szeretem.
(„Tényleg szereti! Hallottuk az ötödévesektől, hogy van egy elsős csaj, aki szereti a focit!” – kiabálja hátul egy általános iskolás, de leintik.)
– Liverpool-drukker vagyok – jelentem ki, reményeim szerint elég határozottan.
– De most nem a Liverpool játszik.
– Na és? A meccs az meccs.
– De miért akarod nézni?
– Hogyhogy miért? Amiért ti is.
– De honnan tudjuk, hogy tényleg szereted a focit?
– Mi másért akarnám végignézni a meccset?
Ezzel megakasztom a társalgást. Mögöttünk egyre többen gyülekeznek. Amennyire érzékelem, olyanok is, akik soha életükben nem néznének meg egy félidőt sem, de látni akarják, mi történik a nagypofájú elsős csajjal, aki elfoglalt egy széket az első sorban. Anya azt mondta búcsúzóul, amikor a Trabanttal beköltöztettek a városba: csak egyszer az életben legyél szürke kisegér, gyermekem. Talán egy kicsit jobban kellett volna akarnom.
– Tessék – hajolok le a bordó kárpitos szék alá, hogy felemeljem és körbemutassam a bögrémet, akár a Szent Grált. – Ez a tavalyi vébé kabalafigurája. Tehát minimum tavaly óta szeretem a focit, de igazából sokkal régebb óta, amit ez a bögre szintén bizonyít, mivel egy pályázaton nyertem, amiért megmondtam, hol volt eredetileg a labda egy számítógéppel manipulált képen. Tehát már akkor is értettem a focihoz.
A bögre megteszi a hatását. Néhányan megunják a harcot, és elfoglalják a hátsó sorokat. Mások gyanakodva tovább méregetnek, de helyet keresnek maguknak, mielőtt késő lenne. Másnap, amikor ugyanoda ülök egy órával a meccs előtt, nem reklamálnak. A következő fordulóban kíváncsian várják, jövök-e.
Jövök.
A harmadik körtől foglalják nekem a helyet.
(Csepelyi Adrienn: Belemenés - Futball és egyéb társművészetek. Európa Könyvkiadó, 2018)
A kötetet Gundel Takács Gábor és Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője mutatja be május 17-én 19 órakor A Grundon (Budapest, VIII. ker. Nagy Templom utca 30.
