Hazai pálya

Publikálás dátuma
2018.05.12 09:00
FOTÓ: STUART ROY CLARKE
Fotó: /

Kollégánk, Csepelyi Adrienn Belemenés című regénye egyszerre futballkönyv és látlelet a szenvedélyről. Húsz év története a megyei másodosztályról, a topfutballról, a Liverpoolról és egy vidéki kislányról, akiből vezető újságíró lett. Az alábbi részlet a kötet Hazai pálya című fejezetéből való.

Amikor kollégista lettem, az első és legfontosabb dolog az volt, hogy kiharcoljam a helyemet a tévéző hierarchiájában. Vagy kétszáz gyerekre jut egy tévé, így az, hogy sose törjön ki a verekedés egy-egy műsor miatt, komoly diplomáciai erőfeszítéseket igényel. Nem könnyű megmagyarázni például, miért jobb egy NB I-es meccs, mint egy tetszőleges brazil szappanopera. (Nem jobb. Tudjuk. Megszállottak vagyunk, nem hülyék.) A magyar bajnokikat és kupameccseket néha kénytelenek vagyunk feláldozni. Ha télen annyi hó esik, hogy leáll a vasút, nem járnak a buszok, mi pedig bennragadunk a koliban, netán árvízveszély miatt nem utazhatunk haza, kitör a palotaforradalom.

A kedd és a szerda azonban a mienk. A Bajnokok Ligájáé. Ilyenkor a kollégium lakóinak háromnegyede úgy tekinget befelé a tévézőbe – ránk –, mintha az egy leprásokkal teli karantén lenne. A kollégium vezetősége végül megunja a polgárháborút, és vesz egy másik tévét.

A meccsnézésre fel kell iratkozni. Aki elfelejti, azt háromnegyed tízkor bezavarják a szobájába. Tízkor villanyoltás. Indokolt esetben fél tizenegyig lehet fenn maradást kérni. A tantestület szerint a Bajnokok Ligája-meccsek indokolt esetnek tekinthetők, mivel azonban a nevelőtanárok többségét hidegen hagyja a foci, akad, aki képes a hosszabbítás közben mindenkit aludni küldeni. Ilyenkor a paplan alá bújva várjuk a riadóláncot: valamelyikünket az otthoni barátai SMS-ben értesítik a végeredményről, ő pedig, attól függően, hogy mennyi pénz van a kártyáján, tudatja azt a következő emberrel, akinek mobiltelefonja van. Nekem tizenhét éves koromig nincs mobiltelefonom, és mivel a felső emeleten, ahol a lányok laknak, nagyjából senkit nem érdekel rajtam kívül az eredmény, csak reggel tudom meg, félálomban az ebédlő felé botorkálva. Később is észnél kell lenni: ha az ügyeletes nevelő elkap, miközben villanyoltás után a telefonunkat nyomkodjuk, péntekig vissza se adja a készüléket.

Az persze, hogy valaki feliratkozott a meccsre, még nem jelenti azt, hogy helye is lesz. A helyet foglalni kell, lehetőleg minél előbb. Úgyhogy 1999. szeptember 14-én, kollégiumi pályafutásom legelső BL-meccse előtt mintegy két órával bevonulok a tévézőbe, leülök az első sorba egy bögre teával, és várok. A felvezető műsor kezdetére kezdenek beszállingózni a fiúk. Ketten megállnak előttem, és udvariasan, ámde határozottan megkérnek, hogy adjam át a helyemet.

– Mindjárt kezdődik a meccs.

– Tudom. Azért vagyok itt.

A tévézőben zavar támad. Az első sorba legfeljebb négy ember fér, és a régebbi lakók láthatóan nehezen barátkoznak a gondolattal, hogy egy lány elfoglalja az egyik helyet.

– Nem is szereted a focit.

– De igen. Mindenki tudja, hogy szeretem.

(„Tényleg szereti! Hallottuk az ötödévesektől, hogy van egy elsős csaj, aki szereti a focit!” – kiabálja hátul egy általános iskolás, de leintik.)

– Liverpool-drukker vagyok – jelentem ki, reményeim szerint elég határozottan.

– De most nem a Liverpool játszik.

– Na és? A meccs az meccs.

– De miért akarod nézni?

– Hogyhogy miért? Amiért ti is.

– De honnan tudjuk, hogy tényleg szereted a focit?

– Mi másért akarnám végignézni a meccset?

Ezzel megakasztom a társalgást. Mögöttünk egyre többen gyülekeznek. Amennyire érzékelem, olyanok is, akik soha életükben nem néznének meg egy félidőt sem, de látni akarják, mi történik a nagypofájú elsős csajjal, aki elfoglalt egy széket az első sorban. Anya azt mondta búcsúzóul, amikor a Trabanttal beköltöztettek a városba: csak egyszer az életben legyél szürke kisegér, gyermekem. Talán egy kicsit jobban kellett volna akarnom.

– Tessék – hajolok le a bordó kárpitos szék alá, hogy felemeljem és körbemutassam a bögrémet, akár a Szent Grált. – Ez a tavalyi vébé kabalafigurája. Tehát minimum tavaly óta szeretem a focit, de igazából sokkal régebb óta, amit ez a bögre szintén bizonyít, mivel egy pályázaton nyertem, amiért megmondtam, hol volt eredetileg a labda egy számítógéppel manipulált képen. Tehát már akkor is értettem a focihoz.

A bögre megteszi a hatását. Néhányan megunják a harcot, és elfoglalják a hátsó sorokat. Mások gyanakodva tovább méregetnek, de helyet keresnek maguknak, mielőtt késő lenne. Másnap, amikor ugyanoda ülök egy órával a meccs előtt, nem reklamálnak. A következő fordulóban kíváncsian várják, jövök-e.

Jövök.

A harmadik körtől foglalják nekem a helyet.

(Csepelyi Adrienn: Belemenés - Futball és egyéb társművészetek. Európa Könyvkiadó, 2018)

A kötetet Gundel Takács Gábor és Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője mutatja be május 17-én 19 órakor A Grundon (Budapest, VIII. ker. Nagy Templom utca 30.

Kollégánk könyve Manchesterben
Csepelyi Adrienn fotóit is beválogatták a manchesteri Nemzeti Futballmúzeum május 15-én nyíló kiállításának anyagába. Kollégánk könyve a múzeum ajándékboltjában is megvásárolható lesz. 

Szerző
2018.05.12 09:00

Jénai vendég, törékeny Újpest

Publikálás dátuma
2019.01.19 16:23

Fotó: ARCANUM/
A magyar labdarúgás időszámítása akár két szakaszra is osztható. A Marseille előttire és a Marseille utánira. Aki nem nem volt még legalább kiskamasz 1969 decemberében, az csak elgondolni tudja, átérezni nem, milyen hangulat uralta Magyarországot a csehszlovákoktól a vb-pótselejtezőn elszenvedett 1:4 után. Addig el sem lehetett képzelni, hogy hazánk válogatottja nem vesz részt egy világbajnokságon, amelyre benevezett. Akkor viszont bekövetkezett a „lehetetlen”, pedig a hazai pályákon még mindig extraklasszisok serege futballozott, s nem papagáj propagandisták tömjéneztek sokadrangú labdarúgókat.
A helyzet megértéséhez legyen elég annyi: az előző, 1966-os vb-n egyetlen másodpercet sem játszott három olyan ragyogó csatár, mint Göröcs János, Varga Zoltán és Tichy Lajos, ám a válogatott – fenomenális játékkal – 3:1-re legyőzte a nagy tornán az 1954, a szintén a magyaroktól elszenvedett 2:4 óta veretlen, 1958-ban és 1962-ben egyaránt aranyérmes brazilokat. Igaz, a liverpooli brazil-verők közül Marseille-ben már csak Mészöly Kálmán, Bene Ferenc és Farkas János játszott – Albert azért nem, mert Koppenhágában, a dánok elleni 2:3 alkalmával súlyosan megsérült –, de olyan labdaművészek tartoztak a kerethez, mint Fazekas László, Kocsis Lajos, Zámbó Sándor, hogy a hatvanhatban „elfelejtett” Göröcsről ne is beszéljünk. A kudarcot követő döbbenetre jellemző: a világbajnokság előtti vb-búcsú következtében négy nappal később összesen 12 400 néző – átlagban 1550 – ment ki a nyolc NB I-es mérkőzésre; a Honvéd–FTC rangadón (5:2) ezren voltak a Népstadionban. Az efféle adatokra már régóta fel sem kapjuk a fejünket, de akkoriban értelmezhetetlenek voltak e szokatlan, szomorú számok.
Ezért aztán a jelentőségénél nagyobb horderejűvé vált a Carl Zeiss Jena–Újpest EVK (UEFA)-kupa párbaj, amelyet 1970 januárjában rendeztek. A lila-fehér vezérkar két okból egyezett bele, hogy a találkozókat az év első hónapjában tartsák. Egyrészt, mert az NDK válogatottja 1969. december 6-án két és fél hetes iraki és egyiptomi túrára utazott, és a keletnémet keretben sorakoztak a jénai játékosok (Wolfgang Blochwitz, Harald Irmscher, Helmut Stein, Peter Rock, valamint a két testvér, Peter és Roland Ducke). Másrészt azért, mert nem vették kellőképpen komolyan az ellenfelet. Az NDK labdarúgását minálunk mindig is másodrendűnek minősítették, s ezen a véleményen még az sem változtatott, hogy 1969 őszén a Magdeburg ejtette ki a KEK-ből az MTK-t. Igaz, az 1974-es vb keletnémet hőse, az NSZK ellen Hamburgban látványos győztes gólt szerző Jürgen Sparwasser a 113. percben lőtte tovább csapatát a Hungária körúton...
Amilyen lazán kezelték a vetélytársat az újpestiek, olyan tisztelettel nyilatkoztak róluk Jénában. Peter Ducke így beszélt a párviadal előtt: „Marseille ellenére nagyra értékeljük a magyar labdarúgókat. Sokszor kaptunk keserű leckét tőlük.” A honfitársainktól tartó csatár azért volt csak 68-szoros válogatott, mert 1966 januárjában, az NDK legjobbjainak mexikói túráján kettős lábszártörést szenvedett, és azért nem lett a Werder Bremen játékosa, mert 1962-ben 80 ezer nyugatnémet márkáért és egy vadonatúj Mercedesért sem „disszidált”.
A jénai szerénység megejtő volt, a csapat ugyanis addig gólt sem kapott az EVK-ban: az Altay Izmirt 0-0-lal és 1-0-lal, a Cagliarit 2-0-lal és 1-0-lal búcsúztatta. Az elsőre a belgrádi Partizant kiejtő Újpest viszont úgy jutott tovább az FC Bruges-zsel szemben, hogy Belgiumban Fazekas a 90. percben szépített 2:5-re, majd a Megyeri úton Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető az első félidő végén, 0:0-nál két percet hosszabbított, és Fazekas a szünet előtti utolsó pillanatokban megszerezte a vezetést. Erre a bruges-i meccsen duplázó svéd Tom Turesson lökdösni kezdte a mérkőzés bíráját, mire Tschenscher kiállította a skandináv légióst. A teljes második félidőt létszámfölényben játszó lilák 3:0-ra nyertek, s az idegenben elért több góllal versenyben maradtak.
Az NDK-ban aztán már a meccs előtt megjárták: tizenhat óra alatt jutottak el a Jénától hatvan kilométernyire lévő Gerába, ahol elszállásolták őket. (A visszaútjuk sem sikerült jobban. Már közvetlenül a mérkőzés után haza akartak utazni, de csak Erfurtig jutottak el, mert a berlini repülőtér – a zord időjárás miatt – egyetlen gépet sem fogadott. A lilák küldöttsége így részint a tranzitban, részint egy hotelben töltötte az éjszakát, és csak másnap délután érkezett meg Budapestre.) A pályán is volt csúszás bőven, a havas talaj egyáltalán nem kedvezett a finom kombinációkra építő vendégeknek. Az meg végképp nem könnyített a helyzeten, hogy Bene gólját nem adta meg Boosten holland játékvezető, s hogy Dunai Antal hiába cselezte ki Blochwitz kapust is, mellé lőtt. S miként az gyakran megesik, egy perccel a befejezés előtt döntő fordulat állt be: Werner Krauss bevágta a találkozó egyetlen gólját...
A visszavágó előtt így már nem volt abszolút esélyes az Újpest (amelyben a cselművész Zámbó Jénában és a Megyeri úton is középső védőt játszott). A lilák labdarúgói nem is látogattak el a Szikra filmszínház délelőtti, illetve az Uránia mozi délutáni előadásaira, a Maga tetszik nekem című NDK-film vetítésére. A jénai játékosok meg nem edzettek odahaza, mivel városukban mínusz 17 fokos hideg tombolt. Ennél itthon jobb idő volt, de a Megyeri úti pályáról többször is le kellett tolni a fehér takarót az ismétlődő havazás miatt. Utóbb az újpesti futballistákat tolták le, mert az 5. percben gólt szerző vendégek annyira felszabadultak, hogy az 55. percben már 3-0-ra vezettek. Göröcs a meccs után csak annyit mondott: „Megáll az ész.” A Magyar Nemzet pedig így vont párhuzamot: „A második félidőben a Dózsa labdarúgói már teljesen a marseille-i mérkőzést idézték.” Baróti Lajos edző ellenben kiállt játékosai mellett: „A csapat feltétlen bizalmamat élvezi. Tudom, hogy a néhány váratlan eredmény nem tartós visszaesés, hanem átmeneti megingás.” (Kétségtelen: a lilák 1969 és 1975 között szériában hétszer voltak bajnokok, és három évvel a Jena elleni bukás után elődöntőt vívtak a BEK-ben.)
A Jena a Johan Cruyff-féle Ajaxszal szemben esett ki úgy, hogy otthon bő fél óra múltán 3-0-ra vezetett, majd a hollandok jugoszláv válogatott légiósa, Velibor Vaszovics a 90. percben szépített, és a visszavágón 0-1-ről 5-1-re nyert az amszterdami együttes. Az 1970-es alulmaradást 1971-es diadal követte. A Carl Zeiss üveg- és optikai gyár vezetőségét és kutatóit az amerikaiak a Heidenheim melleti Oberkochenbe telepítették át a második világháború után, a munkások viszont az orosz megszállási zónába kerülő Jénában maradtak. A gyártás mindkét helyen folytatódott, és csak hetvenegyben született meg a megállapodás: Nyugaton az oberkocheniek, a KGST-ben a jénaiak használják a Carl Zeiss nevet.
Amely az Újpest elleni összesített 4-0 nyomán a korábbiaknál is jobban csengett...

ÚJPEST–CARL ZEISS JENA 0-3 (0-2)

EVK-mérkőzés, 1970. január 21., Megyeri út, 10 000 néző. Jv.: De Marchi (olasz).
Újpest: Borbély – Káposzta, Solymosi, Zámbó, Noskó – Dunai III, Göröcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Nagy László (Bánkuti, 46.).
CZ Jena: Blochwitz – Irmscher, Rock, Stempel, Krauss – Stein, Werner, Roland Ducke – Schlutter, Peter Ducke, Scheitler.
Gól: Scheitler (5.), Stein (44.), Peter Ducke (55.).

2019.01.19 16:23
Frissítve: 2019.01.19 16:23

Félévszázados barátság (a 80 éves Kenyeres Zoltán köszöntése)

Kenyeres Zoltánt a hatvanas évek közepén ismertem meg, midőn némi kerülők után visszatértem az akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé. A forradalom után ott töltöttem gyakornoki évemet, majd ötvenhatos tevékenységem miatt letartóztatásba, végül internálótáborba kerültem, később még évekig voltam rendőri felügyelet alatt. Végül Sőtér István, Béládi Miklós, Bodnár György és Rába György jóvoltából kerültem vissza az akadémiai kutatóintézet munkatársai közé. Zoltán barátom akkor már ott dolgozott. Mindezt avégett mondom el, hogy jelezzem, a hatvanas években kötött barátságunknak, mondhatni, történelmi háttere volt. Ezt a hátteret jelölték meg mindkettőnk számára irodalmi mestereink, így Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László, illetve azok az írók, akikre mindketten felnéztünk: Weöres Sándorra, Vas Istvánra, Sőtér Istvánra, Juhász Ferencre és másokra gondolok.
Hosszú évtizedeket töltöttünk ezen a szép és nem éppen könnyű (mert mindig szakmai és politikai vitákat gerjesztő) pályán: könyvek sora áll mögöttünk, irodalomtörténeti tanácskozásokat szerveztünk és ültünk együtt végig, számos alkalommal jártunk idegen országokban, nem csak hivatali kötelezettségeink miatt, például rendszeresen az újvidéki egyetem magyar tanszékén, hanem a nagyvilág által kínált élményekre szomjas turistaként is – például Velencében és Izraelben. Mindkét közös utazásunk feledhetetlen élményekkel szolgált. Egy kis személyes „Baedekert” tudnánk összeállítani ezeknek az élményekben és tapasztalatokban gazdag világjárásainknak a nyomán.
Most, hogy Kenyeres Zoltán 80. születésnapja alkalmából lejegyzem ezt a kis köszöntőt, magam elé halmoztam barátom könyveit – nem kívánom idejegyezni valamennyiük címét, csak néhányét: Gondolkodó irodalom, A lélek fényűzése, Etika és esztétizmus, Korok, pályák, művek, Harmadik csengetés (Visszaharmonizálási kísérletek), Megtörtént szövegek. Már ez a rövid lista is jelzi, hogy ezekben a könyvekben a szövegelemzés, az írói pályák és életművek és a korszaktörténetek együttes igénye működik. Akár a leginkább nagyra tartott irodalomtörténet-írók (Horváth János, Sőtér István, Bóka László) esetében: azért is írom ide az előbbiek nevét, mert, ahogy gondolom, ők voltak Kenyeres Zoltán mesterei. Akik mellé mára ő is felsorakozott.
Kenyeres Zoltán nagyjából ugyanazokat a magyar írókat szerette, azokhoz ragaszkodott, akik közel állottak az én szívemhez is – Arany Jánosra, Ady Endrére, Babits Mihályra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, Juhász Ferencre (és másokra) gondolok. Egy barátság története természetesen nem azonos egy irodalmi ízlés és vonzódás történetével, ennél sokkal több és mélyebb, és nem azonos a közösen töltött órák, évek, évtizedek történetével sem. Számtalan kisebb-nagyobb személyes esemény, adalék tartozik hozzá, például az a pillanat, amikor évtizedekkel ezelőtt egy súlyos, életveszélyes autóbaleset után Zoltán (másik barátom: a kitűnő költő, Kormos István kísértében) meglátogatott a ceglédi baleseti kórház sebészeti osztályán, és elhozta nem csak kollégáim jókívánságait, hanem a maga éltető biztatását is: minden baljós fordulat után van még remény.
Igen, azt mondhatnám, hogy a barátságoknak talán ez ad igazán tartalmat és értelmet: segítenek megőrizni a reményt. Kenyeres Zoltán barátsága (és persze irodalomtörténet-írói munkássága) is ilyen reményt adó erőforrást jelent számomra. Sok-sok évtized maradt mögöttünk, de ez a reménység még eleven. Tudjuk, hogy amíg élünk, dolgoznunk kell és dolgozni is fogunk. „Ora et labora” – tanultam még a piarista gimnázium kisdiákjaként – mindig tudtam, hogy a munka egyszersmind imádság, és ennek a fogalmi azonosságnak a szép példáját jelenti Kenyeres Zoltán munkás, termékeny élete is.
2019.01.19 15:49
Frissítve: 2019.01.19 15:49