Brightonban, a híres angol tengerparti üdülőhelyen nem volt több a tavaszi estéken szokásos 7 Celsius-foknál, mégis felforrósodott a levegő, amikor – 1974 áprilisában – a hűvös Svédországból érkező Abba nevű formáció előadta a skandináv állam versenyszámát az Eurovízió dalfesztiválján. A két lány (Agnetha Fältskog, Anni-Frid Lyngstad) és a két fiú (Björn Ulvaeus, Benny Andersson) angolul énekelte a Waterloo című nótát, amelynek volt svéd, francia és német nyelvű változata is. (Ezzel együtt kötve hiszem, hogy Svédországon kívül sokan fújják kívülről az így kezdődő verziót: „Jo, jo, vid Waterloo Napoleon fick ge sig...”)
Nem sokkal később egy abszolút világsláger, a belga Jacques Brel Le Moribond (A haldokló) című dalának kanadai feldolgozása, Terry Jacks Seasons in the Sunja lekerült az Egyesült Királyság listájának első helyéről, és felcsörtetett a topra az eurovíziós hacacáré győztes darabja. A nóta azonban nem csupán Európát hódította meg: a legjobb tíz közé jutott Dél-Afrikában (1.), Rhodesiában – a mai Zimbabwében – (2.), továbbá Új-Zélandon (3.), Ausztráliában (4.), az Egyesült Államokban (6.) és Kanadában (7.). Az csak természetes, hogy "ideát" – Nagy-Britannia mellett – listavezető volt Belgiumban, Finnországban, Írországban, Norvégiában, az NSZK-ban és Svájcban is; annál különösebb, hogy otthon, azaz Svédországban csak a második helyet tudta elcsípni.
Brightonban szoros versenyben volt Gigliola Cinquetti Si (Igen) című dalával, amelyet akkoriban az itáliai rádióállomások nem játszottak, mert Olaszországban úgy vélték, a szám befolyásolná a parlamenti választásokat... Cinquetti már tíz évvel korábban – alig tizenhat esztendős bakfisként – is részt vett az eurovíziós összejövetelen, mégpedig a San Remó-i fesztiválon győztes Non ho l'eta (per amarti) című slágerrel, amely a tévés seregszemle koppenhágai kiadásán ugyancsak aratott, majd tizenhét hetet töltött a brit (!) slágerlistán. A veronai tinédzser a hagyományos San Remó-i rendezvényen úgy nyert, hogy Bobby Solo gégegyulladást kapott, ezért a döntőben playbackről dalolta a legendás, utóbb filmcímadó Una lacrima sul visót (Egy könnycsepp az arcodon), ám az efféle éneklést tiltotta a szigorú szabályzat, és az "olasz Elvist" kizárták a versenyből. A diszkvalifikálásról a művészeti igazgató döntött, akit úgy hívtak: Gianni Ravera. (A direktor nem tévesztendő össze a kor híres milánói futballművészével, az 1968-ban Európa-bajnok, 1969-ben BEK-győztes és aranylabdás, 1970-ben vb-ezüstérmes Gianni Riverával.)
Az eurovíziós banzáj első svéd nyertese és itáliai üldözője mögött a How Do You Do (Kovács Kati és Koós János feldolgozásában: Hogy vagy, pajtás?”) című dalról ismert holland Mouth & MacNeal duó volt a harmadik – az I See a Starral – és a Long Live Love-ot megszólaltató Olivia Newton-John a negyedik. Utóbbi ausztrálnak vallja magát, ám a Brit Nemzetközösséget képviselte 1974-ben. (Amúgy Angliában született.) Ez a Long Live Love azonban nem az a Long Live Love... Korántsem konkurált a hasonló című számmal, amely 1965-ben, Sandie Shaw előadásában három hétig vezette a brit slágerlistát. Hatvanhétben aztán újabb nagy Shaw-show következett: a színpadon is mezítlábas Sandie a Puppet on a Stringgel (Koncz Zsuzsa átdolgozásában: „Csak annyit mondj, hogy szeretsz...”) első lett az eurovíziós megmérettetésben. A fődíj ellenére az énekesnő utálta a nótát a szövege miatt, ám Bill Martin és Phil Coulter, a két szerző nem engedte, hogy instrumentális szám legyen a kompozícióból...
A Marionettbábu is örökzöld dallá vált, a Waterloo-val azonban semmi sem vetekedhetett. Az Abba-számot 2005-ben, az eurovíziós dalfesztivál fél évszázados jubileumán a vetélkedő valaha volt legjobbjának választották. (Az első versenyt 1956-ban rendezték Luganóban, de a megrendezés ötletét 1955-ben fogadták el Monacóban.)
Napóleon 1815-ben nem hitte volna, hogy Waterloo 159, majd 190 esztendővel később a győzelem szinonimája lesz...
