Hegyi Iván: Diadalmas Waterloo

Publikálás dátuma
2018.05.12 09:05
FOTÓ: GETTY IMAGES
Fotó: /

Brightonban, a híres angol tengerparti üdülőhelyen nem volt több a tavaszi estéken szokásos 7 Celsius-foknál, mégis felforrósodott a levegő, amikor – 1974 áprilisában – a hűvös Svédországból érkező Abba nevű formáció előadta a skandináv állam versenyszámát az Eurovízió dalfesztiválján. A két lány (Agnetha Fältskog, Anni-Frid Lyngstad) és a két fiú (Björn Ulvaeus, Benny Andersson) angolul énekelte a Waterloo című nótát, amelynek volt svéd, francia és német nyelvű változata is. (Ezzel együtt kötve hiszem, hogy Svédországon kívül sokan fújják kívülről az így kezdődő verziót: „Jo, jo, vid Waterloo Napoleon fick ge sig...”)

Nem sokkal később egy abszolút világsláger, a belga Jacques Brel Le Moribond (A haldokló) című dalának kanadai feldolgozása, Terry Jacks Seasons in the Sunja lekerült az Egyesült Királyság listájának első helyéről, és felcsörtetett a topra az eurovíziós hacacáré győztes darabja. A nóta azonban nem csupán Európát hódította meg: a legjobb tíz közé jutott Dél-Afrikában (1.), Rhodesiában – a mai Zimbabwében – (2.), továbbá Új-Zélandon (3.), Ausztráliában (4.), az Egyesült Államokban (6.) és Kanadában (7.). Az csak természetes, hogy "ideát" – Nagy-Britannia mellett – listavezető volt Belgiumban, Finnországban, Írországban, Norvégiában, az NSZK-ban és Svájcban is; annál különösebb, hogy otthon, azaz Svédországban csak a második helyet tudta elcsípni.

Brightonban szoros versenyben volt Gigliola Cinquetti Si (Igen) című dalával, amelyet akkoriban az itáliai rádióállomások nem játszottak, mert Olaszországban úgy vélték, a szám befolyásolná a parlamenti választásokat... Cinquetti már tíz évvel korábban – alig tizenhat esztendős bakfisként – is részt vett az eurovíziós összejövetelen, mégpedig a San Remó-i fesztiválon győztes Non ho l'eta (per amarti) című slágerrel, amely a tévés seregszemle koppenhágai kiadásán ugyancsak aratott, majd tizenhét hetet töltött a brit (!) slágerlistán. A veronai tinédzser a hagyományos San Remó-i rendezvényen úgy nyert, hogy Bobby Solo gégegyulladást kapott, ezért a döntőben playbackről dalolta a legendás, utóbb filmcímadó Una lacrima sul visót (Egy könnycsepp az arcodon), ám az efféle éneklést tiltotta a szigorú szabályzat, és az "olasz Elvist" kizárták a versenyből. A diszkvalifikálásról a művészeti igazgató döntött, akit úgy hívtak: Gianni Ravera. (A direktor nem tévesztendő össze a kor híres milánói futballművészével, az 1968-ban Európa-bajnok, 1969-ben BEK-győztes és aranylabdás, 1970-ben vb-ezüstérmes Gianni Riverával.)

Az eurovíziós banzáj első svéd nyertese és itáliai üldözője mögött a How Do You Do (Kovács Kati és Koós János feldolgozásában: Hogy vagy, pajtás?”) című dalról ismert holland Mouth & MacNeal duó volt a harmadik – az I See a Starral – és a Long Live Love-ot megszólaltató Olivia Newton-John a negyedik. Utóbbi ausztrálnak vallja magát, ám a Brit Nemzetközösséget képviselte 1974-ben. (Amúgy Angliában született.) Ez a Long Live Love azonban nem az a Long Live Love... Korántsem konkurált a hasonló című számmal, amely 1965-ben, Sandie Shaw előadásában három hétig vezette a brit slágerlistát. Hatvanhétben aztán újabb nagy Shaw-show következett: a színpadon is mezítlábas Sandie a Puppet on a Stringgel (Koncz Zsuzsa átdolgozásában: „Csak annyit mondj, hogy szeretsz...”) első lett az eurovíziós megmérettetésben. A fődíj ellenére az énekesnő utálta a nótát a szövege miatt, ám Bill Martin és Phil Coulter, a két szerző nem engedte, hogy instrumentális szám legyen a kompozícióból...

A Marionettbábu is örökzöld dallá vált, a Waterloo-val azonban semmi sem vetekedhetett. Az Abba-számot 2005-ben, az eurovíziós dalfesztivál fél évszázados jubileumán a vetélkedő valaha volt legjobbjának választották. (Az első versenyt 1956-ban rendezték Luganóban, de a megrendezés ötletét 1955-ben fogadták el Monacóban.)

Napóleon 1815-ben nem hitte volna, hogy Waterloo 159, majd 190 esztendővel később a győzelem szinonimája lesz...

2018.05.12 09:05

A cipzár, az atombomba és a számítógép - Regény a XX. század legjelentősebb tudósáról

Publikálás dátuma
2018.12.16 12:22

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete címmel jelent meg Wisinger István könyve, amely a zseniális tudós sokoldalú életének eddig ismeretlen pillanataiba is betekintést enged.
Milyen kihívást jelentett a könyv megírása? Egész életemben terveim között szerepelt, hogy regényt szeretnék írni, de, mivel a televíziózás és az újságírás részben kielégített, sohasem akadt rá időm. A témákat az élet adta: a Nobel-díjas Szent-Györgyiről és Neumannról egy-egy órás dokumentumfilmet forgattunk kollégáimmal 1983-ban az Egyesült Államokban. Önmagában az egész feladat rendkívüli kihívást jelentett, hiszen egyikük a kémia-biológia, másikuk a matematika-fizika területén kutatott, miközben én egész életemben filosz voltam és humán műveltséggel rendelkeztem. A gimnáziumban fizikából második félévben megbuktattak. Aztán elérkezett az életemnek egy olyan szakasza, amikor szinte semmi feladatom nem maradt, ezért úgy döntöttem, hogy megírom az önéletrajzomat, aminek az első része a családomról szólt, a második a pályafutásomról. S volt egy fejezet, amiben az általunk leforgatott filmekről írtam, arról, hogy hogyan találkoztam televíziós pályafutásom során rendkívüli emberekkel. Köztük szerepelt Szent-Györgyi Albert és a már elhunyt Neumann János. Szent-Györgyi életpályájához akkor újabb anyagokat gyűjtöttem, és közben rájöttem, hogy Magyarországon a szakembereken kívül sokan nem ismerik eléggé sem mint tudóst, sem mint közéleti embert. Azt tanították az iskolában, hogy feltalálta a C-vitamint. Egy vitamint azonban nem lehet feltalálni, hanem csak megtalálni. Meg azt is tanították, hogy ezért kapott Nobel-díjat. De a hivatalos indoklás szerint nem csak ezért. Amikor ezzel a két ténnyel szembesültem, azt gondoltam, ha ezt a két apróságot sem tudjuk róla pontosan, akkor ideje lenne az életéről művészi formában írni. Ráadásul a 90. születésnapja alkalmából személyesen találkozhattam vele Woods Hole–ban és Bostonban és ekkor élete kalandos részleteivel is megismerkedve személyisége rendkívüli hatást gyakorolt rám. Úgy képzeltem, hogy játékfilmet kellene forgatni az életéből, elképesztő magánéleti kalandjaiból. Írtam egy forgatókönyv-vázlatot, de nem sikerült elfogadtatni, így a Nobel-díjas kém című regény született belőle. Miután a kötet megjelent, óriási siker lett, kilencezer példányban nyomták ki. 
Vagyis a siker motiválta a Neumann-könyv megírását?
Akkor úgy gondoltam, hogy befejeztem, ám egyszer csak szólt a telefon, s a kiadó igazgatója javasolta, hogy írjak egy regényt Neumannról is. Az igazi kihívás az volt, hogy meg kellett tanulnom azokat a kutatásokat megérteni, amivel ő és társai foglalkoztak, és bemutatni a hétköznapi eseményeket, ezt a minden ízében rendkívüli életet. Neumann lányának, Marinának magyarul akkoriban jelent meg az önéletrajza (A marslakó lánya, Európa, 2016), s ez is nagy segítséget jelentett. Neumann az úgynevezett öt „marslakó” közé tartozott (a másik négy: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő), s ennek külön nagy szakirodalma lelhető fel. Azért is vállaltam a feladatot, mert a kvantummechanika, az atombomba, a halmazelmélet, az Oppenheimer-ügy, a számítógépek, a játékelmélet, a sejtautomata megértése és megértetése mind külön–külön kihívást jelentett számomra. Arra törekedtem, hogy az olvasó olyan dolgokat ismerhessen meg, amelyekről csak keveset tudhatott, vagy csak a tudósok és szakemberek ismerték. Mindezt regény formájában. Összefoglalva: azt szerettem volna, hogy ha valaki a könyvet elolvassa, megértse, hogy 1999-ben a világ legjelentősebb gazdasági napilapja, a brit Financial Times az év utolsó számában miért Neumann Jánost választotta meg az évszázad emberének. Ilyen csak egyszer fordult elő a tudomány történetében, ugyanabban az évben az amerikai hetilap, a Time magazin Einsteint tartotta érdemesnek szó szerint hasonló minősítésre.
Valóban ennyire egyedülállóan regényes élete volt Neumannak, vagy számos más hasonló történet és tudósi életpálya is akad, amelyekről érdemes lenne regényt írni?
Valószínűleg. De barátai, például Wigner Jenő, vagy Szent-Györgyi Albert sokszor kijelentették: a maga területén olyan zseni mint Neumann, aligha született több. Valóban csodagyerek volt. A Fasori Gimnáziumban nagyszerű tanára, Rácz tanár úr ismerte fel kiváló matematikai képességeit. Ő kérte a szülőket, hogy iskolán kívül, műegyetemi tanárokkal taníttassák Jancsit. Azt mondta a szüleinek: „Nem tudom, tisztában vannak-e azzal, hogy a fiuk egy »csodagyerek«?” Ezután Rácz tanár úr azt is mondta az édesapjának: „Nekünk arra kell vigyázni, hogy csodagyerek fiúból »csodafelnőtt« legyen, mert a csodagyerekek hamar kiégnek.” És valóban így történt. Minden témában, amellyel tudósként foglalkozott, kiemelkedőt produkált. A gimnáziumban viszont a gyenge oldala volt a torna és a zene.
Ön szerint manapság van arra lehetőség, hogy így felismerjék, és támogassák a kiemelkedő teljesítményű gyerekeket?
A felismerés lehetséges, de a szülők többsége inkább sportolókat, olimpiai bajnokokat szeretne nevelni, nem pedig tudósokat. És nincsenek mindenhol olyan feltételek, mint amilyenek a Neumann családnál voltak. A nagyon gazdag szülők sokat foglalkoztak a három fiútestvérrel. János volt a legidősebb. Zseni voltának köszönhető, hogy életműve szinte páratlan jelentőségűvé vált. Különleges emlékezőtehetsége volt és sokan a környezetéből emiatt is tartották zseninek. A kaliforniai Palo Altoban egy kollégája, George Dantzig amerikai tudós filmünk forgatása közben említette nekünk, hogy tudóstársai többsége a vizualitás nyomán halad előre ismeretei, kutatása nyilvánosságra hozása során. Tehát leírja. Neumann azt mesélte neki, hogy ő hallja, amin gondolkozik és csak azután írja le. Hozzá hasonló, aki így dolgozott, nem volt ismert. Ugyanakkor második felesége, Dán Klára felidézte, hogy Princetonban már évek óta a házukban laktak, mikor megkérte férjét, hogy hozzon neki egy pohár vizet. Mire Neumann kiment, majd tétovázva visszajött és azt kérdezte: „Hol vannak a poharak?” Az élet ilyen apróságaiban cserbenhagyta rendkívüli memóriája. Vagy például rajongott azért, hogy az elromlott cipzárakat megjavíthassa és ez a művelet csak perceket vett igénybe.
Az, hogy ennyire keveset tudunk róla, összefüggésben állhat azzal, hogy nehezen ismerjük el, ha valaki zseniális valamiben?
Másképp gondolkodom ezzel kapcsolatban. Például én nagy teniszrajongó vagyok, szerintem a világon szellemi értelemben a sport csúcsa a tenisz. Látott már buta teniszezőt az élvonalban? Én soha! Viszont szellemi értelemben alig ismerek hasonló intellektusú labdarúgót, ám zseniálisan futballozót rengeteget, nem véletlenül hívják őket „labdazsonglőröknek”. Gyerekkoromban úgy hozta a sors, hogy labdát szedhettem egy olyan teniszmeccsen, amelyet a svéd Björn Borg még ifjúsági versenyzőként Budapesten játszott, sőt a szünetben ütögethettem vele. Taróczy Balázzsal is jóban voltam, aki párosban wimbledoni bajnok volt. Vámos Miklóssal, az íróval is sokat játszottam. Mindegyik egyformán ronggyá vert engem, de hármuk közül teniszzseni csak Borg volt. Tehát ez azt jelenti, hogy a zseniség a természet különleges ajándéka. S persze, rengeteg irigy ember van, aki, ha hokedlira áll, sem éri fel a zseniális embert, s ezért el sem ismeri a másik kiemelkedő tudását, személyiségét.
Hogyan érthetjük meg Neumann kiemelkedő teljesítményeit, például a kvantum- vagy a játékelméletben?
Neumann a kvantumelmélettel nem mint fizikus, hanem mint matematikus foglalkozott. Fiatalon megírta A kvantummechanika matematikai alapjai című könyvét, ami e problémakör alapművévé vált. Ugyancsak fiatalon írta első tanulmányát a játékelmélet tárgykörében. Majd később életműve egyik legjelentősebb teljesítménye lett az Ausztriából emigrált Oskar Morgensternel közösen írt Játékelmélet és a gazdasági viselkedés című könyv. Ekkor 37 éves volt. Sokan értik gondolkodásának eredetiségét, zsenialitását. De a hétköznapi embereknek a szakmai megközelítés nehézségei mellett az írásai, előadásmódjának elegáns volta szinte felismerhetetlen.
Manapság sokan negatívan vélekednek az emigrációról, ugyanakkor azt látjuk, mind az öt marslakó kivándorolt, Amerikában csinált karriert.
Nem volt más választásuk. Ez az akkori politikai helyzet következménye volt, többnyire az életüket mentették. Képzelje el, hogy ha nem hívják meg Princetonba tanítani, majd kutatni a Berlinben tanuló, majd ott dolgozó Neumannt Hitler hatalomra jutása előtt, és így végleg hazajön, akkor nagy esélye lett volna, hogy Magyarországról elhurcolják Auschwitzba. Így viszont egész családját kimenthette Amerikába. Ugyanakkor ő az ellenpélda is – ahogy ez a könyvemben magyarul újdonságként szerepel –, hiszen amikor felkérték mint egy Amerikába emigrált tudóst, hogy egy lexikon számára adjon adatokat magáról, azt válaszolta: „Nem vagyok emigráns, engem professzornak hívtak meg Amerikába.”

Névjegy

Wisinger István Pulitzer-emlékdíjas és Aranytollas újságíró, médiaszociológus, főiskolai tanár. 1965-től a Magyar Rádió hírszerkesztőségében dolgozott, 1970-től 1999-ig a Magyar Televízióban. 1997 és 2004 között a Magyar Újságírók Országos Szövetségének választott elnöke volt. Elektronikus és nyomtatott sajtóbeli és tanári tevékenysége mellett eddig nyolc könyvet publikált. 2016-ban jelent meg a Nobel-díjas kém – Dokumentumregény Szent-Györgyi Albert életéről című regénye. Ezt követte legfrissebb műve 2018-ban, az Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete Athenaeum Kiadó, 2018) címen.

2018.12.16 12:22
Frissítve: 2018.12.16 12:22

Kéri László: Szörnyetegek kora

Publikálás dátuma
2018.12.16 12:00
KÉRI LÁSZLÓ: Ez a nagylélegzetű erkölcstan nincs még befejezve
Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
Hogyan lehetséges az, hogy egyetlen ember olyan erővel, olyan súllyal képes a mai magyar társadalom egészére egymaga rátelepedni, mint ahogyan ezt manapság Orbán Viktor teszi? Miért választjuk meg őt és pártját újra meg újra, amikor nagyon is tisztában vagyunk az általa/általuk elkövetett visszaélések tömegével? Hogyan és miért válik szabállyá az erőszak, hogyan fordul mindazon előfeltétel önmaga ellentétévé, amit a rendszerváltás kezdetén még természetes feltételnek gondoltunk? Lengyel László legújabb könyve legalább százféle formában, újabb és újabb megfogalmazásokban teszi fel e három alapkérdést. Azután persze a szerző százféle választ is ad mindezekre. Nem is tehetne másként. Ha másért nem, akkor azért, mert ennyire összetett folyamatok elemzéséhéhez többnyire megfelelő távolság és kellő hosszúságú idő szükségeltetik. Mi viszont lehet, hogy e fura folyamatnak most még csak a kellős közepén élünk. Ha még élünk.

Felfedezőkönyv

Nem ő az egyetlen, akit e dilemmák szüntelenül foglalkoztatnak. 2018 áprilisa óta száz meg száz kisebb-nagyobb írás s legalább tucatnyi könyv próbálkozik azzal a feladattal, hogy a végképp reánk telepedni látszó Új Világ titkait, mozgató rugóit felfedje. Megszámlálhatatlan tömegű elemzés tárta fel a rejtve maradt Fidesz-szavazóbázis szerkezetét, a választási rendszer eddig is tudott egyoldalúságának következményeit, a média kisajátításának kollektív értelempusztító hatásait, a migránsellenes kampány felfoghatatlanul hatékony mivoltát stb. Lengyel persze tud ezekről, ismeri a többi kutatás és elemzés következtetéseit, de őt nem ez érdekli. Máshol keresgél. A történelemben, a szélesebb külvilágban, meg - önmagában. Azt is mondhatnánk, hogy úgy jár el most is, ahogyan eddig is tette, hiszen ez már talán a harmincadik könyve - harminc év alatt. Olvasóinak bőven volt ideje hozzászokni a Szerző Térben és Időben tett magánutazásainak krónikáihoz és ezek egyedi stílusához.
Pedig e könyvében már a legelején valami újat, valami egészen fontosan is ígért. Előszavában azt írja, hogy eddigi ismereteink és elemző készségünk csődöt mondani látszik akkor, ha ezt a legújabb, a 2008 után mind durvább formátumaiban is általánossá felnövekedő Rémséget, az Új politikai rendet próbáljuk megérteni. Lengyel László e mostani munkája „az új, ismeretlen politikai világ felfedezőkönyve” - írja művének bemutatásakor. Nem kétséges, magasra tette a mércét magának is, meg az olvasóinak is. És azonnal mormolhatjuk is magunknak: ezt a lécet már csak azért sem lehet átugrani, mert mostanában is rakosgatják, mozgatják. Hol 210 centire, hol 160-ra teszik, és 2018 későőszén még fogalmunk sincs, hogy végül mekkorát is kell ugrania a kísérletezőnek. Tudja ezt a Szerző is, ezért a kezünkben tartott „felfedezőkönyv” is kénytelen beérni mindenekelőtt az eddigi ugrások stílusának elemzésével, a versenyzők pillanatnyi állapotának tüzetes szemügyre vételével, valamint a korábbi sikerek és sikertelen kísérletek mindennél alaposabb vizsgálatával. Lehet, hogy adott helyzetünkben többet nem is remélhettünk; nézzük hát meg alaposabban, mire jutott a szerző.
Úgy tűnik, egyszerre, párhuzamosan többféle következtetésre is, mert mintha e könyv legalább négyféle úton indult volna el a maga által megjelölt felfedező úton, legalábbis e sorok írója ennyit tudott egyértelműen azonosítani.

Négyféle út

Az első kísérlet az, ami leginkább a szerzőtől megszokott útvonalon halad. A tőle évtizedek óta megismert megközelítési eljárással fejti föl az Orbán-rendszer/korszak leginkább jellemző vonásait. Kitüntetett jelentőségű összetevőként bánik a korra jellemző társadalom-lélektani tényezők bemutatásával, érzékletes és szépirodalmi leírások segítségével kalauzol minket az elmúlt évtizedek során utat tévesztő magyar társadalom csalódásainak szövevényes dzsungelében. Karaktereket, árulásokat, kis- és nagyszerű alakok bukásainak történeteit felvázolva vezet el mai állapotaink megértéséhez. Hogyan alakul ki a homo orbanicus, hogyan és miért teremtettük meg a magunk vezérét, s miként telepszik ránk ez a személyiséget változtatott valaki a mindennapjainkra? A könyv 162-206. közötti hatvan oldalán a Kedves Olvasó igazi, azt is írhatnám, hogy régi vágású Lengyel-elemzéseket olvashat; olyan jellegűeket, amilyeneket az előző kormányzati időszakok során is megismerhetett. S aki erre vágyik, annak jobb, ha eleve ezt a részt olvassa el, semmiképpen sem fog csalódni.
A második kísérlet értelmezése már több gonddal jár. Úgy hiszem, ez lenne az az „új út”, az a felfedezőkönyv, amit a szerző magának megelőlegezett. A könyv első negyede ugyanis egy szokatlan méretű politikai-filozófiai nagyesszé, nagylélegzetű kísérlet a politika/politikum végső kérdéseinek megfogalmazására. Szándékosan írtam „kérdéseket”, mert maguk a válaszok most még szétgurulnak annyi irányba, ahány kiindulópontot a szerző felvett. Mi a politika mostanában? Ki és mi tesz politikussá valakit? Kik ők? Őrültek, ripacsok, kalandorok, komédiások? Esetleg, egyszerre mind? Hazudnak, vagy csak játszanak velünk? Mit hiszünk és mit várunk el politikusainktól, és fordítva: ők minek/kinek néznek minket? Szerzőnk legalább tucatnyi kiindulópontot vázol fel, és azzal is pontosan tisztában van, hogy mindeme kérdéseket Arisztotelésztől Montaigne-ig, Machiavellitől Karinthy-ig számtalan gondolkodó feltette már magának a maga módján, és kora szellemének megfelelően meg is válaszolta. A könyv olvasójának hiányérzete éppen ezen a ponton kezd körvonalazódni. Bizonyára nem lehet véletlen, hogy a szerző éppen azt a címet adta kötetének, amit a könyve visel: erkölcstant szeretne írni, méghozzá új politikai erkölcstant, mert talán azt reméli, hogy ennek a fogalmi keretei között megtalálhatná a feleletet arra is, amit a bevezetőben ígért: felfedezőkönyvet adni az Új, Ismeretlen politikai világ megértéséhez. Hátha a régi alapkérdések feltétele révén megérthetjük ezt a vadonatújnak tetsző Szörnyeteget is...
A hiányérzet pedig abból fakad, hogy a tucatnyi úton elindított erkölcsfilozófiai/politikaelméleti meglátások, részeredmények végül nem adnak egymásnak olyan találkozási lehetőséget, amelynek segítségével az olvasó is eljuthatna egy magasabb/mélyebb szintézishez. Magyarán, ez a nagylélegzetű erkölcstan nincsen még befejezve. Fel van vázolva, a legfontosabb részletek kontúrjai is érthetőek, de az összkép még nem állt össze. Életmű-kiállításokon gyakran szembesülhetünk azzal, hogy a Híres Kép mellett ott láthatók a korábbi vázlatok is, s néha meglepődünk azon is, hogy az előzetes vázlatok sok tekintetben jobbak voltak, mint a kész mű.
Az új Lengyel-kötetben felfedezhető harmadik kísérlet éppenséggel a legkevésbé sem ismeretlen. Olvashatjuk ezt a tekintélyes méretű könyvet akár olvasónaplóként is. Ez az eljárás kétségtelenül nem újdonság a szerzőtől, de e mostani könyv valami mást is ad. Megszólaltatja örök kedvenceit (Stendhal, Tolsztoj, Márai, Esterházy most sem maradhattak ki), de ez az erkölcstani munka a korábbiakhoz képest is több forrást használ fel. Szemmel láthatóan újra olvasta régi kedvenceit is, de melléjük tette a XX. század jelentős gondolkodóinak ide illő műveit is. Ha valaki végig böngészi a névmutatót, észreveheti, hogy az több mint 300 /!/ nevet tartalmaz. A vicc azonban az, hogy e nevek mögötti gondolatok, ismeretek a legtöbbször a szövegben is tényleg megtalálhatók. Néha az az olvasó érzése, mintha Lengyel László az Új Világ megértése érdekében megpróbálná újra olvasni és újra értelmezni mindazt, amit az elmúlt fél évszázad során már egyszer/valaha olvasott és megértett. Ez is lehet egyfajta üzenet/rejtett figyelmeztetés valamennyink számára. Lehet, úgy érezte, hogy az eddigi tudásunk jelenkori elégtelensége talán eleve kikényszeríti ezt a nagyfokú önrevíziót. A könyv up to date -jellegét azonban az is jól mutatja, hogy - a névmutatóból is kiderülően - a legtöbbször szóba hozott személy: Orbán Viktor…
A kötet negyedik olvasata némileg kapcsolható az előző bekezdés végéhez. Az új - ezek szerint tartósnak és nehezen elviselhetőnek ígérkező – világban való eligazodásunkhoz, megfelelő és vállalható viselkedésünkhöz is igyekszik tanácsokat adni, program-javaslatokkal előállni. Ez a jellegzetesség sem idegen a korábbi Lengyel-attitűdtől, de az is kiderül, hogy ezúttal sokkal visszafogottabb, közvetítettebb és kevésbé normatív jellegű e szándék. A könyv utolsó negyede írásainak többsége feltehetően a 2018-as választások utáni apátia és kétségbeesés hónapjaiban született, ezért olvasható egyfajta személyes ébredésként/ébresztésként is. (Ezen a ponton nem lehet megállni annak jelzését, hogy bántóan hiányzik az egyes írások születésének, megjelenésének legalább valami függelékként való közlése. Egy-két, személyesebb jellegű írás esetében ezt a szerző legalább lábjegyzetben jelezte, ám az írások elsöprő többsége esetében mindez elmaradt, ami az olvasó szempontjából nézve komoly hátrány.) Ezek az üzenetek, figyelmeztetések, tanácsok egyaránt szólhatnak az egyes emberekhez - magánemberi mivoltukban, de szólhatnak a megmaradt és magát újból felépíteni kénytelen ellenzéki erőkhöz éppúgy, mint a választásaiban megcsalatott kormánypárti olvasókhoz. S ha ezt a metszetet is figyelembe vesszük, akkor érthető, indokolt és roppantul tanulságos szövegként működhet az a két -szokatlanul személyes - önvallomás, önéletrajz-féle betét is, amelyben a szerző a saját életét teszi mérlegre. S megpróbál szembenézni azzal, hogy a legdöntőbb pillanatokban hogyan és miként választott életstratégiát annak idején, s e pillanatok döntéseire hogyan tekinthet vissza a Mából.

Két új szempont

Rövid áttekintésünkben a legújabb Lengyel-könyvet legalább négyféle szempontból szedtük szét, de az átfogó értelmezés kötelességének mindezzel még nem tettünk eleget. Térjünk vissza tehát még egy pillanatra a bevezetőben vállalt szerzői ígérethez. Felfedezőkönyvet ígért az Új, ma még jobbára Ismeretlen Politikai Világ önálló megértéséhez. Könyve elolvasása után úgy érezzük, e kísérlet a szerzőt arra késztette, hogy eme Új világ megértése érdekében a korábban megszokott és működtetett rendszerelemzései szempontjait kétféle irányba bővítse, pontosabban szólva: mélyítsen és szélesítse. Mélyíteni abban az értelemben, ahogyan Lengyel László ezúttal fokozottan számol a történeti jellegű okok és magyarázatok nélkülözhetetlen mivoltával. (Ennek kitűnő példája a 162-170. oldalak közötti fejtegetés, ahol is tovább gondolja és aktualizálja Bibó István egykori gondolatait a kisállamok nyomorúságáról.) Szélesíteni a megértés látószögét pedig abban az értelemben, hogy a kortárs nemzetközi folyamatokban zajló összefüggéseket egy pillanatra sem téveszti szem elől. Igaz, mindezek érvényesítése korábban sem állt tőle távol, ám eme új világ megértése és megértetése során az itthoni, legutóbbi, 2018-as fejleményeket képtelenség átlátni, feldolgozni és a kialakult viszonyok közt megfelelő, akár személyes kiutat is találni. (Ennek a szerző által történt érvényesítéséhez a legjobb példa talán a 177-186. közötti oldalakon olvasható gondolatmenete.)
Lehet, hogy e mostani könyvével éppen úgy próbált meg valamennyinket alaposabb munkára ösztökélni, hogy e két szempontot még a korábbiakhoz képest is hangsúlyosabban és láthatóbb módon érvényesítette. Jól tette.
(Lengyel László: Kis politikai erkölcstan. Helikon, 2018. Budapest.)
2018.12.16 12:00
Frissítve: 2018.12.16 12:36