Nincs régebbi, mint egy tegnapi újság – szeretik mondogatni azok, akik szeretik, ha minden egyszerű és műanyag köröttük. Ha igazuk lenne, akkor abból az következne, hogy nincs elfeledettebb, mint egy tegnapi hírlapíró. Ahogy az új hírek felülírják sokszor perceken belül a régieket, úgy tűnnek el pillanatok alatt gyakran nemcsak az egykor lelkes olvasóközönség, hanem jópárszor még saját kollégáink emlékezetéből is az előttünk járók.
Ám a tegnapi újság nélkül – legyen bár papírra nyomtatva, vagy a világhálón közreadva – nincs mai lap.
A minap elhunyt kollégánk és barátunk, s egy ideig itt bajtársunk a Népszavánál, N. Sándor László éppen úgy hozzátartozik a magyar sajtó színes lapjaihoz, mint azok, akik most pár pillanatra elhiszik, hogy övék a világ. Hogy örökké élnek, s a múltat eltörli az ő jelenük.
Ráadásul Laci egy ideje már nem volt aktív tagja az újságírók közösségének, s hogy tovább fokozzuk, sok szempontból valóban a múlt embere volt akkor is, amikor még jelenidőben alkotott.
Már amennyiben a „múlt”-on értjük a tisztességet, a kiszámíthatóságot, a pontosságot és a megbízhatóságot. Ha alakját most nekem – ki a Népszava előtt már a Magyar Hírlapnál is volt szerencsém, igen fiúk, lányok, szerencsém ismerni – kell felidézni, röviden, hogy ne foglaljuk feleslegesen a helyet az egynapos szenzációk elől, akkor N. Sándor Lászlót a becsületesség fogalmával írnám le. Már maga ez az szó, ez a fogalom is tudom, mosolyt fakaszt. De Laci leginkább becsületes volt – valóban azt írta, amit gondolt a világról. Néha tévedett, néha melléfogott – de ki nem.
Igazodni lehetett hozzá, ahhoz az erkölcsi mércéhez, amely őt vezette szakmai útján is.
Hamar meg is gyűlt a baja a hatalommal, ötvenhatos ténykedése miatt sokáig nem kapott a sajtóban olyan helyet, amely pedig megillette volna. Aztán az enyhülés idején került az akkoriban az új gazdasági mechanizmus, mai szóval a reformok szószólójává váló Magyar Hírlaphoz, s aztán pályája itt teljesedhetett lassan ki.
A nagy változások idején moszkvai tudósító, majd a rendszerváltás után egy, azóta többszörösen megszűnt lap, a liberális Magyar Hírlap publicisztikai rovatának a vezető munkatársa lett. Talán erre volt a legbüszkébb később is.
Sok cikkemet javította, néha – gondoltam akkoriban – túl aprólékosan is. Kérem, mi itt a sajtószabadság nemes ügyét viseljük szívünken és tollunkon, hát na bumm, legfeljebb egy alany nem lesz az állítmánnyal pontosan egyeztetve, egy rag nem stimmel, egy jelző kicsit lötyög. De Enesel szerint ez nem így van – mondom, hogy régi volt, mint a tegnapi hírek – egy kinyomtatott cikkben mindennek, az utolsó vesszőig a helyén kell lennie.
A másik, amin sokszor elcsodálkoztam, hogy milyen komolyan veszi azt, amit csinálunk. Délelőtt, amikor az újság elkészült példányait lapozgattuk és észrevettük, mert akkor persze már mindig láttuk, hogy valamit elrontottunk, mi csak legyintettük és megjegyeztük: a napilap készítésben az a jó, hogy minden nap újra lehet kezdeni.
De Laci nem rántotta meg velünk a vállát, hanem puffogott nekünk, hogy ugye megmondta, nézzük át mégegyszer, meg talán a levonatot is érdemes lenne kézbevenni – intett minket, a perc embereit.
Aztán ennek is vége lett. Akkor is feltört a zsarnokság, amely nem tűrte az elvhű és becsületes újságírókat.
Utolsó, teljes értékű munkás éveit a Népszavánál töltötte, amely afféle asylumot jelentett sokaknak. A számára egyik legfontosabbal, a tudománnyal foglalkozott – ez volt, amiben még hitt.
Valóban, ma már sajnálom, de nem karoltam át később a vállát és nem mondtam, hogy Laci bácsi, rá se ránts a feledékeny világra – mi azért még vagyunk páran, aki nemcsak azt tudjuk ki voltál, hanem azt is, ki vagy. Na és az a sok cikk, a rengeteg betű, amit te írtál nekünk.
Nem mondtam, nem mondtad, nem mondtuk. Úgyhogy most már csak az marad, hogy nyugodj békében.