Miért jöttél haza? címmel jelent meg Surányi P. Balázs könyve, amely betekintést ad egy magát külföldön kipróbáló ember mindennapjaiba. A szerző 11 évet töltött Kanadában, de hat éve a biztos megélhetés és megszerzett állampolgársága ellenére hazaköltözött. A könyv különlegességét az adja, hogy olyan pillanatban jelent meg, amikor egyre többen indulnak el, és kevesen jönnek vissza.
- 1975-ben születtem, Tiszaújvárosban nőttem fel, ahol fiatal éveimben nem történt semmi. Elkezdtem dolgozni a Tiszai Vegyi Kombinátban, és 25 évesen arra gondoltam: a következő 40 évben bejárok a gyárba, aztán elmegyek nyugdíjba és ennyi volt az életem? Közben levelezőn elvégeztem az informatikus mérnök szakot Miskolcon és már ekkor érdekelt az informatika-biztonság. Ezzel kapcsolatos munkát azonban az ezredfordulón sehol nem találtam az országban. Úgy gondoltam, hogy ha el akarok jönni a kisvárosból, és a szakmámban is szeretnék valamit elérni, külföldre kell mennem. A térképet már kisgyerek koromban nézegettem, akkoriban Amerikának nagy varázsa volt. Hallottuk a nagyszerű zenekarokat – én magam is játszottam egy punk-bandában – de élőben nemigen jutottak még el hozzánk. Gondoltam, egyszer, legalább látogatóba, el kellene menni oda. Ez a három dolog motivált.
- 2001-ben Kanadába kijutni nyilván könnyebb volt.
- Igen, az Egyesült Államokban ez már 9/11 előtt is elég nehéz volt. Volt a zöld kártya-lottó – (Vízumot az Egyesült Államokba nemcsak igénylés útján, hanem lottóhoz hasonló játékban is lehet nyerni, évente 65 ezer külföldi dolgozót fogadnak ilyen módon, s további 20 ezer ilyen vízumot tartanak fenn a rendkívül kiemelkedő képzettséggel rendelkező szakemberek és speciális munkaköröket betöltők számára - szerk.) - vagy megnyerem, vagy nem. A végzettség alapú bejutáshoz pedig majdnem Nobel-díjasnak kellett volna lenni. Kanadában viszont pontrendszer van: megnézik, milyen képesítésem van, honnan jövök, mennyire beszélem az angol nyelvet, mennyire tudnék beilleszkedni a társadalomba. Ezekre adnak pontokat és ha összejön a megfelelő pontszám, megadják a letelepedési engedélyt. Nagy szerencsém volt, mert az összes paksaméta beadásától számított négy hónapon belül megkaptam. Valószínűleg az is számított, hogy nem a legnagyobb városokba akartam menni, mint Toronto vagy Vancouver, hanem az ott „kisvárosnak” számító, 700 ezres Winnipegbe.
- Végleges vagy átmeneti új hazát keresett?
- Nem gondolkodtam ennyire előre. Elindultam, lesz, ami lesz, nincs mit vesztenem, ha működik, ott maradok, ha nem, még mindig visszajöhetek. De az eszembe sem jutott, hogy le akarom-e ott élni az életemet, vagy néhány év múlva hazajövök.
- A mostanában elmentek közül sok olyan van, aki igyekszik minél jobban elszakítani a szálakat az „óhazával”.
- Az első hat évben nekem sem hiányzott semmi, nem is látogattam haza. Nagyon élveztem a kinti életet, a munkát, az etnikai sokféleséget, végigkósoltam a különböző konyhákat. A hetedik évtől kezdtem hazajárni, és kezdtek hiányozni az itthoni dolgok. Vágytam a hazai ízekre, csináltam magamnak kint hurkát, töltött káposztát…
- Mi volt az az ön számára, ami a legrokonszenvesebb volt a kanadaiakban?
- Mivel az őslakosokat leszámítva mindenki bevándorló, nagyon befogadó ország. Nem gondolkodnak azon, hogy ki, honnan jött, milyen a bőrszíne, a vallása. Aki így ítéli meg embertársait, azt gyorsan kiközösítik. Engem is befogadtak és segítettek, mert látták, hogy vannak céljaim és teszek is érte. Ugyanakkor büszkék az eredetükre.
- Milyen volt a viszonya a kinti magyaroknak önhöz és a mai Magyarországhoz?
- Nekem még volt szerencsém olyan ,,öregekkel" találkozni, akik a II. világháború idején vagy utána jöttek ki, és sok 56-ossal. Fiatal magyarok nem jöttek Winnipegbe. És mindegyiknek az a Magyarország maradt meg a fejében, amelyet otthagyott. Egy csendőrtiszt arról beszélt, milyen nagyszerű volt a Horthy-korszak, egy 56-os természetesen szidta a kommunistákat, és arra emlékezett, hogy Magyarországon nincs mit enni. És ezektől az sem tántorította el őket, ha azóta már hazalátogattak, olyan mélyen éltek bennük a régi képek. Nekem olyanok voltak ezek a találkozók, mint egy időutazás a múlt század elejére.
- Beilleszkedett, munkájában vezető pozícióba került, kanadai állampolgár lett – és mégis hazajött.
- A kilencedik évben kezdődött. A Niagaránál voltunk egy továbbképzésen. A szállodában bementem a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe, és nem tudom, hogy én mondtam-e hangosan, vagy csak a fejemben szólalt meg egy hang: mit keresek én itt? Rájöttem, hogy hiába van meg az anyagi jólét, ha a belső boldogság hiányzik. Előző hazalátogatásomkor megvettem Rockenbauer Pál Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatát DVD-n, és azon kaptam magam, hogy minden nap megnéztem belőle egy részt. És éreztem, hogy hiányoznak a magyar tájak, a Mátra, a Balaton. A régi barátaim élete kezdett elmenni mellettem, házasságot kötöttek, gyermekeik születtek, és én erről mind lemaradtam. A harmadik dolog: az ember 25 évesen azt hiszi, hogy rengeteg ideje van, mindig lesz holnap és jövő. De aztán korosodni kezdtem, a családban is voltak halálesetek. És az is hatott rám, hogy a háborús és 56-os emigráns haverjaim mind azt mondták: Magyarországon akarnak meghalni. De őket már minden odakötötte. Láttam a lelki fájdalmukat és nem akartam, hogy Magyarországról hozatok földet a síromra, mint ők. Mindezek nyomán úgy gondoltam: jobb nekem itthon.
- Nem bánta meg a döntését?
- Nagyon jó döntés volt, visszakaptam a régi életemet, a barátokat, játszom egy zenekarban, most dolgozom egy újabb könyvön, boldog és teljes az életem.
- Mi volt az ön számára ennek a 11 évnek a legfőbb haszna és tanulsága?
- Szakmailag rengeteget fejlődtem, megtanultam egy nyelvet felső fokon, de a legfontosabb: kinyílt előttem a világ, megtanultam, hogy mi itt a Földön mindannyian emberek vagyunk, ugyanazok az álmaink, vágyaink, és tudunk együtt élni, dolgozni és megérteni egymást.
