Történelmi bűn

Akár a csalódottság is szólhatna belőlem, hiszen most fizetett gyakornok lennék a Csongrád megyei helyi lapnál, ha Andy Vajna nem vásárolja fel azt. Azonban sokkal inkább dühöt és a szomorúságot érzek. A helyi újságok felvásárlása és gyűlöletpropagandával való kitömése ugyanis történelmi bűn, és jelen esetben elsősorban nem annak gazdasági oldala (a közpénzből feltőkésített kormányközeli oligarchák megveszik, majd állami hirdetéseken keresztül tartják fenn a lapokat), hanem a tartalom miatt: ami benne van az újságban, és még inkább, ami nincs benne.

Bár a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűnése a magyar sajtó egy-egy fekete napja volt, és a hazai nyilvánosság és kultúra sosem lesz már ugyanolyan ezen két újság nélkül, nem szabad elfelejteni, hogy mindkettő alapvetően az urbanizált, a politikában otthonosan mozgó olvasóközönség lapja volt. A helyi sajtótermékek, elsősorban az abszolút monopolhelyzetű nyomtatott lapok azonban éppen a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, az információkhoz nehezebben hozzájutó agglomerációs területeken, falvakban, kistelepüléseken élőktől veszik el a hiteles információforrást. Attól az érdekeit nehezen érvényesítő rétegtől, amelyet a politika sosem lát, csak kihasznál, és megveszi a szavazatát egy kiló krumpliért négy évente.

A vidék Magyarországának nagy része mostantól már véglegesen elveszítette a lehetőségét annak, hogy hozzáférjen egy független, hiteles és az újságírószakma szabályai, etikája szerint összeállított sajtóhoz, amely a valóságot közli. De itt nem áll meg a dolog, nem csupán elvették ezek az oligarchák a tájékozódás lehetőségét a legrosszabb helyzetben élőktől, hanem valami sokkal rosszabbat, az állami gyűlöletpropagandát erőszakolták be a helyére. Ügyesen nem új lapokat indítottak, mert tudták, hogy egy valóban a helyi ügyekre reflektáló újság helyett senki se venne migránsozós propagandaújságot (arra amúgy is ott vannak a plakátok, ingyen). Ehelyett az évtizedek óta a környékre beágyazott és jól ismert helyi lapokat vásárolták föl, sok esetben - anyagi kényszerűségből - az újságírók nagy része is maradt, csak éppen már meg van kötve a kezük, és felülről mondják meg nekik, mit kell írniuk.

Így tehát a már gyerekkorunktól velünk lévő helyi újságon és annak régi ismerős arcain keresztül nyomja be közénk a propaganda ártó és bűzös mérgét a NER, amelynek a hatása máris érzékelhető. Az emberek közé éket verő rendszer az „oszd meg és uralkodj” elve alapján él és virul, miközben az amúgy is egzisztenciális félelemben élők sosem látott migránsoktól rettegnek, és az ország még inkább megosztott. Már családok, barátságok szakadnak szét a politikai nézetkülönbségek miatt.

De még ez sem minden. Egy harmadik lehetőséget is elvettek az emberektől, és ez talán még az előző kettőnél is nagyobb vétek. Ez pedig az érdekképviselet lehetősége. A helyi lap volt az a fórum, ahová a helyben élők fordulhattak, ha sérelem, jogtalan elbánás érte őket, hogy legalább a nyilvánosság igazságot szolgáltasson nekik olyan ügyekben, amelyek az országos sajtót általában aligha érdeklik. Ne legyenek illúzióink: belpolitikailag semleges témákban vélhetően még megjelenhetnek ilyen cikkek, de a helyi lapok többé ezt a szerepüket sem fogják ellátni, hiszen közben azt kell mérlegelni, valakinek a személyes problémája vajon nem vet-e rossz fényt a város fideszes önkormányzatára, a helyi állami cégek nagyurára stb. Így pedig nem lehet a „kisembereket” képviselni.

A politika jött, látott, ártott, learatta a maga hasznát, majd még az eddigieknél is inkább magára hagyta az amúgy is egyedül lévő vidéket.

Szerző

Innen nézve - Morcos hungarikum

A minap külföldi voltam Budapesten. Egy városnéző séta keretében a belvárosi cukrászdák, nevezetesen a Gerbeaud történetével ismerkedtem, sokadmagammal. Caplattunk az idegenvezető után, és igyekeztünk rácsodálkozni annak a városnak a titkaira, ahol már hosszú évtizedek óta élünk. Azt próbáltam megfejteni, miért szeretik annyira ezt a várost a külföldi barátaim. Ők csak azt látják, amit egy városnéző sétán vagy a buszokon megmutatnak nekik. Csak azokba az éttermekbe térnek be, amelyeket az útikönyvek favorizálnak, és azt mondják, a magyar fővárosra kitehetnénk a táblát: hungarikum.

Innen nézve alighanem igazuk van. Holland vejem is imádja ezt a várost. Ő már be-beül egy-egy kockás abroszos kisvendéglőbe, felül a metróra is, és attól sem fél, hogy esténként gyalog sétáljon a Belvárosban. Csak biciklizni nem hajlandó nálunk. Máig nem érti, mi az oka annak, hogy egy ilyen szép városban morcosak az emberek, szíre-szóra egymásnak esnek, és még véletlenül sem kérnek elnézést, ha a tömegben nekimennek valakinek. Nagyon nehéz ezt megérteniük még azoknak a magyaroknak is, akik csak vendégként járnak Budapesten. Miért volna könnyebb megérteni a budapesti „lelket” azoknak a politikusoknak, akik nem ebben a nagyvárosi dzsumbujban nőttek fel?

Rendszertől függetlenül Budapest mindig tyúkszem volt a hatalom talpán. Bár az 1800-as évek végén a város kialakítását még büszkén tekintette az egész ország a „nemzet projektjének”, a kommün miatt Horthy szemében már "bűnös város" lett. Aztán a proletár Magyarország jelképének szánták, a Váci út és Csepel „felelt” azoknak, akik inkább a főváros polgári értékeit ápolgatták volna. A rendszerváltás után is – színétől függetlenül – minden kormány szűkösen mérte a városfejlesztési, üzemeltetési forintokat.

Ma is két város Budapest. A proli Pest és a polgári Buda, amelyet nem csak jelképesen választ ketté a Duna. Az előbbi éppen most bizonyította rebellisségét, míg a keresztény polgárság a hegyvidéken jobbára megmutatta kormányhűségét. Az ellenzék a fővárosban pillanatnyi csatát nyert, de meglehet, elveszíti majd a háborút. Sokan attól tartanak, hogy már fenik a kést a helyi önkormányzatok kasztrálásához. Szerveződik Gulyás Gergely tárcájánál a Budapestért és az agglomerációért felelős államtitkárság, Fürjes Balázs tiszte lesz mielőbb „újra egyesíteni” a városállamként funkcionáló kerületeket. Orbán Viktor központosított, nagy államról és egyesített, nagy Budapestről álmodik. Nincs kizárva, hogy Soros, a migránsok és Brüsszel után – vagy mellett – a renitens, megregulázandó főváros lesz a következő ellenség.

Attól tartok ez nem jó hír. Ettől nem lesz jobb a liberálisan gondolkodó pestiek közérzete, az emberek még ingerültebbek, veszekedősebbek lesznek. A külföldiek meg csak csóválják majd a fejüket, és nem értik, miért olyan morcosak az emberek egy ilyen szép városban. Ki tudja, lehet, hogy éppen ez a szexepilje. Ettől hungarikum.

Szerző

Vereségünk okai

A 2018-as országgyűlési választásokon a Fidesz megszerezte harmadik alkotmányozó többségét. Minden a kormánypártnak kedvezett: a választási rendszer, a Fidesz-sajtóiroda részévé züllesztett közmédia, az óceáni nagyságú erőforrástöbblet – szó sem lehetett arról, hogy a választási küzdelemben a felek egyenlő feltételek mellett mellett mérkőzhessenek. Ennek ellenére ki kell jelentenünk: az ellenzék – mely a brutális erőfölény tudatában vett részt a megmérettetésen – elbukott. A Fidesz a 2014-es eredményéhez képest jelentősen növelte szavazótáborát. Erre az ellenzéki oldalon egyedül az LMP volt képes. A többi párt támogatottsága stagnált vagy csökkent. Videkén szinte eltűnt a baloldal. A Jobbik több tucat egyéni képviselői helyet remélt, de kénytelen volt egyetlen eggyel beérni. A Demokratikus Koalíció minden várakozást alul múlt, a Momentum nem tudta megugrani parlamenti küszöböt. És bár az az LMP a voksok számát tekintve történelme legjobb eredményét érte el, mégsem tudott országos középpártá erősödni. A Fidesz szavazatnövekedése miatt kimondhatjuk: ezt a választást egyszerre nyerte meg Fidesz-KDNP és vesztette el az ellenzék.

Utóbbi elsődleges vereség-reakciói elhibázottak voltak: az említett egyenlőtlen feltételek miatt kesergett, illetve belebonyolódott egy terméketlen és eredménytelen bojkott vitába. Szinte egyedül Gyurcsány Ferenc volt kivétel, aki az eredmények ismeretében azonnal, pontosan és őszintén kimondta: „nem találjuk az ellenszerét (…) a Fidesz politikájának.” És ezzel a lényegre világított rá: az ellenzék tartalmilag nem tudott válaszolni a Fidesz politikájára. Magyarán: annak a Demokratikus Koalíciónak az elnöke - amelynek politikusai aranyérmesek voltak mindenki leárulózásában, aki nem tartott lépést aktuális hatalomtechnikai ötletelésükkel - hirtelen megvilágosodott és belátta: közös problémánk gyökere tartalmi és nem technikai volt.

Ez az írás a tartalmi gondokkal kíván foglalkozni. Hiszen a technikai kérdéseket (például az összefogást) azért kellett folyamatosan napirenden tartani, mert hiányzott a tartalmi mondanivaló. Ezért igaz az az álláspont, hogy a koordináció részletkérdés volt, mégpedig abból a fajtából, amit a politikusoknak egymás és a négy fal között kellett volna rendezniük. Ugyanakkor Rónai Egon az ATV Húzós című műsorában a lényegre tapintott: azért erről kérdezte az ellenzéki politikusokat, mert ez volt az egyetlen történés a mi oldalunkon. Mentegetőzésképpen fel lehet sorolni az értelmiségiek, a balliberális közbeszéd és a civilek bűneit – de az nem ad felmentést egyetlen politikusnak és politikai közösségnek sem. A felelősség mindig a politikusuké. Hogy elkezdődött és sok folytatást megért az a szappanopera, amelyik arról szólt, holt tart az ellenzéki politika jelölt-castingja; ki, mikor, kit árul el; ki kinek a bérence, ügynöke – nos, ez az ellenzéki politikusok hibája. Az enyém is, és azé a politikai közösségé is, amelyhez tartozom. E hibákat viszont csak akkor nem követjük el újból, ha kielemezzük vereségünk okait.

A feladat a tartalmi kérdések megválaszolása. Ami persze újra aktuálissá teszi a technikai kérdéseket is – de a sorrendet nem szabad felcserélni. Hiszen a 2018-as választásokból nyilvánvalóan látszik: kizárt, hogy a jelenlegi pártstruktúrában jelentős politikai sikert lehessen elérni. De a pártstruktúra önmagától nem változhat meg. Kizárólag akkor változhat, ha akadnak olyan szereplők, akik képesek együttműködni – közös ügyekben, közös felületen.

A második kvótanépszavazás

A hódmezővásárhelyi időközi választás után a jobboldali politizáló osztály attól zsongott, hogy a migráció napirenden tartása kevés lesz a Fidesz választási győzeleméhez, jobb lenne a kormányzás eredményeiről beszélni. A Fidesz vezetése mégis másképp döntött, továbbra is a migrációt, és a hozzá szorosan kapcsolódó Soros-kampányt tartotta fókuszban. Ráadásul még intenzívebben vádolta az ellenzéket azzal, hogy lebontaná a határkerítést és beengedné az illegális bevándorlókat. Így a migrációs veszély jól megfogható tétet adott a választásnak: ha nem a Fideszre szavazol, akkor jönnek az illegális migránsok. Ez a tét a magyarok egy jelentős részét az urnákhoz terelte.

A migráció kapcsán az ellenzéki pártok reakciója egységes volt: a témával nem szabad foglalkozni, inkább az oktatásra és az egészségügyre, az „emberek valódi problémáira” kell fókuszálni. Ez a logika alapvetően nem volt elhibázott, hiszen egy olyan kérdésben, amiben az emberek jelentős többsége egyetért a kabinettel, kár lett volna versenyezni – egyetlen ellenzéki párt sem tudott volna például azzal az üzenettel pluszszavazatot szerezni, hogy még magasabb kerítést épít. Ám ahhoz, hogy az ellenzék sikerrel hallgathasson a migrációról, egy alapvető feltételt teljesítenie kellett volna: nyilvánvalóvá kellett volna tennie, hogy közte és a kormány – vagyis a választópolgárok között – nincs véleménykülönbség. Azaz az ellenzék is úgy gondolja: az illegális migráció rossz és Magyarországnak joga van megvédenie a határait.

Amikor a kvótanépszavazáson Keresztes László Lóránt képviselőtársammal ketten, ellenzéki politikusként vállaltan nemmel szavaztunk, sok kritikát kaptunk. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy a kérdésre a nemzeti érdeket figyelembe vevő választ adtunk – és amennyiben az ellenzéki politikusok többsége is így tett volna, más eredmény tértünk volna el április 8.-án.
Az, hogy ki dönt arról, ki élhet egy ország területén, az önrendelkezés legalapvetőbb kérdése. Ráadásul baloldali szempontból sem védhető, hogy létezne olyan emberi jog, miszerint mindenki ott élhet, ahol akar. A jóléti állam létének alapja, hogy az állampolgárok az adók és járulékok befizetése révén jutnak hozzá szolgáltatásokhoz. Vagyis a jóléti állam kockázatközösség – a sokat emlegetett szolidaritás képezi az alapját. Csakhogy ez a szolidaritás jól körülhatárolt csoportot feltételez, ahol közösek a normák, az értékek és a kultúra. A baloldal egyik fő vívmánya a jóléti állam, amely csak határokkal és korlátokkal létezhet. A bevándorlás a közösön kiharcolt bérek letörését, a megélhetési költségek emelkedését eredményezi, miközben nagyon is alkalmas a profitmaximalizálásra.

Ez persze nem jelenti azt, hogy azt a gyűlöletkeltő stílust, amivel a Fidesz hergelte a magyar embereket, ne lenne szabad, sőt ne kellene elutasítani. De egy stílusvita nem elegendő egy ilyen fontos és hatásos politika legyőzéséhez. A 2018-as választást úgy is felfoghatjuk, mint a második kvótareferendumot. Ezt veszítettük el másodjára.

A globális elit a magyar nép ellen

A Fidesz jelszava az volt, hogy „nekünk Magyarország az első.” A hatalom kampányának legalapvetőbb mondanivalóját úgy lehetne összefoglalni, hogy ők a lokális nép a globális elit ellen. (Cinikusan szólva a Fidesz legjelentősebb politikai teljesítménye, hogy összesen 12 év kormányzás után elitellenesnek tudott mutatkozni.) A kormánypárt kommunikációja az elnyomott, a nemzetközi összeesküvés ellen küzdő szabadságharcos mítoszára épült – mindezt úgy, hogy tükörfordításban használt amerikai kampányszlogeneket.

Orbán Viktor és kormánya minden mondatával direkt felhergelte az EU politikai erőközpontjait és a nyugati sajtót. A magyar miniszterelnök azzal srófolta föl világpolitikai jelentőségét, hogy Európa sötét lovagjaként szembement a nagy konszenzus nem gazdaságpolitikai részével, és ideológiailag megkülönböztette magát. Főszereplő lett Európa színpadán. De nem azért, mert – ahogy például Techet Péter írja az Azonnalin – szembement a német ipari lobbival vagy az EU alapvető gazdasági felépítésével. Pont az ellenkezője történt: Orbán csupán a puha ügyekben volt kemény. A neoliberális európai konszenzus kiszolgálójaként szabadságharcot folytatott szimbolikus ügyekben, mindenhol megkereste az általa SZDSZ-nek ítélt alapvetéseket és ellentmondott neki.

Az ellenzék pedig ebben a vitában folyamatosan belecsúszott a globális elit lokális védelmezőjének szerepébe. Az „Európa, Európa” skandálások, a fejlett nyugatozás, az európai értelemben vett konzervatív/liberális/szocialista/zöld közösségek várása semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy áthúzza ezt a vitát a szimbolikus térbe. Márpedig ezt a vitát csak a materiális térben tudjuk megnyerni. Azzal, ha elmondjuk, hogy az Orbán-kormány többet ad a multiknak, mint bármelyik szocialista kormány; ha megmutatjuk, hogy az egykulcsos adóval hozott egy külföldről importált, a magyar embereknek káros ideológiát hozott be.

Európa nem fogunk nekünk segíteni. Nem várhatjuk, hogy ezt a kormányt külföldről döntsék meg. Minden olyan lépéssel, minden olyan gesztussal, amivel külföldről akarunk a kormányra nyomást gyakorolni csak azt igazoljuk, hogy tényleg ők a magyar nemzetet képviselő bátor szabadságharcosok. Itthon kell leváltani a kormányt. Egyszerűen azért, mert nem képviseli a magyar emberek érdekeit.

A balliberális konszenzus vége

Techet Péter írja említett cikkében, hogy „ma már a nyilvánosság csatornái, terei kinyíltak. Nem fontosabb egy Die Zeit-esszé, mint a Mindenegyben blog nyelvtani hibáktól hemzsegő írása.” Ebben tökéletesen igaza van.

A politikai felhatalmazást kétféle legitimáció alapozhatja meg. Vagy a többség képviselete, vagy az a meggyőződés, hogy a jobb minőségű emberek, az erkölcsileg felsőbbrendűek élcsapata hivatott a vezetésre. Egy demokráciában az előbbiek győznek, az utóbbiak veszítenek. Az ellenzék ezt már tudja. Ezt mutatja a „Sokak Magyarországa” illetve, a „mi vagyunk a többség” jelszó – de itt még van teendőnk. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy igenis sokkal fontosabb, milyen üzenetet tudunk eljuttatni egy tetszőleges magyar településre, mint az, hogy mit ír a Die Zeit vagy bármelyik nagypresztízsű világlap.
Azok, akik még mindig az „élcsapat típusú” politikai legitimáció birtokosainak tekintik magukat, a balliberális politizáló és duruzsoló osztály nagy öregjei közé tartoznak. Ők minden irónia nélkül írnak le olyan mondatokat, hogy „a bunkók világuralma kezd kiteljesedni.” Ők azok, akik hivatva érzik magukat, hogy az összes ellenzéki képviselőjelöltnek megszabják, ki, kivel fogjon össze. Ők azok, akik előríják, meddig nem szabad a Jobbikkal még csak vitázni sem, és mikor kell benne szövetségest látni, összefogni vele. Könnyű lenne rájuk fogni az ellenzék sikertelenségét, és kikiáltani őket bűnbaknak.

Lendvai Ildikó mondta egyszer, hogy a politika olyan, mint a váltófutás: akik elől futnak, akkor tudják a váltót átadni, ha utolérik őket. Hogy a balliberális értelmiség ötletei mennyire relevánsak, az attól függ, hogy a politika miben hallgat rájuk. Ameddig nincs egy alternatív közvetítő közeg, nincs egy alternatív észosztó osztály, addig ők értelmezik a politikát (a médiában is), ők lesznek hatással a közügyekre. A politika felelőssége és dolga ezzel szemben az, hogy ha más üzeneteket tart helyesnek és hasznosnak, akkor teremtse meg a feltételeit e tartalmak megjelenítésének. Az ellenzéki politikusoknak a szűkülő médiatérben egymás árulózása helyett inkább érvelniük kellene, melyik döntést miért tartják jónak vagy hibásnak. Ha így tennénk, akkor mindannyian többre mennénk.

Az, hogy a Fidesz harmadszor is alkotmányozó többséget szerzett, közös kudarcunk. Aminek oka van. Az első feladat, hogy végiggondoljuk: mit rontottunk el. Nem fogunk az összes okban egyetérteni, de ha higgadtan kibeszéljük a jó és rossz kompromisszumokat, ha józanul elemezzük a valóságot, akkor fel tudunk nőni a szavazók által elvárt felelős viselkedéshez. Ha nem tesszük, marad a sértődöttség, a hisztéria – és a sikertelenség.

Szerző
Frissítve: 2018.05.16. 11:24