Történelmi bűn

Akár a csalódottság is szólhatna belőlem, hiszen most fizetett gyakornok lennék a Csongrád megyei helyi lapnál, ha Andy Vajna nem vásárolja fel azt. Azonban sokkal inkább dühöt és a szomorúságot érzek. A helyi újságok felvásárlása és gyűlöletpropagandával való kitömése ugyanis történelmi bűn, és jelen esetben elsősorban nem annak gazdasági oldala (a közpénzből feltőkésített kormányközeli oligarchák megveszik, majd állami hirdetéseken keresztül tartják fenn a lapokat), hanem a tartalom miatt: ami benne van az újságban, és még inkább, ami nincs benne.

Bár a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűnése a magyar sajtó egy-egy fekete napja volt, és a hazai nyilvánosság és kultúra sosem lesz már ugyanolyan ezen két újság nélkül, nem szabad elfelejteni, hogy mindkettő alapvetően az urbanizált, a politikában otthonosan mozgó olvasóközönség lapja volt. A helyi sajtótermékek, elsősorban az abszolút monopolhelyzetű nyomtatott lapok azonban éppen a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, az információkhoz nehezebben hozzájutó agglomerációs területeken, falvakban, kistelepüléseken élőktől veszik el a hiteles információforrást. Attól az érdekeit nehezen érvényesítő rétegtől, amelyet a politika sosem lát, csak kihasznál, és megveszi a szavazatát egy kiló krumpliért négy évente.

A vidék Magyarországának nagy része mostantól már véglegesen elveszítette a lehetőségét annak, hogy hozzáférjen egy független, hiteles és az újságírószakma szabályai, etikája szerint összeállított sajtóhoz, amely a valóságot közli. De itt nem áll meg a dolog, nem csupán elvették ezek az oligarchák a tájékozódás lehetőségét a legrosszabb helyzetben élőktől, hanem valami sokkal rosszabbat, az állami gyűlöletpropagandát erőszakolták be a helyére. Ügyesen nem új lapokat indítottak, mert tudták, hogy egy valóban a helyi ügyekre reflektáló újság helyett senki se venne migránsozós propagandaújságot (arra amúgy is ott vannak a plakátok, ingyen). Ehelyett az évtizedek óta a környékre beágyazott és jól ismert helyi lapokat vásárolták föl, sok esetben - anyagi kényszerűségből - az újságírók nagy része is maradt, csak éppen már meg van kötve a kezük, és felülről mondják meg nekik, mit kell írniuk.

Így tehát a már gyerekkorunktól velünk lévő helyi újságon és annak régi ismerős arcain keresztül nyomja be közénk a propaganda ártó és bűzös mérgét a NER, amelynek a hatása máris érzékelhető. Az emberek közé éket verő rendszer az „oszd meg és uralkodj” elve alapján él és virul, miközben az amúgy is egzisztenciális félelemben élők sosem látott migránsoktól rettegnek, és az ország még inkább megosztott. Már családok, barátságok szakadnak szét a politikai nézetkülönbségek miatt.

De még ez sem minden. Egy harmadik lehetőséget is elvettek az emberektől, és ez talán még az előző kettőnél is nagyobb vétek. Ez pedig az érdekképviselet lehetősége. A helyi lap volt az a fórum, ahová a helyben élők fordulhattak, ha sérelem, jogtalan elbánás érte őket, hogy legalább a nyilvánosság igazságot szolgáltasson nekik olyan ügyekben, amelyek az országos sajtót általában aligha érdeklik. Ne legyenek illúzióink: belpolitikailag semleges témákban vélhetően még megjelenhetnek ilyen cikkek, de a helyi lapok többé ezt a szerepüket sem fogják ellátni, hiszen közben azt kell mérlegelni, valakinek a személyes problémája vajon nem vet-e rossz fényt a város fideszes önkormányzatára, a helyi állami cégek nagyurára stb. Így pedig nem lehet a „kisembereket” képviselni.

A politika jött, látott, ártott, learatta a maga hasznát, majd még az eddigieknél is inkább magára hagyta az amúgy is egyedül lévő vidéket.

Szerző
2018.05.17 08:03

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47