Iván, a Rettenetes, aki a vita hevében megöli fiát, a cárevicset. Nagy Péter és Nagy Katalin. Népes tabló a hatalma csúcsán lévő Romanov-házról, aztán egy másik kép hat meggyötört alakról: II. Miklós és családja a brutális kivégzés előtt. Dziga Vertov dinamikus, lüktető filmje, az Ember a felvevőgéppel, Eisenstein Patyomkin páncélosának képe, amint kozákok mészárolják Odessza polgárait, Tarkovszkij és Paradzsanov világa, amely például az előbbi Andrej Rubljov, utóbbi Elfelejtett ősök árnyai című alkotásában elevenedik meg. A realista írók és kulcsregényeik. A szocreál, mint a művészeti ágak fosztóképzője. A történelem sötét foltjai: hetven év kommunista-szocialista köntösben, a Vörös Hadsereg kolonizálja az öreg kontinenst, megnyomorított és megtévesztett emberek milliói. És a mélyvörös szín. Ezek azok, amelyek Oroszország hallatán megjelennek a szemeim előtt.
Muszatics Péter filmtörténész, aki Utazás Európa mélyére című kötetével két éve debütált, hasonlóan gondolkodhat: az általam felsorolt személyek, városok, eszmék és történelmi tények építik fel az Orosz történetek című új munkáját. Persze, ez messze nem kellő támpont ahhoz, hogy miként olvassuk az alig 150 oldalas kötetet. Egyébként is, úgy látom, ennek megválasztása teljes mértékben befogadói döntés: noha a szerző végigmegy Kijev, Vlagyimir, Moszkva, Szentpétervár vagy Jasznaja Poljana utcáin és történelmén, nem útikönyvet rajzol fel nekünk. De nem is regényt ír. Ez a se nem regény, se nem útikönyv talán esszéfüzérnek nevezhető, amely nem mesél el különleges történeteket, mégis különleges: nem törekszik meghökkentésre és klasszikus értelembe vett szépirodalom sem kíván lenni. Egyszerűen csak mesélni szeretne az oroszokról.
Oroszország, hiába volt idestova negyedszázada a rendszerváltás, máig nem tudta feldolgozni szörnyű örökségét, mint ahogyan Nagy-Britannia, Franciaország, Portugália vagy Hollandia sem tett sokat azért, hogy szembenézzen gyarmati múltjával. Sarló, kalapács, Lenin-fejek kísérik végig utazónkat városszerte, de a mélyvörös múlt mellett az egykori cári birodalom világa is visszaköszön. Idetartozik a szerző észrevétele az orosz újgazdagokról, akik az egykori nemesi-polgári szokásokat próbálják napjaink modern környezetébe átemelni. Beszédes az is, hogy a vagyoni különbségek talán a világ egyetlen más pontján sem ilyen nagyok – ugyanakkor hiába milliós létszámú az elit, jelenlétük elenyésző a 143 millió lakosú föderációban. Muszatics pontos leírásai közül az egyik éppen azt tárgyalja, hogy az oroszok időről-időre élen járnak abban, hogy ál-valóságokat kreáljanak, valamint abban, hogy importált rendszert húzzanak egy ősi struktúrára. Utóbbinak a legszemléletesebb példája, amikor az Orosz Birodalom magát új Bizáncnak álcázva, közvetlenül azután, hogy legyőzte a tatárokat és a lengyel-litván államszövetséget, valójában nem mást tett, mint a brutális, félt Arany Horda örökébe lépett.
Finom kontúrokkal megalkotott leírásai mellett Muszatics erőssége a történelmi anekdoták beágyazása az úti jegyzetekbe. Ezekből olyasféle történetek sarjadnak ki, mint az, hogy miközben Lenin könnyekig meghatódott A kaméliás hölgy előadásán, Majakovszkijt, akit Sztálin a legnagyobb kommunista költővé tett, "széllelbélelt bolondnak" tartotta. Egyébként az Instagram térhódításának idején Muszatics sem tesz különbet, mint más vizuális lábnyomot hagyó földlakótársai. Jártában-keltében megörökít: talán nem teljesen kimunkált nyelvvel teszi, de a legszebb lapjain élvezetes stílusban ad villanásszerű képeket az általa bejárt területekről, ezeket pedig az orosz történelemből vett gyorstalpaló kíséri. Előző könyvéről, a többek között Észtországot, Litvániát, Lengyelországot felfedező Utazás Európa mélyére kapcsán Claudio Magris műve, a Duna által keltett teljesség-érzés és kiváló stílus jutott eszünkbe, de új munkájától is megkapjuk mindazt, amit elvárunk egy kellemes olvasmánytól.
