Brexit, török népszavazás, Trump megválasztása, 2018-as magyar országgyűlési választás. A közös a négy eseményben az, hogy a nagyvárosok és a – rossz magyar szóval – „vidék” választási attitűdje teljesen eltért egymástól. A Brexitet túlnyomórészt az angol falu és kisváros szavazta meg, míg London és a „kelta periféria” voksolt az Unióból való kilépés ellen. Törökországban az Isztambul-Ankara-Izmir tengely Erdogan alkotmányreformja ellen szavazott, míg a török „vidék” – érthetően a kurdok lakta területek kivételével – mellette, s egyúttal az erős elnöki hatalom mellett. Trump megválasztása is elsősorban azoknak a „fly-over” államoknak köszönhető, amelyek mai napig mezőgazdasággal foglalkoznak, illetve a Nagy-tavak vidéki „rozsdaövezetnek”.
Sok baloldali és liberális megkongatta a vészharangot, hogy a vidék mindenütt szembefordul a globalizációval, és populistákat meg konzervatívokat emel maga fölé. Ám nem tették fel a kérdést: vajon miért baj egyáltalán, ha valaki populista – a populista szó eredeti értelmében, azaz „népbarát” –, vagy konzervatív értékeiben és attitűdjeiben? Egyébként is, nagyon mást jelentenek a „baloldali”, „liberális”, „populista”, „konzervatív” fogalmak a fenti országokban.
A baloldal és a liberálisok soha nem nyernek, ha nem próbálják megérteni a leszakadó vagy éppen prosperáló perifériákon – mármint a központi nagyvárosokhoz képest perifériákon – élőket. Nem értették meg, hogy a nagyvárosok virágzása – ahogyan évezreden át mindig – a perifériák lassú haldoklásán alapul. A nagyváros ugyanúgy elszívja a munkaerőt a faluból, ahogyan azt a magyar, lengyel, román politikai elit jogosan hánytorgatja fel az Európai Uniónak. Ha az összes munkás, az összes öntudatos gazda és az összes értelmiségi elhagyja a falvakat és kisvárosokat a könnyebbnek vélt fővárosi, nagyvárosi életért, a könnyebben hozzáférhető kultúrából való részesedésért, akkor ki fogja ezeket a falvakat gondozni, rendben tartani, ki fogja az ősök sírját ápolni és a tradíciókat őrizni? Erre a fővárosiak évezredek óta nem gondolnak. Úgy tűnik, mint annyi más, ez a probléma is most, a XXI. század elején éri el tetőpontját.
Hovatovább bekövetkezhet egy olyan fenyegető és e sorok írója számára mélyen ellenszenves helyzet, hogy a nagyvárosnak egyáltalán nem lesz szüksége a falura. Ha bekövetkezik egy új mezőgazdasági forradalom, amely leértékeli az állattenyésztést, és a világméretű kényszeres migráció folytatódik, akkor sem termelőként, sem a városba áramló munkavállalóként nem lesz szükség a falusiakra. Ez példátlan lenne az emberiség ötezer éves történelmében. Kulturálisan ez egy pusztítással érne fel. Jogos tehát a falvak lakosainak elégedetlensége a nekivadult globalizáció fellegváraival szemben, bármilyen színű legyen is a zászló, amely e fellegvárak ormán lobog. A fellegvárakba húzódóknak meg kell érteniük, hogy a demokrácia mint jelszó kevés. Demokrácia, jogállam… ezek keveset jelentenek, amikor korunkban egész kultúrák túlélése a tét. A baloldalnak és liberálisoknak el kellene kezdeniük lassan visszakanyarodni az egyenlőség értékéhez, s ezzel párhuzamosan a biokulturális kérdések (nem, gender, bőrszín stb. helyett) a materiális kérdésekkel kellene intenzíven foglalkozni.
A másik, ennél is súlyosabb probléma az elsivatagosodás, amely bekövetkezett az 1960-as évek óta a baloldalon és a liberálisok körében. Azzal, hogy a baloldal lemondott az osztályharcról, a kapitalizmus meghaladásáról, egy alternatív társadalom kialakításának programjáról, egyszóval vízióiról, párhuzamosan feladta az elesettek, szegények és a társadalom vesztesei megszólításának személyes eszközeit is. Amikor a baloldal kiállt az egyenlőség értéke mellett, szert tudott tenni egy – igaz, piciny – földművelő bázisra.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megvetette a lábát a Viharsarokban, amely hosszú ideig az ország legbaloldalibb térségének számított. Természetesen ez kivétel volt, hiszen a párt az ország más régióiban nem rendelkezett földművelő, falusi bázissal. Az 1921-ben megkötött Bethlen-Peyer paktum megkötötte a párt vezetőinek kezét, és lemondtak a földművesek körében a szervezkedésről. Ha mégis eljutottak falura, akkor pedig azzal szembesültek, hogy szocializációs okból a helyiek nem értik őket. A szociáldemokraták későn ismerték fel egy agrárreform fontosságát, későn értették meg, hogy a földműves népesség nem szocializmust, hanem földet akar. A Horthy-korszakban a magyar falu azért nem hitt a szociáldemokratáknak, mert emlékeztek arra, hogy 1919-ben, amikor a szociáldemokraták kormányon voltak (három változatban is!), akkor sem osztottak földet. A szociáldemokraták és a liberálisok jellegzetesen urbánus pártok maradtak a Horthy-korszakban, a Független Kisgazdapárt pedig részben nem volt jelen az ország minden régiójában, részben nem földosztást, csak – óvatos retorikával – birtokpolitikai reformot ígért. Nem csoda, hogy abba a politikai űrbe, amelyet a falu jelentett, elsősorban a Tisza-vidéken és a Dunántúlon, a nemzetiszocialista, nyilas mozgalom nyomult be, amely skrupulusok nélkül, erőszakosan, agresszíven hirdette a földosztást. Amikor azonban a baloldal felkarolta ezt a célkitűzést, és megvalósította – 1945-ben –, akkor sikerült maga mellé állítania a parasztság nagy részét.
Az igazság az, hogy a baloldali és liberális politizálás elkényelmesedett. Nem értették meg, hogy a modernizáció és globalizáció kommunikációs eszközei használhatatlanok egy olyan közegben, ahol az egyének még a környezetükkel szoros szimbiózisban élnek. Vidéki kisvárosokban és falvakban még élnek, a kisebb létszámú lakosságból fakadóan, azok a személyközi, perszonális kapcsolatrendszerek, amelyek a nagyvárosi falanszterben elvesztek, feloldódtak. Itt bosszulja meg magát a falvak lenézése: azok a véleményvezérek – tanítók, orvosok, jegyzők, boltosok, kocsmárosok –, akik hajdan a falvak intelligenciáját alkották, és akiknek befolyásoló szavuk lehetett, mára eltűntek, párhuzamosan a falusi iskola, kisbolt eltűnésével. Jószerével az egykori intelligenciából már csak a pap maradt – már ahol (de hamarosan belőlük is hiány lesz, sőt a hiány már most mutatkozik). Holott régen a tanító járatta a fővárosi lapokat, elolvasta a híreket, továbbadta a lapot a kocsmárosnak, az elmondta a vendégeinek… Ezt a személyes, bizalmon alapuló információhálót a Facebook nem tudja pótolni!
Sokan most azzal érvelnek, hogy Budapestről el kell menni a nép, az „istenadta nép” közé, és valamiféle narodnyik programot javasolnak, a félrevezetettnek vélt „vidékiek” felvilágosítására, hasonlóan a XIX. század végi orosz „nép közé járók” mozgalmához. A paternalista ízű, ám kétségkívül tisztességes szándékot elismerve, nem valószínű, hogy ez önmagában bármit segítene. Sokkal hasznosabb lenne megkeresni azokat a helyi embereket, akik saját közösségük tagjai szemében respektussal rendelkeznek, és véleményvezérként szolgálhatnak. Egy olyan közösségben, ahol a perszonalitásnak nagy értéke van, hihetetlenül fontos az ismertség és megbecsültség. A helyi véleményvezérek ráadásul úgy tudnak kommunikálni a közösségük tagjaival, ahogyan a Budapestről érkezett aktivisták nem. Az ilyen véleményvezérek azért is hasznosak lehetnek, mert az adott település, régió mindennapjairól, problémáiról, a felmerülő igényekről olyan információkkal szolgálhatnak a pártok részére, amelyeket azok máskülönben nem képesek megszerezni. Mindenekelőtt tehát nem valamiféle baloldali „nép közé járásra”, hanem a falusi Magyarország (Anglia, Törökország stb.) problémáinak felmérésére, a helyi igények és sérelmek tárgyilagos számbavételére van szükség, majd olyan véleményvezérek megtalálására, akik közvetítők lehetnek az ellenzék és a falusi társadalom között.
