Mit kezd az ellenzék a faluval?

Brexit, török népszavazás, Trump megválasztása, 2018-as magyar országgyűlési választás. A közös a négy eseményben az, hogy a nagyvárosok és a – rossz magyar szóval – „vidék” választási attitűdje teljesen eltért egymástól. A Brexitet túlnyomórészt az angol falu és kisváros szavazta meg, míg London és a „kelta periféria” voksolt az Unióból való kilépés ellen. Törökországban az Isztambul-Ankara-Izmir tengely Erdogan alkotmányreformja ellen szavazott, míg a török „vidék” – érthetően a kurdok lakta területek kivételével – mellette, s egyúttal az erős elnöki hatalom mellett. Trump megválasztása is elsősorban azoknak a „fly-over” államoknak köszönhető, amelyek mai napig mezőgazdasággal foglalkoznak, illetve a Nagy-tavak vidéki „rozsdaövezetnek”.

Sok baloldali és liberális megkongatta a vészharangot, hogy a vidék mindenütt szembefordul a globalizációval, és populistákat meg konzervatívokat emel maga fölé. Ám nem tették fel a kérdést: vajon miért baj egyáltalán, ha valaki populista – a populista szó eredeti értelmében, azaz „népbarát” –, vagy konzervatív értékeiben és attitűdjeiben? Egyébként is, nagyon mást jelentenek a „baloldali”, „liberális”, „populista”, „konzervatív” fogalmak a fenti országokban.

A baloldal és a liberálisok soha nem nyernek, ha nem próbálják megérteni a leszakadó vagy éppen prosperáló perifériákon – mármint a központi nagyvárosokhoz képest perifériákon – élőket. Nem értették meg, hogy a nagyvárosok virágzása – ahogyan évezreden át mindig – a perifériák lassú haldoklásán alapul. A nagyváros ugyanúgy elszívja a munkaerőt a faluból, ahogyan azt a magyar, lengyel, román politikai elit jogosan hánytorgatja fel az Európai Uniónak. Ha az összes munkás, az összes öntudatos gazda és az összes értelmiségi elhagyja a falvakat és kisvárosokat a könnyebbnek vélt fővárosi, nagyvárosi életért, a könnyebben hozzáférhető kultúrából való részesedésért, akkor ki fogja ezeket a falvakat gondozni, rendben tartani, ki fogja az ősök sírját ápolni és a tradíciókat őrizni? Erre a fővárosiak évezredek óta nem gondolnak. Úgy tűnik, mint annyi más, ez a probléma is most, a XXI. század elején éri el tetőpontját.

Hovatovább bekövetkezhet egy olyan fenyegető és e sorok írója számára mélyen ellenszenves helyzet, hogy a nagyvárosnak egyáltalán nem lesz szüksége a falura. Ha bekövetkezik egy új mezőgazdasági forradalom, amely leértékeli az állattenyésztést, és a világméretű kényszeres migráció folytatódik, akkor sem termelőként, sem a városba áramló munkavállalóként nem lesz szükség a falusiakra. Ez példátlan lenne az emberiség ötezer éves történelmében. Kulturálisan ez egy pusztítással érne fel. Jogos tehát a falvak lakosainak elégedetlensége a nekivadult globalizáció fellegváraival szemben, bármilyen színű legyen is a zászló, amely e fellegvárak ormán lobog. A fellegvárakba húzódóknak meg kell érteniük, hogy a demokrácia mint jelszó kevés. Demokrácia, jogállam… ezek keveset jelentenek, amikor korunkban egész kultúrák túlélése a tét. A baloldalnak és liberálisoknak el kellene kezdeniük lassan visszakanyarodni az egyenlőség értékéhez, s ezzel párhuzamosan a biokulturális kérdések (nem, gender, bőrszín stb. helyett) a materiális kérdésekkel kellene intenzíven foglalkozni.

A másik, ennél is súlyosabb probléma az elsivatagosodás, amely bekövetkezett az 1960-as évek óta a baloldalon és a liberálisok körében. Azzal, hogy a baloldal lemondott az osztályharcról, a kapitalizmus meghaladásáról, egy alternatív társadalom kialakításának programjáról, egyszóval vízióiról, párhuzamosan feladta az elesettek, szegények és a társadalom vesztesei megszólításának személyes eszközeit is. Amikor a baloldal kiállt az egyenlőség értéke mellett, szert tudott tenni egy – igaz, piciny – földművelő bázisra.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megvetette a lábát a Viharsarokban, amely hosszú ideig az ország legbaloldalibb térségének számított. Természetesen ez kivétel volt, hiszen a párt az ország más régióiban nem rendelkezett földművelő, falusi bázissal. Az 1921-ben megkötött Bethlen-Peyer paktum megkötötte a párt vezetőinek kezét, és lemondtak a földművesek körében a szervezkedésről. Ha mégis eljutottak falura, akkor pedig azzal szembesültek, hogy szocializációs okból a helyiek nem értik őket. A szociáldemokraták későn ismerték fel egy agrárreform fontosságát, későn értették meg, hogy a földműves népesség nem szocializmust, hanem földet akar. A Horthy-korszakban a magyar falu azért nem hitt a szociáldemokratáknak, mert emlékeztek arra, hogy 1919-ben, amikor a szociáldemokraták kormányon voltak (három változatban is!), akkor sem osztottak földet. A szociáldemokraták és a liberálisok jellegzetesen urbánus pártok maradtak a Horthy-korszakban, a Független Kisgazdapárt pedig részben nem volt jelen az ország minden régiójában, részben nem földosztást, csak – óvatos retorikával – birtokpolitikai reformot ígért. Nem csoda, hogy abba a politikai űrbe, amelyet a falu jelentett, elsősorban a Tisza-vidéken és a Dunántúlon, a nemzetiszocialista, nyilas mozgalom nyomult be, amely skrupulusok nélkül, erőszakosan, agresszíven hirdette a földosztást. Amikor azonban a baloldal felkarolta ezt a célkitűzést, és megvalósította – 1945-ben –, akkor sikerült maga mellé állítania a parasztság nagy részét.

Az igazság az, hogy a baloldali és liberális politizálás elkényelmesedett. Nem értették meg, hogy a modernizáció és globalizáció kommunikációs eszközei használhatatlanok egy olyan közegben, ahol az egyének még a környezetükkel szoros szimbiózisban élnek. Vidéki kisvárosokban és falvakban még élnek, a kisebb létszámú lakosságból fakadóan, azok a személyközi, perszonális kapcsolatrendszerek, amelyek a nagyvárosi falanszterben elvesztek, feloldódtak. Itt bosszulja meg magát a falvak lenézése: azok a véleményvezérek – tanítók, orvosok, jegyzők, boltosok, kocsmárosok –, akik hajdan a falvak intelligenciáját alkották, és akiknek befolyásoló szavuk lehetett, mára eltűntek, párhuzamosan a falusi iskola, kisbolt eltűnésével. Jószerével az egykori intelligenciából már csak a pap maradt – már ahol (de hamarosan belőlük is hiány lesz, sőt a hiány már most mutatkozik). Holott régen a tanító járatta a fővárosi lapokat, elolvasta a híreket, továbbadta a lapot a kocsmárosnak, az elmondta a vendégeinek… Ezt a személyes, bizalmon alapuló információhálót a Facebook nem tudja pótolni!

Sokan most azzal érvelnek, hogy Budapestről el kell menni a nép, az „istenadta nép” közé, és valamiféle narodnyik programot javasolnak, a félrevezetettnek vélt „vidékiek” felvilágosítására, hasonlóan a XIX. század végi orosz „nép közé járók” mozgalmához. A paternalista ízű, ám kétségkívül tisztességes szándékot elismerve, nem valószínű, hogy ez önmagában bármit segítene. Sokkal hasznosabb lenne megkeresni azokat a helyi embereket, akik saját közösségük tagjai szemében respektussal rendelkeznek, és véleményvezérként szolgálhatnak. Egy olyan közösségben, ahol a perszonalitásnak nagy értéke van, hihetetlenül fontos az ismertség és megbecsültség. A helyi véleményvezérek ráadásul úgy tudnak kommunikálni a közösségük tagjaival, ahogyan a Budapestről érkezett aktivisták nem. Az ilyen véleményvezérek azért is hasznosak lehetnek, mert az adott település, régió mindennapjairól, problémáiról, a felmerülő igényekről olyan információkkal szolgálhatnak a pártok részére, amelyeket azok máskülönben nem képesek megszerezni. Mindenekelőtt tehát nem valamiféle baloldali „nép közé járásra”, hanem a falusi Magyarország (Anglia, Törökország stb.) problémáinak felmérésére, a helyi igények és sérelmek tárgyilagos számbavételére van szükség, majd olyan véleményvezérek megtalálására, akik közvetítők lehetnek az ellenzék és a falusi társadalom között.

Szerző
2018.05.18 08:05

Fekete férfiakat ábrázoló plakáttal szállt be az EP-kampányba a hegyfalui plébános

Publikálás dátuma
2019.02.22 09:36

Fotó: Nyugat.hu
A Mária-szobor mellett zárt hirdetőszekrényben virít a szórólap.
Tavaly nyáron kivégzéssel fenyegette a hegyfalui plébános, Dóka Ferenc azokat, akik eldobják a csikket a Mária-szobor előtt – ezt bevallottan viccnek szánta. Most a Mária-szobor mellett zárt hirdetőszekrényben virít egy plakát, ami választásra ösztönöz – írja a Nyugat.hu. A zárt szekrényben elhelyezett szórólapon az olvasható, hogy „tessék választani”, és két döntési lehetőséget kínálnak fel. Az egyiken Emmanuel Macron francia elnök áll két fekete férfi társaságában és mellette dühös, rosszalló fej látható, míg alatta mosolygó turisták tartanak egy keresztet és a fotó mellett egy szívecske van. Dóka Ferenc az RTL Klub híradójának azt mondta: az EP-választás kampányához kapcsolódva tette ki a plakátot. Szerinte nincs abban rasszizmus, hogy az egyik választási lehetőségként színes bőrű férfiakat tett a szórólapra, még úgy sem, hogy a képek melletti jelképekkel egyértelműen megüzeni, mi kívánatos és mi nem. A keresztet tartó turisták helyén korábban Orbán Viktor volt látható az unokájával, ezt azonban több hívő is kifogásolta, ezért Dóka Ferenc lecserélte a képet.

Videóüzenetekkel tiltakoznak a szülők az állami tankönyvek ellen

Publikálás dátuma
2019.02.22 08:31
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Az Emmi szerint azonban „1,5 millió tanuló érdekeit nem képviselheti 3900 e-mail cím”.
Elégedetlen az állami tankönyvek minőségével, ezért videóban tiltakozik a Szülői Hang. A szülőkből álló szervezet január óta akciózik, és arra próbálják felhívni a többi szülő figyelmét, hogy a következő tanévtől a magánkiadók könyveinek jelentős része lekerül a választható tankönyvek listájáról. Az RTL Klub híradójában elhangzott, hogy eddig majdnem 3900-an csatlakoztak a kezdeményezéshez. A céljuk az, hogy rávegyék a szülőket arra: akár saját pénzből, de a jobb tankönyveket vegyék meg.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) a csatorna megkeresésére közölte, hogy szerintük a Szülői Hang véleményét nem lehet reprezentatívnak tekinteni.
„1,5 millió tanuló érdekeit nem képviselheti 3900 e-mail cím”
– fogalmaztak.
Szűcs Tamás, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) elnöke azt mondta: tudomása szerint a PDSZ-szel nem folytak tárgyalások, „érdemi tárgyalások egyébként általában nem folynak érdemi kérdésekben”.