A legbüszkébb arra vagyok, hogy húsz évnyi küzdelem után sikerült elérni, hogy nagypéntek munkaszüneti nap lett - mondta május 10-én Balog Zoltán ügyvezető miniszter a Hold utcai református templomban. A miniszter szerint ezzel az ünnep üzenete közelebb kerülhet az emberekhez. A leköszönő tárcavezető szavait olvasván megpróbálom visszaidézni a „magyar” nagypéntek történetét.
Húsz év küzdelméről szól a miniszter, de arról nem beszél, hogy az 1998–2002 közötti kormányzati ciklusban – a polgári békeidőben - miért nem sikerült meggyőznie a kormányfőt és az országgyűlés jobboldali képviselőit az ügy támogatásáról. A jelzett ciklusban a terv viharos mérkőzés nélkül is elbukott, holott Balog Zoltán abban az időszakban miniszterelnöki főtanácsadóként dolgozott a Miniszterelnöki Hivatalban.
2002-2010 között Balog úrnak tényleg nem sok esélye volt a nagypénteki „meccsen”, már csak azért sem, mert a magyar munkavállalók képviseletében a szakszervezetek egységesen a december 24-i munkanap munkaszüneti nappá nyilvánítását preferálták, persze abszolút sikertelenül. Heves összecsapás akkor sem volt: így aztán se nagypéntek, se karácsony.
2011. május 9-én nagypéntek munkaszüneti nappá nyilvánítását kezdeményezte egy KDNP-s parlamenti képviselő, Varga László református lelkész. A törvényjavaslatra a parlament és a kormány öt évig oda sem figyelt, mígnem 2016. október 14-én a miniszterelnök bejelentette, munkaszüneti nap lesz nagypéntek. Innentől természetesen felgyorsultak az események: három országgyűlési képviselő (mindhárom kormánytag, köztük Balog Zoltán) e tárgyban törvényjavaslati kezdeményezést nyújtott be az országgyűléshez.
A munkaadói szövetségek és a szakszervezetek képviselőivel folytatott látszategyeztetéseket követően 2017. március 7-én törvényerőre emelkedett a kezdeményezés, így tavaly óta már munkaszüneti napon emlékezhetünk Jézus Krisztus kereszthalálára.
E felsorolás hitelesen mutatja, hogy két évtizedes heroikus küzdelem hiányában a kormányfő – amikor időszerűnek látta – pillanatok alatt elrendezte nagypéntek ügyét. De nem is az ügymenet a fő probléma, hanem az, hogy a gigatárca (EMMI) egykori első embere hosszú hivatalvezetés után nem az egészségügyet, az oktatást, a szociálpolitikát vagy a kultúra területét érintő intézkedéseit emeli ki elégedetten, hanem egy szimplán hangulatjavító és népszerűség-hajhászó törvény elfogadásával hivalkodik. Hat éves miniszteri pályafutásának legemlékezetesebb és legkiemelkedőbb eredménye egy újabb fizetett szabadnap.
Ennyi? Nem sok. De idézzük fel azt is, hogy a többpárti parlament hatalmas többséggel, ellenszavazat nélkül (két tartózkodással) fogadta el a kormánypártok nagypénteki indítványát. A már akkor cselekvésképtelen ellenzék fülét-farkát behúzva lapított, racionális érveket, illetve ellenérveket nem mert, nem tudott felsorakoztatni.
Harcos és büszke ország a miénk, küzd itt mindenki veszettül, főleg akkor, ha nincs háborús helyzet és ellenfél. Úgy tűnik: így marad ez a jövőben is.
