Újabb lövöldözés egy amerikai középiskolánál

Újabb lövöldözés volt péntek este egy amerikai középiskolánál, Georgia államban; egy ember meghalt, egy másik pedig megsebesült - tudatta a helyi rendőrség.

A Clayton megyei rendőrség tájékoztatása szerint a lövöldözés a Mount Zion nevű gimnázium parkolójában történt, de sem az elkövető, sem az áldozatok nem oda jártak. A gyanúsított és a meggyilkolt, illetve sérült áldozat is a szomszédos Perry Oktatási Központ évzáróján vett részt, amely inkább szakiskolának tekinthető - írja az atv.hu.

Szerző

Hercegi esküvő királyi pompával

Az ősi királyi pompa és a modern kor elemeit ötvözi Harry herceg és menyasszonya, Meghan Markle szombati esküvői szertartása.

Harry - Károly walesi herceg, brit trónörökös és a néhai Diana hercegnő másodszülött fia, II. Erzsébet királynő unokája - a London nyugati határában fekvő ősi királyi rezidencia, a windsori kastély Szent György-kápolnájában esküszik örök hűséget amerikai menyasszonyának.

A ceremónia, amelyet Justin Welby, Canterbury érseke, az anglikán egyház legfőbb vallási méltósága vezet, közép-európai idő szerint 13 órakor kezdődik, és várhatóan egy órán át tart. Az újdonsült hercegi házaspár ezután nyitott hintón hajtat végig Windsor utcáin, üdvözölve a várhatóan százezres tömeget.

A Kensington-palota - Harry londoni rezidenciája és hivatala - által szombat hajnalban közzétett 22 oldalas részletes esküvői program szerint először - közép-európai idő szerint 12:40 órakor - Harry és esküvői tanúja, vagyis bátyja, Vilmos herceg érkezik a templomhoz. Őket 12:42 órakor Károly trónörökös és felesége, Kamilla cornwalli hercegnő, majd 12:45 órakor a menyasszony édesanyja, Doria Ragland követi.

II. Erzsébet királynő 12:52 órakor lép be a kápolnába, és végül, 13:00 órakor Meghan Markle jelenik meg a templom bejáratánál.

A Kensington-palota által összeállított program néhány nappal ezelőtt készült, és még az szerepel benne, hogy a menyasszonyt édesapja, Thomas Markle kíséri az oltárhoz, ahol Harry és Vilmos várja őket. Ebben azóta egy lényeges változás történt, ugyanis Thomas Markle sürgős műtéti beavatkozást igénylő szívpanaszai miatt végül nem tudott mexikói otthonából Nagy-Britanniába utazni, így nem ő, hanem a majdani após, Károly herceg kíséri az oltárhoz Harry menyasszonyát.

Az idők változását jelzi, hogy a ceremónia részletes műsorrendjének tanúsága szerint Meghan Markle házassági fogadalmából egy hagyományos ígéret hiányozni fog. Harry jövendőbelije a hagyományoknak megfelelően azt megígéri, hogy amíg csak élnek, szeretni, tisztelni és védelmezni fogja férjét, gyengédséggel is elhalmozza és hűséges lesz hozzá - ám "engedelmeskedni" nem feltétlenül fog neki.

Justin Welby érsek ugyanis úgy teszi majd fel a kérdést a hercegi arának, hogy "Meghan (...) Will you love him, comfort him, honour and protect him, and (...) be faithful to him as long as you both shall live?"

A kérdésből hiányzik az anglikán esküvők menyasszonyi fogadalmának szövegében évszázadok óta szokásos "obey" - szót fogadni, engedelmeskedni - kitétel, vagyis Meghan Markle modern feleségként azt nem ígéri meg, hogy Harrynek élete végéig mindenben engedelmesen szót fogad.

Az idők változását jelzi az is, hogy Meghan Markle személyében a brit monarchia modernkori történelmében először kerül elvált, afrikai-amerikai gyökerű amerikai állampolgár a királyi családba a trónutódlási lista egyik magas rangú tagjának hitveseként, az udvar és az uralkodó teljes jóváhagyásával.

VIII. Eduárd királynak 82 évvel ezelőtt még le kellett mondania a trónról és a koronáról, miután ő is egy elvált amerikai állampolgárt kívánt feleségül venni Wallis Simpson személyében.

Meghan Markle-lal az amerikai zene is az angol királyi esküvők ősi ceremóniájának részévé válik. A szombati templomi szertartáson az amerikai The Kingdom Choir gospelkórus is szerepel, Ben E. King, az amerikai soul néhai klasszikusának Stand By Me című dalával.

A ceremóniát a Szent György kápolnában 600 meghívott vendég kíséri majd figyelemmel, ám világszerte várhatóan százmilliók nézik a közvetítést: az eseményre 79 ország televíziós stábjai vonultak fel Windsor ősi parkjában.

Szerző

Borzák Tibor: Egy magyar gróf Szibériában

Publikálás dátuma
2018.05.19. 09:20
RABOK SZIBÉRIÁBAN - Petőfit vélik felismerni Csehov fotóján
RÁTHONYI MÓRIC 

RÁTHONYI MÓRIC 

Vittek-e az oroszok magukkal hadifoglyokat az 1848/49-es szabadságharc leverése után? Ez a kérdés máig nincs egyértelműen tisztázva, noha újabb és újabb közvetett bizonyítékok támasztják alá. Ha felbukkan egy név, érdemes nyomozásba kezdeni, hiszen apró mozaikokból összeállhat a kép. Ráthonyi Móric 1849 után került Szibériába, fényképészként tevékenykedett. Azt azonban nem tudni, hogy a magyar grófot elhurcolták-e az oroszok, megszökött-e a fogságból vagy a megtorlások elől önszántából menekült keletre.

48-as hadifoglyok?

Fábián Béla (1889–1966) egykori első világháborús hadifogoly, ügyvéd, politikus, publicista 1922 és 1939 között a Nemzeti Demokrata Polgári Párt képviselőjeként többször is felszólalt az Országgyűlésben, jelezve az 1849-ben Oroszországba deportált magyar száműzöttek létét. 1929-ben például ezt mondta a parlamentben: "(...) találkoztunk olyan magyar származású orosz tisztekkel, akiknek nagyapját 1849-ben a magyar szabadságharcot leverő orosz hadseregek hurcoltak el Oroszországba". A képviselő az első világháborúban orosz földre hurcolt, vissza nem tért sorstársai iránt aggódott, hazaszállításuk ügyében emelte fel a szavát. 1932. június 14-én is interpellált, szóba hozta az 1849-es magyar hadifoglyokat, a cári orosz hadsereg vezetői között talált Erdélyi nevű tábornokot, Jávor nevezetű vezérkari tisztet, valamint a mandzsúriai határvédő csapatok vezetőjét, Horváth tábornokot és közvetlen környezetében egy Radvány nevezetű kozáktisztet. "Természetesen egyikük sem tudott egyetlen szót sem magyarul. Amikor aziránt érdeklődtünk, hogyan kerültek ide az orosz hadseregbe és általában Oroszországba ezek a magyarok, akkor kiderült, hogy ezek az 1848–49-iki szabadságharc Oroszországba hurcolt hadifoglyok ivadékai. Akkor Oroszországban, mint hadifoglyok, azt mondottuk, hogy ez lehetséges volt, hiszen ha valakit egyszer elhurcoltak Szibériába, többé Magyarországba vissza nem kerülhetett, mert esztendőkig tartott az út, amíg Szibériába kerültek a magyarok" – mondta a parlamentben Fábián Béla.

Ez csak két közvetett bizonyítéka annak, hogy a cári csapatok – megszegve az osztrákokkal való átadási megállapodást – igenis vihettek magukkal hadifoglyokat. Abba a vitába, hogy Petőfi Sándor is köztük volt-e, nem mennék bele, az viszont tényként kezelhető, hogy időről időre kerülnek elő olyan históriák, melyek főszereplői részt vettek az 1848/49-es magyar szabadságharcban, annak leverése után pedig Oroszországban, illetve Szibériában éltek. Hogy az oroszok hurcolták-e el őket, megszöktek, vagy a retorzió elől maguk menekültek, az esetenként tisztázandó. Ráthonyi Móric bárhogyan is jutott a messzi távolba, sorsa mindenképpen érdekes és további kutatásra érdemes.

Permi nyomok

Egy fényképész gróf – ezzel a címmel közölt cikket az 1958-ban alapított Urál című orosz nyelvű folyóirat 1978. szeptemberi számában, amelyben felbukkan a Szibériába száműzött Petőfi Sándor neve is. A szerző, Jevgenyij Birjukov, fotótörténész a magyar szabadságharcos, Moric Heinrich fordulatokban gazdag életéről ír, akiről az alábbiakban kiderül, hogy nem is ez az eredeti neve. Az Urál fényképészetének történetét taglaló tanulmányokban említik a magyar származású fotográfust, aki a korabeli permi sajtóban "osztrák alattvalónak" mondta magát. (Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc orosz hadifoglyait is "osztrák alattvalónak" nevezték az eddig fellelt levéltári dokumentumok szerint. – B. T.)

De hogyan jutott el a gróf egészen az Urálig? Miért nem tért vissza a hazájába? Ezekre a kérdésekre jóval több, mint száz év után érkezett meg a válasz. Figyelmemet a témára először Dupka György ungvári író hívta fel, aki Permben rábukkant Ráthonyi Móric nyomára. A prágai Csémy Miklóstól pedig megkaptam az Urál-cikk teljes kópiáját és fordítását. Dupka a magyar és német hadifoglyok és internáltak létéről és emlékezetéről "Hova tűnt a sok virág..." címmel könyvet jelentetett meg. Kutatóútja során helytörténészektől hallott arról is, hogy a XIX. század közepétől Perm, Kungur és más Urál-térségi települések felépítésében szerepet játszottak lengyel, litván, észt, lett és magyar hadifoglyok is, akik örökös száműzetésben éltek a szülőhazájuktól távol. Lehettek köztük '48-as deportáltak is.

A fényképész gróf, Ráthonyi Móric unokája, Kszenia Alekszandrovna Kuprina Apám: Kuprin című, szüleiről szóló, 1979-ben Moszkvában megjelent könyvében így ír családjáról, köztük nagyapjáról: "Mária, Móric leánya Permben született. Apja a magyar Rotoni-Henrik Móric volt, aki Oroszországban telepedett le. Úgy mondták, hogy egy ősi nemesi család sarja volt, aki az 1848-as magyar forradalomban harcolt, ahol megsebesült. Az elfogásáért magas jutalom volt kitűzve. Hosszú ideig élt Orenburgban, szibériai nőt vett feleségül és vezetéknevét Henrikre változtatta. Később Permbe költözött, ahol fényképészüzletet nyitott. Nagy családja lett, Mária volt a legidősebb gyereke, majd tíz fiú következett, és az utolsó gyerek, Liza (1882) – az anyám."

Szabadságszerető jellem

Mit lehet róla tudni? Ráthonyi Móric 1826-ban született magyar nemesi családban. Alapos nevelést és oktatást kapott, angol, német és francia nyelven beszélt, katonatiszti akadémiát végzett. Vegyésznek és geológusnak is tanult. Jevgenyij Birjukov írja az Urál című folyóirat említett számában: "Bohém természetű, ingerlékeny, élénk és szabadságszerető jellem volt. Azonnal a kibontakozó forradalom ügye mellé állt, fegyverrel a kezében, amint a hazáját szerető tiszthez illik. Lándzsaszúrástól mellkasi, lövéstől lábsérülést szenvedett. Élete végéig sánta maradt." A szerző ezt követően az 1848/49-es "polgári-demokrata" forradalmat említi, melyet a cári Oroszország segítségével vertek le. Sokan bujdosásra kényszerültek, vagy álnéven éltek. Nemesi származásúak is voltak köztük, s ahogy fogalmaz, "gróf Moric Rotoni korántsem egyedüli magyarként került Szibériába". Megemlíti, hogy fennmaradt egy legenda, hogy Ráthonyi találkozott a forradalmár költővel, Petőfi Sándorral. "A cári kormányzat szándékosan választotta a menekültek számára éppen ezt a vidéket, egyrészt mert Ausztriától és a nyilvánosságtól távol esett, másrészt szükséges volt fejleszteni Szibériát (a forradalmi töltet így akarva-akaratlanul átváltozik másfajta hasznos tevékenységgé, ezt bizonyította számtalan kitelepítettekkel szerzett tapasztalat)" – közli a cikkíró. Komoly adósságot törlesztenénk, ha megtalálnánk az egykori '48-as tiszt (honvéd?) nevét valamelyik magyar katonai listán, körözési jegyzékben, netán a hadifoglyok névsorában.

Itt említem meg, hogy az Igazságügyi Minisztérium Bajkálon túli Határterületi Igazgatósága honlapján 2014. május 12-e óta olvasható egy, a Bajkálon túli büntetőtáborok történetét feldolgozó tanulmány, melynek álljon itt egy részlete: "1826-ban érkeztek a Bajkálon túli területre a dekabristák, és ezzel elkezdődött a politikai büntetőtáborok évszázados története. Hamarosan következtek a lengyel nemzeti felszabadító mozgalom résztvevői, a magyar szabadságharcosok (Barguzinba száműzték az ismert magyar költőt, Petőfi S.-t), és később Petrasevszkij követői, forradalmi demokraták, populisták, a különböző szocialista pártok képviselői."

Sikeres fényképész

Ráthonyi Móric először Szibériába került, s ez a tény a Perm Kerületi Állami Levéltár honlapján is fellelhető a magyar fényképész grófról írott tanulmányban. (Ugyanitt egy 1872. március 28-én keltezett, kézzel írott levele mellett a műtermében készült fotográfiák is láthatók.) Azt viszont nem tudjuk pontosan, hogy hadifogolyként vitték-e vagy önszántából menekült odáig. Ráthonyi életrajzából kiderül, hogy 1856-ban telepedett le az Európa és Ázsia határán, az Urál folyó partján elterülő Orenburgban, tehát 1849 és 1856 között máshol kellett élnie. Hogy hol? Lehetett éppenséggel a Bajkálon túli büntetőtáborok egyikében is, viszont a finn régészet megalapítója, Johan Reinhold Aspelin – aki 1872-ben Permben találkozott Ráthonyi Móriccal – szerint a magyar gróf 1848/49 után "egy párizsi laboratóriumban kutatgatott, majd jó fizetés ajánlatára Oroszországba jött". Járt Pétervárott is, majd elhatározta, hogy egy társával Szibérián át, a földgömböt megkerülve Franciaországba megy, onnan pedig haza, de Tomszkban súlyos beteg lett.

RÁTHONYI PERMBEN KÉSZÜLT PORTRÉI - A városban nyitott fényképészüzletet

RÁTHONYI PERMBEN KÉSZÜLT PORTRÉI - A városban nyitott fényképészüzletet

Orenburg az 1851-1856-os években jelentős művelődési központ volt. Mivel Ráthonyit eredeti szakmájában nem alkalmazták, mert nem akarta feladni magyar állampolgárságát, kénytelen volt valami más foglalatosságot találni magának, így választotta a fényképezést. Ebbéli érdeklődése a múltból fakadt, még odahaza szerezte meg a mesterséghez szükséges technikai ismereteket. Feleségül vett egy szibériai lányt (az Urál-cikk szerint a helyi orvos lányát), aki beszélt németül – boldog házasságban éltek. Az asszony azt javasolta neki, változtasson a ritka hangzású családi nevén, csak úgy tud elrejtőzni a nyomában lévő kopók elől. Ez abban az esetben volt létfontosságú, ha például megszökött valaki a hadifogságból, különben miért kellett volna tartania bármilyen veszélytől is. És mivel Ráthonyi magával vitte egy elesett osztrák katona iratait, annak alapján a jóval elterjedtebb német Heinrich nevet választotta.

Az 1860-as években a festői szépségű Permbe költöztek. A város az Urál adminisztrációs és kereskedelmi központja volt, egyfajta "átjáróháznak" tartották Szibéria felé. A gróf fényképészként sikeres tevékenységet folytatott. Permben az első helyi fotográfusok egyikeként dagerrotípiákat készített a mai Kirov és Szibirszka út sarkán álló Ljubimov-házban, ahol ma egy étterem található. (Ráthonyi »Фoт. M. Г. Гeйнрихь« felvételeiből néhány szerepel az orosz fotográfia történetét bemutató orosz nyelvű honlap adatbázisban is!) Több mint tíz éven át kérvényezte, hogy Ideál elnevezéssel legálisan is megnyithassa fotográfiai műtermét és galériáját, de erre csak 1877-ben kapta meg az engedélyt. Fényképeit a Ráthonyi család címerével és Hungaria felirattal díszítette. A forrófejű, impulzív, szeszélyes embert az Urál legjobb mesterének tartották, nyilván nem véletlenül. Nagyra törő vágya az volt, hogy "egyszerű" grófnál többet lássanak benne. Viccesen azt mondta magáról: "Fotográf(us) lettem, noha gróf voltam." (Oroszul is rímel a "fotografom" és a "grafom".) Végül vágya teljesült: megkerülhetetlen alakja lett az orosz fotótörténetnek.

Ráthonyi Móricot környezetében szigorú, robbanékony, rebellis természetű embernek tartották. Műveltségéről számos alkalommal tett tanúbizonyságot. Nyelvtudását is igénybe vették, hiteles fordítóként alkalmazták a permi megyei bíróságon. Szerette a zenét, hangversenyekre járt. Fuvolán játszott, otthonában helyi értelmiségi barátaival muzsikált. Egy helyi újság 1864-ben abból az alkalomból emlékezett meg róla, hogy mint lótulajdonos és versenyző maga is sikeresen részt vett azon a városi ügetőfutamon, amit a befagyott Káma folyón rendeztek.

Többféle névváltozat

Az olvasónak bizonyára feltűnt a többféle névváltozat: az eddigi kutatások során egyebek közt Moric Gejnrih, Moric Heinrich, Morits Heinrich, Maurice Heinrich, illetve Moric Grigorjevics Gejnrih-Rotonyi, Gejnrih Moric Rotonyi, Moric Rotoni, Rotonyi, Rottonyi, Rotoni-Henrik, Moritz de Rátony, De Ràtony Mór, Ráthonyi Móric, Ráthonyi Mór formában találkoztam vele. Miután az ismertetett családfa-kutatások bebizonyították, hogy Ráthonyiról van szó, az idézett szövegek kivételével következetesen a Ráthonyi Móric formát alkalmazom.

Ráthonyi gróf 60 éves korában is fotós szenvedélyének élt, az akkoriban divatba jött "csodalámpával" árnyképeket kezdett készíteni. Fényképészként és kémikusként 1885-ben egy bányászati expedícióban is részt vett a Novaja Zemlja-szigeteken és a Vajgács-szigeten. Nem tett jót neki az észak jeges levegője, súlyos szívbetegség kezdte gyötörni. Ez idő tájt elvesztette feleségét is, aki a gyerekeivel tartott hazafelé, amikor egy erős vihar csapott le rájuk, s miközben az asszony saját ruhájába takargatta őket, maga halálra fagyott. Ráthonyi Móric próbált szabadulni az emlékeitől, 1887-ben elköltözött Jekatyerinburgba. Fényképészeti műterme a Pokrovszkij sugárút 60. szám alatt volt (ma Malisev utca). Szerette volna rendbe hozni pénzügyi helyzetét. Tervezett egy nagy Szibéria-Uráli tudományos-ipari kiállítást is, de ez sosem valósult meg. A magyar gróf 1895-ben, 69 évesen halt meg.

Erdélyi rokonság

Jómagam ennyit tudtam meg az 1848/49-es magyar szabadságharc különleges sorsú résztvevőjéről, amikor a Facebook-on szerveződő Petőfi-csoportban Sántha Attila erdélyi költő írt egy posztot Ráthonyiról. A hozzászólásokban újabb és újabb magyar, illetve orosz nyelvű információk jelentek meg. A témában született egyik legfontosabb, 2011-ben publikált tanulmányt Szíj Enikő (ELTE, Finnugor Tanszék) jegyzi. A tudománytörténeti munka a finnugor tárgyfényképeszet históriáját egészíti ki néhány adalékkal, köztük Ráthonyi Móric ebbéli tevékenységével. A fentebb már szóba került Johan Reinhold Aspelin (1842–1915), a finn régészet alapítója 1872-es oroszországi kutatóútjáról írott úti leveleiben megemlékezik a magyar Ráthonyiról, akivel Permben találkozott, s aki sok helyi régiséget gyűjtött össze a környék parasztjaitól, amelyek között volt egy ezüsttál és néhány bronzfüggő. "Heinrich úr" régészeti tárgyak fényképezésével is foglalkozott. Amikor Aspelin megkérdezte tőle, miért nem tér vissza Magyarországra, azt felelte, hogy csak akkor menne, ha anyagilag megtehetné, hogy családjával együtt mások segítsége nélkül megélhetne a szülőföldjén. "Volt neki Erdélyben valami magas rangú hivatalnok testvére" – jegyezte meg a finn tudós, ami helytálló megállapítás, mindjárt ki is derül. Azt ugyancsak Aspelintől tudjuk, hogy a "magyar Morits Heinrich" igazi neve De Ràtony Mór, másutt Ráthonyi Mórnak, Moritz de Rátonynak nevezi, egyébként pedig Heinrich úrnak hívta.

Szintén a Facebook-on találtam rá a Ráthonyi Adorjáni Nagy-Ráthonyi család profiljára. A família eredetének kutatásával Kiss Zoltán székesfehérvári orvos foglalkozik, akinek felesége származik a Ráthonyi famíliából. Adódott már egy-két nagyon nagy meglepetés a felmenők múltjában. Egyik bejegyzésükben írják: "Szinte hihetetlen, de nem csak Argentínából, Amerikából kerülnek elő régi családi történetek, hanem a távoli Oroszországból is." Utóbbi esetben Ráthonyi Móricra utaltak, amit telefonbeszélgetésünk során megerősítettek. Kiss Zoltán a família ősfáját böngészve megállapította: Ráthonyi Móric nemesi családból származik, Ugocsa vármegye jegyzője, II. István ágáról. Ami pedig Móric magas hivatalnok férfi rokonát (nem testvérét!) illeti, unokatestvéréről, a nagytarnai ághoz tartozó Ráthonyi Lajosról (1807–1888) van szó, akit 1830-ban báró Perényi János képviselőjeként ismertek, s az Ugocsa vármegyei nemzetőrség szervezőjeként részt vett az 1848/49-es magyar szabadságharcban, majd 1861-ben országgyűlési képviselő lett.

Amikor Ráthonyi Móric ma élő leszármazottai elkezdték a családfakutatást, még semmit nem tudtak róla. Mára azonban sok minden feltárult a gróf múltjából – így szibériai-oroszországi életútja – és bizonyára további részletek feltárására is lehetőség nyílik. Egy biztos: nagyon büszke a család arra a '48-as elődjére, akit feltételezhetően hadifogolyként hurcoltak el Szibériába vagy ő maga menekült a megtorlás elől oda. Bárhogy is történt, maradandó nyomot hagyott maga után.

Mindkét lánya beírta nevét az orosz irodalomba

A magyar gróf szép nagy családdal büszkélkedhetett: 1865 és 1882 között tizenkét (!) gyermeke született. Közülük a legidősebb és a legfiatalabb lány, Mária és Elizabet, a többiek fiúk. Mindkét lány beírta nevét az orosz irodalomba. Mária (Marija) ugyan tudott kaszálni, aratni, vásznat szőni, de Jekatyerinburgban lett színésznő, életét az orosz nemzeti színjátszásnak szentelte, első férje után Abramova néven szerepelt színésznőként, ugyanakkor színháztulajdonos is volt, nála mutatták be Csehov első darabját. Később feleségül ment Dmitrij Mamin-Szibirjak író-dramaturghoz, aki neki ajánlotta Arany című regényét. Boldogságuk rövid ideig tartott, mivel Mária belehalt a szülésbe, még csak 27 éves volt. A megözvegyült apa az újszülött Alenuska mellé francia nevelőnőt fogadott, akivel később összeházasodott.

A gróf kisebbik lánya, Elizabet (Erzsébet vagy Liza) ápolónőként részt vett az 1905-ös orosz–japán háborúban, ahol helytállásáért és bátorságáért ki is tüntették. Azután megismerkedett Alekszandr Ivanovics Kuprin íróval és 22 esztendősen a felesége lett. Nem csak hűséges társ és múzsa volt, hanem férje megmentője is: leszoktatta a mértéktelen alkoholfogyasztásról. A forradalom miatt Franciaországba emigráltak, s csak húsz év után, 1937-ben tértek vissza a Szovjetunióba. Elizabet 1942-ben Leningrád ostroma alatt halt meg, tragikus körülmények között. Kettejük életéről egy orosz stáb hosszú dokumentumfilmet forgatott, amely fellelhető az interneten.

Szerző