Porhintők

Ismét uniós szégyenpadra kerültünk: az EU az olaszokkal és a románokkal együtt Magyarország ellen is pert indít az úgynevezett szállópor magas értéke miatt. Az anyag főképp a lakossági szennyezés, az avar, a hulladékok, a lignit elégetése révén kerül a levegőbe, egy nem mellesleg súlyos légzőszervi megbetegedéseket és rákot okozó vegyület kíséretében. Egy OECD-tanulmány szerint emiatt Kína után a világon nálunk halnak meg idő előtt a legtöbben.

Az Orbán-kormány ehhez képest végtelenül nyugodt. Gombnyomásra sorolják a terveket, felméréseket, tanulmányokat, projekteket, intézkedéseket, kampányokat, eredményeket és mindent, amit csak egy apparátcsik az íróasztala mögött megalkothat. Mi több: a – régmúltban a kormány ellenőrzésére létrehozott – Állami Számvevőszék még a kormánynál is elégedettebbnek bizonyult a bűz állapotával, bírálatként valami olyasfélét megfogalmazva, hogy mint mindenütt, itt is akadhat néhány további apróbb kihívás, kisebb csiszolnivaló. A kormány egyik legcinikusabb érve szerint nincs mit tenni, hisz a sok csúnyaság főleg külföldről jön át hozzánk. Ezt a környezetvédők - fáradságot nem kímélő, helyi méréseikkel - élesen cáfolják: az anyag bizony a települések, falvak közepéből, leginkább az udvarokról és kéményekből kerül a levegőbe. És azért a Mátrai Erőmű környékét se feltétlenül Soros chemtrailezi az űrből.

De nyilván ezt is ki fogjuk magyarázni, és mindenki hibás lesz, csak mi magunk nem. Mert Brüsszel legyen bármily merev, bürokratikus – megengedem, rosszindulatú - is, további 25 tagállammal szemben nem akadtak ilyen súlyos aggályok. Az ügyben 9 éve zajlik kötelezettségszegési eljárás ellenünk. A Levegő Munkacsoport információi szerint az utolsó brüsszeli egyeztetésre az illetékes tárca komplex intézkedéscsomag helyett egy beszéd leiratát küldte el.

A légszennyezés kitűnően összefér a magyar mentalitással: ami nem látszik, az nincs. Úgyhogy bizonyíték híján csak szagoljuk, tán meg is szokjuk a bűzt; majd szép csendben meghalunk.

Szerző

Hosszú oldal - Hat cserép muskátli

Hát ennyi maradt. Hat cserép muskátli, néhány kövirózsa meg egy fehér balkonláda, a tavalyi egynyári növények kóróival. Amelyek már soha többé nem hajtanak ki, és nincs, aki újat ültessen helyettük. Nem merünk. Nem éreznénk helyénvalónak. Ostoba érzés ez: a teljes tehetetlenség.

A fal túloldalán hetek óta csend van. Néha jön valaki, egy-egy rokon, intéz valamit, elvisz valamit, mi meg, a többi lakó, összesúgunk: ki mit tud, mikor lesz a temetés. Aztán megint a csend.

A muskátlikat a másodikon teleltettük a lépcsőházban, de hát egyszer csak tavasz lett, a gazdájuk meg még mindig kórházban feküdt. A néni a harmadikról óvatosan, szinte csempészve hozta le őket, bocsánatkérőn, mintha nem volna illendő, hogy nem a tulajdonosuk rakja ki őket a napra. Megüzentük a kórházba, hogy a muskátlikkal minden rendben.

Csak aztán senki nem jött onnan haza. Mi meg itt maradtunk muskátlistul, kövirózsástul az ostoba tehetetlenségünkkel, hogy a rákot nem lehet visszacsinálni, nincs az a tápoldat, nincs az a virág, ami segíthetne.

Az első napokban egymást lestük: mi legyen a muskátlikkal. Ki locsolja őket? Mert locsolni kell, az egyezményes. Ha visszacsinálni nem is lehet, elengedni nem szabad semmit, még egy nyamvadt cserép virágot sem. Hogy az ember azt érezze: valami kis befolyása tán mégis van az élet dolgaira.

És akkor egyszerre lett rendszer.

Pedig nem beszéltünk meg semmit. A néni a másodikról kora reggel locsol, tiszta vízzel, látom a cseppeket utána a vörös kövezeten. Én hetente kétszer megyek, tápoldattal és különös tekintettel a kövirózsákra, mert a muskátlik mellett az ember hajlamos elfeledkezni a kövirózsákról, amik amúgy kitartanak a végsőkig, s többnyire csak akkor vesszük észre, hogy baj van, ha már nem lehet visszacsinálni. A szembeszomszéd esténként locsol, néha egy kis tápoldattal. Ez a mi hallgatólagos munkamegosztásunk.

Tegnap ott álltunk hárman a gangon, mi, a locsolók. A néni a másodikról szörnyülködve mesélte: a földszintiek megkérdezték, mi lesz a muskátlikkal, nem lehetne-e elhozni belőlük. Felháborodottan néztük egymást, aztán a virágokat, és nagyon is helyesnek tartottuk, hogy a néni a másodikról azt mondta a földszinten: a muskátlik maradnak, mert nem a mieink. Hogy akkor pontosan kié a hat cserép, kitől kell elkérni őket, az most mindegy; mi csak locsoljuk őket, mert locsolni muszáj.

A szomszéd amúgy évek óta beteg volt. Tudtuk. Néha segítettünk neki, de a jelek szerint jobban szerette, ha ő segíthet, mert attól mintha kicsit újra egészségesnek érezte volna magát. Így hát rábíztuk a lakáskulcsunkat, hagytuk, hogy ellenőrizze a szerelőket a pincében. Az utolsó hetekben színét se láttuk, de ebben sem volt semmi meglepő. Sosem keltett feltűnést. Nem zajongott, óvatosan zárta be az ajtót, permeteztette a gesztenyefákat a kertben, és pisszenés nélkül mosta fel hetente kétszer a vörös követ. Előttünk is. Mindenki előtt. Úgy élt ő maga is, mint a kövirózsái: mire észrevettük, mekkora a baj, már késő volt.

Szerző

Nők svájcifrank-hitellel

Egyes társadalmi csoportok helyett az erőforrásokban kevésbé szűkölködőknek kell beszélniük: azokra gondolunk, akiknek bár lenne hangjuk, de arra a mainstream nyilvánosságban nincsenek fülek, vagy akiknek nincsen hozzáférésük a nyilvánossághoz.

Helyettük azoknak a szóvivőknek kell szólniuk, akiket jobb esetben az érintettek maguk jelölnek ki, máskor viszont úgy reprezentálják őket, hogy erre nincs felhatalmazásuk. A felhatalmazás és hozzájárulás nélküli „képviseletből” fakadhat, hogy a szóvivők csak részlegesen mutatják fel azokat a problémákat, amelyek az adott (elnyomott) csoportot foglalkoztatják.​

Gagyi Ágnes és Pulay Gergő egy tanulmányukban – Pierre Bourdieu nyomán – úgy írták le a szóvivőket, mint akik „különböző alávetett csoportok nevében, az ő érdekeikért való beszéd és cselekvés által törekednek legitimitásra szert tenni egy adott társadalmi mezőben”. A „szóvivők” maguk is kijelölnek problémákat az érintettek számára, azok saját problémáikra vonatkozó értelmezési keretét adják, továbbá kijelölik a megoldási módokat.

Nincs ez másként a nőket érintő és róluk szóló (politikai) diskurzusok esetén sem. A nők társadalmának heterogenitására gyakran nincsen tekintettel a diskurzusok tartalmát kijelölő nyilvánosság. Amit viszontlátunk problémákban és beszédmódban, az gyakran a (munkaerő-piacra beérkezett és stabilan álló) középosztálybeli nő gondjai. Ennek „univerzális” jellegét csak felerősítik azok a kutatások és kérdőív kérdések, amelyek (kutatói döntésből is fakadóan) lemondanak arról, hogy a nehezen elérhető nőket is bevonják, és ezzel komplexebbé tegyék a nőkre és a női problémákra vonatkozó tudást.

Mindez nem csak azért fontos, mert ilyen nyitások révén tapaszthatjuk meg, hogy a hollywoodi feminizmus - amennyire fontos jelenségekre világít rá, annyira - elitideológia is, hanem az is kétségessé válik, hogy a „nők utáni füttyögésre” vonatkozó büntetőjogi képzelgések meglehetősen absztrakt viták. Onnan nézve legalábbis, ahol a nők már annak is örülnének, ha egyáltalán beléphetnének a munkaerő-piacra, és a saját bőrükön tapasztalhatnák meg, mit is jelent a nemek közötti jövedelemkülönbség. Természetesen nem független az egyes gender rezsimek szociálpolitikájától, hogy egy nőnek milyen távlatai vannak, és hogyan reflektál saját helyzetére, de el kell fogadni azt is, hogy gazdasági adottságokból fakadóan többen vannak Magyarországon azok a nők, akik nem tudják belakni azt az elismerési politikát abszolutizáló feminizmust, amelynek nyelve közelebb van a néha valóságidegen nyelven megírt egyezményekhez, mint a magyar valósághoz.

Ezért is jelentős kutatás az, amelyet a Friedrich Ebert Stiftung (FES) publikált annak kapcsán, hogy milyen gondokkal szembesülnek az alacsony iskolai végzettségű és társadalmi státuszú, fővárosi és vidéki nők, milyen szerepekben fogalmazzák meg magukat, mennyire látják női problémának a kihívásaikat, és leginkább, hogy milyen nyelven fogalmazzák meg azokat. Mikor egy fókuszcsoportban elhangzanak a „kizsákmányolás”, „kiszipolyozás” fordulatai, akkor már sejthetjük, hogy a munka világa lesz a generális tényező az identitás meghatározásában. 

A kutatásból egyértelműen kiderül, hogy szemben a szimbolikus „női témákkal”, a megkérdezettek elsősorban a mindennapok megélhetési nehézségeivel küzdenek. Az árak és bérek alakulása, a lakhatás, vagy éppen a munkahelyi kiszolgáltatottság foglalkoztatja leginkább a megkérdezetteket. Ez döntő szempont, hiszen mindez egy más nyelvet tenne szükségessé azon politikusok számára, akik őket jelölik meg célcsoportjuknak. 

Az előbbiből következik az is, hogy elsősorban ezen kérdések előremutató rendezését várják el a politikától és az államtól. Ez lehet a magyarázat arra is, hogy a „szopsz vagy szülsz” feliratával tüntetők vagy a baloldali-liberális pártok által nőellenesnek kikiáltott kormánypártot a megkérdezettek miért tartják az összes párt közül a leginkább „nőbarátnak”. Magyarázat lehet erre, hogy az ellenzéki politika által program nélküliséggel vádolt Fidesz jelen van e területen: kormányzási évei alatt vált valósággá a GYED extra, a CSOK és a családi adókedvezmény, vagy éppen a nők számára 40 év munkaviszony után igénybe vehető nyugdíj. 

Amellett, hogy ezek leginkább középosztály-barát intézkedések, a tanulmány szerzői (Kováts Eszter és Gregor Anikó) egy onnan nézve meglepő javaslattal élnek, ahol ma a bevett ellenzéki diskurzus van: „Ebben az összefüggésben érdemes árnyaltabban látni a hároméves GYES kritikáját is. A kritika általában arra vonatkozik, hogy a hosszú távollét visszaveti a nők karrierjét, illetve későbbi munkaerő-piaci lehetőségeiket. A kutatásunkban szereplő nők súlyos feszültségnek élték meg a gondoskodási feladataik (részben: gondoskodási vágyuk) és a munkaerő-piaci kényszerek ellentmondását. Ám az, hogy mennyiben élik meg hátrányként vagy előnyként a munkaerő-piacról való kivonulást, nagyban függ attól, hogy milyen minőségű munkaerő-piaci pozíciókhoz férnek hozzá. A legkizsákmányoltabbaknak a GYED/GYES időszaka akár időleges felszabadulás is lehet a kiszolgáltatottság alól. Érdemes tehát kilépni abból a szempontrendszerből, amely a munkaerő-piaci részvételt egyedül emancipációs útként, míg a hosszú otthon töltött időt konzervatív ideológiai nyomásként jeleníti meg. A szülői szabadság csökkentése helyett a munkakörülmények javításán és az intézményes gyerek-, idős- és tartósbeteg-gondozás volumenének és színvonalának növelésén és a tíz éve változatlan és eleve alacsony összegű GYES és a családi pótlék összegének emelésén kellene munkálkodni.”

A fókuszcsoportos beszélgetések során kifejezetten sokszor került említésre a gondoskodás területe,  a fogyatékosok, az idősek és a betegek gondozása. Ezeket a problémákat megfelelő segítség hiányában, családon belül kell megoldani, és ez szinte kizárólag a nőkre marad. Az állam által megállapított ápolási díj alacsony – ami nem javult érdemben az elmúlt nyolc év alatt sem –, ezért azok a nők, akiknek folyamatosan fennálló kötelezettségük a gondoskodás, időskori szegénységre készülhetnek. Ez a válságjelenség azért kifejezetten súlyos, mert nemcsak a gondoskodás területén hívja fel a figyelmet egy akkut válsághelyzetre, hanem egyben ráirányítja a figyelmet arra is, hogy bizonyos területeken nem vagy szinte alig van jelen a szociális ellátórendszer. 

Az állami, önkormányzati jelenlét tartós hiánya meghatározó eleme a kutatásnak. A válaszadók többsége egyetértett abban, hogy nehéz helyzetük kezelésében nem számíthatnak sem az államra, sem az önkormányzatokra. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a megkérdezettek kifejezetten tartózkodóak, bizalmatlanok mind az állammal, mind a politikával szemben. 

A jövőre tekintve jelzésértékű megállapítása a kutatásnak, hogy mennyire terhelt a magyar társadalom az ún. csoportok közötti konfliktusokkal. Ez az állami, önkormányzati jelenlét hiányával kiegészülve arra kell hogy felhívja a figyelmünket: a magyar társadalom nemcsak számos válságjelenséget mutat be, de a csoportok közötti feszültség és indulat nem teszi magától értetődővé egy többségi nyelv kialakítását. Ezzel kérdésessé válik, hogy a baloldali populizmus bázisát adó vesztesek társadalmi koalíciójának megteremtése lehetséges-e egy mozgalom mögött. 

A kutatásnak további fontos üzenete: a magyar nők vállalnának gyermeket, részt vennének a demográfiai fordulatban, de nincsenek meg a megfelelő és hosszútávú állami garanciák ahhoz, hogy bevállaljanak akár három gyereket.

Az interjúk felvétele a me too kapány időszakában zajlott, mégis a szexuális zaklatás mint téma nem jelent meg spontán módon a beszélgetések során. Ez nem jelenti azt, hogy a téma irreleváns, sokkal inkább azt mutatja, hogy a nők elsősorban a munkatársadalom egyenlőtlenségeit észlelik, és minden testpolitikai konfliktus csak utána jön.

A FES kutatása egy új "szóvivői" megszólalás jele. Tárgyában, az általa megszólalók nyelvében az a magyar női valóság tárul fel, amely szegényes – szó szoros értelemben –, amely többségi, amely Hollywoodon innen van. Egy csendjében is hangosabb világ „dokumentuma”. 

Szerző