A kupadöntő erkölcsi győztese

Puskás óta magyar labdarúgókat még nem ünnepeltek Madridban úgy, mint a Videoton játékosait

Amikor Májer bombája beakadt a felső léc alá, a maroknyi fehérvári szurkolótábor hangja felharsant, a nemzetiszínű meg a piros-kék lobogók a magasba szöktek. S ekkor a spanyol szurkolók odafordultak — és tapsoltak!

Amikor pedig — másfél órával a mérkőzés befejezése után! — a Videoton játékosai kijöttek a stadionból, olyan hangorkán köszöntötte őket, hogy a már távozóban levő rendőrök rohamléptekkel jöttek vissza, mert azt hitték, rendbontás történt. Nem! Egyszerűen több száz spanyol fiatal ott maradt a magyar autóbusznál, hogy a győztes csapatot köszöntse. Disztl Pétert ölelték, csókolták, kezét szorongatták, s a fehérvári labdarúgók — klubjelvények és egyesületi zászlók híján — leoldották piros-kék nyakkendőiket és ezzel köszönték meg a megható fogadtatást.

A kivédett 11-es sorsdöntő fordulatot eredményezett, és bizonytalanná tette a hazai csapatot — válaszolta jegyzeteit forgatva az AS tudósítója.

— Kováksz edző azt mondta Fehérvárott a mérkőzés előtt, szoros eredményt szeretne, hogy Madridban majd meglephesse a spanyolokat. Azt hittem, hogy humorizál Most kalapot emelek előtte! — mondotta Enrico Bendoni, a Gazzetta dello Sport tudósítója. — A Videoton meghódította Európát!

A Marca című lapnak pedig éppen ezt diktálta egy spanyol kollégám: „A Videoton az erkölcsi győztes. Az első mérkőzésen tartalékosán is vállalta a támadó játék kockázatát, most pedig, idegenben, teljes csapattal bebizonyította, hogy megérdemelten került a döntőbe.”

A mezőny legjobbja, Disztl Péter így beszélt:

— Előre elhatároztam, hogy balra vetődöm, mert ahogy Valdano nekiállt a labdának, az gyanús volt. Azt akarta elhitetni velem, hogy jobbra lövi, ezért gondoltam, hogy majd kifordítja a lábát a lövésnél. Így is történt...

Ami pedig a gólunkat illeti, a határtalanul boldog Májer ezt mondta:

— Ez a meccs az első perctől kezdve nekünk állt. Ha egy kis szerencsénk lett volna, már az 5. percben megszerezhettem volna a vezetést, de túl gyorsan jött a labda, megcsúsztam és nem tudtam eléggé helyezni. De így még jobb, mert már nem volt idejük az egyenlítésre. Ennél csodálatosabb érzés nincs mint 100 ezer ember előtt játszani és győztesen elhagyni a pályát. Micsoda közönség!

Ezért az élményért vállaltam heteken át a sokszor fájó edzéseket. A meccs közben még nem is fájt a lábam . . .

Hát ilyenek ezek a „fehérvári huszárok”! S hogy milyenek a vezetőik? Hadd idézzem végezetül Dérfalvi Imre szakosztályvezető szavait :

— Remélem, ezzel a győzelemmel sikerült megbékíteni az egész magyar futballtábort!

Igen, talán a csalódott szurkolók most megértik, miért veszítette el veretlenségét épp az utolsó, hazai mérkőzésen a már korábban győztes válogatott!

Népszava 1985 május 24.