Orbán kártyalapjai

A most lezajlott magyarországi parlamenti választásnak, 1989 óta először, jelentős nemzetközi hatása várható. Orbán Viktor kétharmaddal történt megerősödése nemcsak belpolitikai, hanem nemzetközi következményekkel is jár. Az Európai Unióban komoly belső feszültségek vannak, fontos döntések esedékesek. A magyarországi eredmény nyomán az uniót megosztó erővonalak még láthatóbbá váltak, és az unió kohéziója, annak nyomán pedig nemzetközi cselekvőképessége valószínűleg gyengülni fog.

A magyarországi választás világossá tette, hogy az európai liberális eliteknek változatlanul nincs egységes válaszuk az Orbán jelentette illiberális kihívásra. Ez ugyan nem új fejlemény, mert legalább nyolc éve tart, de most vált minden korábbinál egyértelműbbé.

A legnagyobb bajban az Európai Néppártban (EPP) ülő konzervatívok vannak. A nemzetközi közvélemény túlnyomó többsége elsősorban őket teszi felelőssé Orbán az unión belüli megerősödéséért. A Néppárt 2010-14 között, amikor már látható volt, hogy merre tart a Fidesz elnöke, a „kommunisták” visszatérésének megakadályozásával indokolták Orbán támogatását. A magyarországi médiatörvény, az alkotmánybírósági jogkörök korlátozása, az egypárti alkotmányozás és hasonlók miatti háborgásokat pedig visszatérően az akkori romániai helyzettel állították párhuzamba. 2014-18 között azután a néppártiak a Jobbik megerősödésétől féltek, és tovább támogatták Orbánt, aki elhitette velük az előbbi két indokot. Mostanra viszont már egy lényegesen nagyobb Orbán-problémával kell szembenézniük.

Ennek – a késői – felismerését segítheti, hogy Orbán győzelmét leggyorsabban és leghangosabban az európai nacionalista-populista szélsőjobb, Le Pen, Strache, Wilders, a német AfD és az olasz populisták vezetőjeként éppen a napokban először kormányzásra esélyt kapó olasz Salvini ünnepelte. Ezek a politikusok és pártjaik az Európai Parlamentben már ma is az EPP legélesebb ellenfelei, és még inkább azok lesznek a viharos gyorsasággal közeledő EP választási kampányban, miközben az EPP változatlanul Orbánnak nyújt védőernyőt.

Orbán Néppárton belüli helyzetét erősíti, hogy az EP választások egyik fő témája minden bizonnyal a menekültkérdés lesz, ahol a Fidesz elnöke kész, sikeres receptet tud az EPP rendelkezésére bocsátani. A Néppárt (esetleg „sorsozó”?) EP kampánya így igen érdekesnek ígérkezik. Ide tartozik ugyanakkor, hogy az EPP-vel szemben a magyar konzervatív értelmiség egyre növekvő része már átlátta Orbán illiberalizmusának valódi természetét.

Az EPP politikai ítélőképességének gyengeségét aláhúzza, hogy az európai jobboldal integrációbarát szárnyán a leszálló ágban lévő Merkelen túl nagy hiány van komoly politikai súlyú vezetőkben. Egyelőre az sem látszik, hogy ki vehetné át Merkel helyét. A politikai spektrum túloldalán az integrációt megújítani kívánó Macron a meghatározó – de mögötte a francia politikai kultúra (vagyis az állandó belső konfrontáció) képezi a hátteret, míg Orbán mögött az illiberális magyar ugar, vagyis belpolitikai rivális és hatékony ellenzék nélkül léphet fel.

Az unió esedékes fontos döntéseit viszonylag rövid idő alatt kell letárgyalni, meghozni. Az integráció mai állapotában és döntéshozatali rendszerében azonban nem látszik esély átfogó reformokra, mert Orbán számítóan él majd az egyhangúság követelményéből fakadó vétójogával. A szuverenitásra hivatkozva ugyanis – amelyet már ma is központi érvként használ – minden olyan átalakulást meg fog akarni akadályozni, amelyben hatalmának a legkisebb korlátozását látná.

Ilyen helyzetben fordulunk rá az 2019-es európai parlamenti választásokra. Orbán megerősödött politikai helyzetéből következő nyilvánvaló célja az Európai Parlamenten belüli erőviszonyok számára kedvező megváltoztatása, és egy ennek megfelelő karakterű Bizottság létrehozása. Ezzel ki tudná iktatni, de legalábbis erősen meggyengítené a hatalmát ma leginkább korlátozó külső fenyegetést, az európai intézmények felől érkezőt (mégha ez a korlát jelenleg inkább csak elvi jelentőségű is).

Orbánnak tehát jelenleg egyáltalán nem célja az unió elhagyása, ellenkezőleg: megerősödött helyzetét az unió átformálására akarja felhasználni. A Fidesz elnökének szempontjából a 2019-es EP választás eddigi legfontosabb nemzetközi csatájának ígérkezik, és elég jó lapjai vannak.

Szerző
Hajdu Nóra

Magyar-amerikai kapcsolatok: békítgetés vagy más?

Charles Gatival sok évtizedes szakmai ismeretség köt össze. Egy hónappal ezelőtt Paul Lendvai “Orbán: Magyarország erős embere” című könyve kapcsán az április 8-i választások után várható politikai kurzusról vitatkoztunk a Washington Post hasábjain. Gati azon a véleményen volt, hogy az újabb kétharmad birtokában Orbán Viktor irányt vesz majd a jelenlegi félautokráciából az abszolút (vagy teljes) autokrácia kiépítése felé. Én ezt vitattam és a status quo fennmaradása mellett érveltem.

Washingtonban élve már negyedévszázada, „testközelből” láttam, hogy az illetékes amerikai kormányszervek mennyire adnak Gati szakértői szavára a magyar-amerikai politikai kapcsolatok dolgában. Nagy érdeklődéssel olvastam tehát a Népszava május 23-i számában közölt „Amerikaiak Budapesten“ című írását, amelyben Stephen K. Bannon, Trump elnök volt főtanácsadó, és A. Wess Mitchell külügyi államtitkár budapesti látogatása apropóján foglalkozik a szebb napokat is látott kétoldalú politikai kapcsolatokkal.

Mitchellel kapcsolatban Gati kifogásolja, hogy vezetése alatt a State Department lényegében nem emelt szót a Figyelő ismert „ellenséglistájával”, valamint a Nyílt Társadalom Alapítvány és a Közép-európai Egyetem „meghurcolásával” kapcsolatban. Következtetésként ezt írja: „Más szóval a lekenyerezés – az appeasement – veszélye van a láthatáron. Egy cserebere fenyeget: Mitchellék nem emelnének szót az illiberális állam intézkedései ellen, sőt az amerikai külügyminiszter május 30-án fogadná is a magyar külügyminisztert, cserébe pedig a magyar kormány újra megígéri, hogy felemeli parányi hozzájárulását a NATO költségeihez.”

Szerintem ezt a kérdést Gati nem teljesen jól látja, a „lekenyerezés” vádjának belengetése pedig a politikai túlzás határát súrolja. Véleményem szerint az adott kontextusban nem a magyar NATO-hozzájárulás mértéke a perdöntő, annál is inkább, mivel a magyar kormány már korábban vállalta, hogy 2024-re a GDP két százalékát védelemre fogja költeni (a mai egy százalékhoz képest). Külső, washingtoni nyomás nélkül is valószínű a határidő előrehozása, mivel Orbán Viktor gyakran és nyíltan beszél mostanában arról, hogy Magyarország mind jobban elmarad a térség országainak katonai ütőerejétől.
Mitchellel még államtitkári kinevezése előtt beszélgetve és az „Unquiet Frontier” (Nyugtalan határvidék) című fontos könyvét olvasva nekem egyértelműnek tűnik, hogy számára egész Kelet-Európában, közte Magyarországon, egyetlen uralkodó amerikai cél van: a „revizionista ragadozónak“ bélyegzett Oroszország növekvő befolyásának feltartóztatása és visszaszorítása. Ehhez az amerikai biztonsági együttműködés erőteljes fokozását tervezi Kelet-Európával.

Feltűnően új Mitchell (és Donald Trump) geopolitikai koncepciójában az, hogy az eddigi amerikai kurzussal szemben helyteleníti a nyílt politikai nyomásgyakorlást az olyan szövetségesekre, mint például Magyarország és Lengyelország; amelyek nem mindenben felelnek meg a demokratikus elvárásoknak, ahol számottevő demokráciadeficit van. „A demokratikus értékek számítanak ugyan, de az Oroszország elleni biztonsági érdekek elsődlegesek” – mondja Mitchell. Gati minden bizonnyal ebben a koncepcióban látja Budapest amerikai „lekenyerezését". Valójában az történt, hogy a mai Washingtonban a nyers biztonságpolitika kerekedett felül a korábban követett értékalapú külpolitikával szemben. Ebből a fordulatból az orbáni Magyarország potenciálisan hasznot húzhat.

Mitchell igen jól ismeri Magyarországot, követte az évek folyamán egyre szorosabb magyar-orosz érintkezést. Hazánkat külpolitikailag pragmatikusan alkalmazkodó, helyezkedő országnak tartja. Szerinte Budapest és Moszkva között nem szerelmi, hanem biztonsági kockázatokkal terhelt érdekházasság köttetett. Vélt kereskedelmi és energiabeszerzési előnyökért cserébe Budapest a szövetségi rendszerénél puhább vonalat visz Moszkvával szemben: például a nyugati gazdasági szankciók, az energiabiztonság és a Putyin elnökkel való feltűnően sűrű csúcstalálkozók dolgában. Könyvében Mitchell arra is figyelmeztet, hogy Moszkva – a krími minta alapján – bátorítja a „magyar etnikai irredentizmust” Kárpát-Ukrajnában.

Tehát Magyarországgal kapcsolatban Wess Mitchellt és az amerikai Nemzetbiztonsági Tanácsot nem annyira a NATO, hanem mindenekelőtt Budapest különutasnak tartott orosz vonala nyugtalanítja, és itt várnak irányváltozást. Ha a magyar kormány valóban komolyan érdekelt a Washingtonnal való jó politikai kapcsolatokban, akkor mérleget kell vonnia: nagyobb-e a Moszkvával ápolt barátság gazdasági haszna (ha van ilyen), mint a fő szövetségessel való rossz viszony politikai kára? Ha Budapest hajlandó orosz politikája felülvizsgálatára, elképzelhető lesz a szintemelkedés a kétoldalú államközi diplomáciában. Ez lehet az ára a lassan másfél éve lázasan várt Trump-Orbán csúcstalálkozónak is.

Szerző
Dobozi István

Stop, katyvasz!

Élvezik. Nagyjából úgy, mint a Trumpék által is túl szélsőségesnek tartott Steve Bannon vagy a pedofilsimogató Milo Iannopoulos meghívásával járó felháborodást. Imádják az értetlen arcokat, gyönyörködnek a kétségbeesetten levegő után kapkodókban. Pont ezt akarják, és lám, újra meg újra sikerül. A logika szerint értelmetlenül, de politikailag hatásosan "Stop Sorosnak" elnevezett tervezet jelzi, mire készül a friss kormány: botrányt akar, minél nagyobbat, minél nemzetközibbet. Mert Orbán már kinőtte Magyarországot, és világtörténelmi szerepre áhítozik. Szerencse, hogy nem egy igazi hadsereggel rendelkező országot gyűrt maga alá, mert az a körülmények kevésbé szerencsés konstellációja esetén elég veszélyes lenne.

Van persze más olvasat is: az ilyen kormányzás lényege éppen hogy a harc, a megrázkódtatás. (Ah, ha Lev Davidovics Trockij megérhette volna ezt a remekül permanens forradalmat!) A miniszterelnök ebben a verzióban nem személyes kielégülést keres, hanem hidegen számít, mérnöki pontossággal méri föl, egyáltalán még honnan leselkedhet hatalmára bármi veszély, és preventív csapást mér az elvetemült kockázati tényezőre.

A három törvényjavaslatból álló csomag első tétele "az illegális migrációt támogató szervezetek társadalmi felelősségvállalásáról" szól. Miután Magyarországon pár embercsempésszé avanzsált feketetaxison kívül a kutya se támogatja az illegális migrációt, ezzel gyorsan végezhetnénk. A kormány illetékesei azonban majd gondoskodnak róla, hogy ne legyen üres a lista. Listázásban úgyis jók, mondhatnánk az a fő erejük.

A második törvény a "bevándorlási finanszírozási illetékről" szólt volna - azaz az ellenségnek kikiáltott civilek külföldről kapott pénzét akarnák megcsapolni a negyedével. Blőd ötlet, mert a külföldi szponzor, ha elég makacs és jómódú, legfeljebb ezt is bekalkulálja a költségekbe. Márpedig a mindenféle külföldi szervezetek rendszeres támogatásához elég makacsnak és elég gazdagnak kell lenni. Mi van továbbá az Európai Unió szabályaival? Tényleg megpróbálná a kormány levenni a sápot a norvég vagy svájci állami támogatásokról, netán az EU saját civiltámogatási alapjától érkező összegekről is? Ebből biztosan per lenne, s talán ezért röppentette föl Gulyás Gergely annak lehetőségét, hogy a kormány szépen elfelejti ezt a pontot.

A legszebb persze, mint a népmesei királylányoknál, most is a harmadik, "az idegenrendészeti távoltartás". Ki akarják tiltani Magyarországról vagy egyes területeiről azokat, akik az illegális migránsok belépését, tartózkodását segítik vagy az ilyen tevékenységet végző szervezeteket vagy személyeket támogatják. Mivel Magyarországon jószerével nincsenek illegális migránsok, őket támogató szervezetek vagy személyek, ezért ennek látszólag semmi értelme. De ha van, akkor az félelmetesen sötét értelem.

Az egész cirkusz az ország adrenalinszintjének karbantartásához kell. Tiltakozzon az ellenzék, bíráljon a világsajtó, hüledezzen az Európai Parlament! Orbán majd mindentől megvédi szeretett választóit. Annál is könnyebben, mert a katyvaszt is ő kavarja.