Lukács - mondta a telefonba, és ilyenkor végigfutott a fejemen az egész aznapi újság, csak nem rontottunk el valamit? Tudtam, hogy bár az utcára már nem tud kimenni, de a postaládáig csakazértis, hogy magához vegye a lapot, és az első szótól az utolsóig elolvassa.
Majd' kilencven évesen is tájékozottabb volt, mint nem egy aktív újságíró. Tájékozott és kétségbeesett. Ős-baloldali lévén képtelen volt beletörődni a jobbratolódás mindennapjaiba, borzongva élte meg a propagandát, szorongott, hogyan fognak ebben az országban létezni az unokái és a dédunokái. Ha felhívott, egyre ritkábban nevettünk, noha vele azt is nagyon jól lehetett.
Belegondolni is furcsa, hogy voltaképpen az "aktív pályája" végén ismertem meg. Negyven éven át egészségügyi szakíró volt a Népszavánál: ő volt az első, aki végignézhetett egy szívátültetést. Még a hatvanas években, már főmunkatársként tüntették ki az újságírók akkori legjelentősebb elismerésével, a Rózsa Ferenc-díjjal. A rendszerváltás után viszont olvasószerkesztő lett Thurzó Tibor mellett az akkor alakult Köztársaságnál, majd a Respublikánál. Több éven át gondozta a szövegeket a Népszabadság Budapest-mellékleténél, végül a Weborvos szakportálnál. A MÚOSZ Aranytoll-kitüntetését 1999-ben vehette át.
Soha nem köntörfalazott, s bár értékítélete kategorikus volt, igazát senki sem vitatta. Munkatársai hamar megtanulták, hogy az olykor sprőd modor igazi nagymama szívet takar, szakértelmében pedig vakon megbízhatnak.
Lukács Mari június 9-én töltötte volna be a kilencvenet. Szűk családi körben vesznek tőle búcsút.
