Friss Róbert: A Toronyőr nyomában

A pályatárs – ha írhatunk ilyet – bajban van. Vagy hosszasan ír – írhatna éppen, volna miről - Hont András Senkiföldjén harmadszor című kötetéről (Kalligram, 2018.), vagy "megúszhatja" a dolgot. Mint tette Tamás Gáspár Miklós, aki néhány mondatos fülszövegében "elvégezte" a feladatot: "Hont András, a HVG és a hvg.hu szerkesztője, heves, keserű, ironikus magyar publicista, szkeptikus szabadelvű. Ideológiátlan, egyben elvek megszállottja. Koravén örökifjú. Hunnia trágyadombjának oldalán műlesiklással próbálkozik. Ilyen profinál a legmegvesztegetőbb, ha dühében elkezd dadogni. Figyeljék meg: akkor lesz igazi baj Magyarországon, ha stílusa kisimul és elkezd behízelgően csevegni az élet örömeiről. Akkor tudni lehet majd, hogy mindennek vége."

Mi a fenét lehet ezután Hont publicisztikájáról még elmondani, ami nem szószátyár mellébeszélés? Szinte semmit. Persze, nem szokás – ez meg kit érdekel? – fülszövegeket idézni recenzió helyett, de ennél érvényesebben nem lehet, tehát fölösleges Hont gyűjteményes kötetéről valamit mondani.

Kezdjünk el hát dadogni: fenntartásaink vannak mindenféle utólagosan összerakott napi publicisztikai gyűjteményekkel, mert, ami a napisajtóban – printben vagy online-on mindegy – megjelenik, az másnapra többnyire érdektelenné válik, "legfeljebb" nem mellőzhető kordokumentum az utódok kezében, mit, hogyan láttak éppen akkor és ott, a történelem által utólag igazoltan vagy cáfoltan. Ezen a szűk kereten túllépni keveseknek sikerült. Hogy csak egyetlen példát mondjunk a kiterjedt publicisztikai irodalomból: Bálint Györgynek, a Toronyőrnek, például érdemes volt visszapillantania, mint ahogyan nekünk is vele kotorászni a múlt-múltban. Nem méricskélünk itt, nem hasonlítgatunk, ki, mekkora publicista volt-van-lesz, csak annyit állapítunk meg nem kevés irigységgel , hogy Honttal is érdemes "visszafelé" pislognunk.

Ne simítsuk ki mi sem a saját stílusunkat – ha van ilyen -, nem kedveljük Hontot. Viszont megvan az az adottsága, hogy beképzelt nagyképűségét, utált manírjait kénytelenek vagyunk elviselni, mert elsődlegesen is arra kell figyelnünk, de nagyon, amit mond, nem, ahogyan mondja. Okos és tud írni, de ami a legfontosabb: rend van a fejében, következésképp rend van az írásaiban is. Persze, a saját maga logikája, a saját, autonóm megfogalmazásában, ami kivételes adottság és akarat, szándék terméke. A vita vele azt követelné, hogy a vitatkozó hasonló tulajdonságokat, készségeket bírjon. A magyar sajtóban és a magyar sajtón túl azonban túl kevesen akadnak ilyenek.

Miért? Nos, Hont egyik hosszabb dolgozatában (Kádár csontjai és az utólagos brümmögők – Hírszerző, 2010, december 3.) azt írja: "A múlttal való szembenézésnek van egy elengedhetetlen feltétele: a múlt legalább részbeni ismerete. A múlt pedig – noha folyamatosan változik - jóval bonyolultabb és kellemetlenebb, minthogy végtelenségig leegyszerűsített bulvársztorikban, összeesküvés-elméletekben és romantikus regényekben elmesélhető legyen."

Itt értjük meg igazán, miért áll ma a senkiföldjén Hont András, mint a kötet címe is jelzi, Törekszünk oda jó néhányan, ki több, ki kevesebb sikerrel, mert azért nincs egyedül, aki – akár vele is vitatkozva - Hunnia trágyadombjának oldalán műlesiklással próbálkozik. Hogy kiből lesz/lehet végül a Toronyőr nem dadogó utóda, nem most dől el. Annyi biztos: Hont András erősen esélyes rá.