A téeszek és gyárak bezárása után ezrével lettek munkanélküliek azok, akiknek alacsony képzettsége, elavult szakmája nem volt piacképes, így csak állami segítséggel tudtak talpon maradni. Okos ötletek és rendszerszintű programok nélkül ez a foglalkoztatási forma egyfajta csökevényként azóta is megmaradt, hűbéri viszonyt alakítva ki a hatalom és a neki kiszolgáltatottak között.
- Egyetért azzal, hogy a legutóbbi országgyűlési választást a vidék szegényei, köztük a közmunkások döntötték el?
- Kétszázezer köz-foglalkoztatott önmagában senkit nem tud hatalomra juttatni. De az biztos, hogy ezeknek az embereknek a többsége finoman szólva nem túl képzett, nehezen ismeri fel a saját érdekeit. Eladja a holnapot egy tál lencséért, mert ezekben a leszakadó térségekben a kicsi is több a semminél.
- Mennyi az a „kicsi”?
Fotó: Vajda József
- A második Orbán kormány még működésének elején „lesújtott” a legkiszolgáltatottabbakra: a közmunkások addigi 60 ezer 200 forintos nettó bérét lecsökkentették 47 ezerre – igen, ez az a „legendás” összeg, amiből a kereszténydemokrata Zsiga Marcell szerint meg lehet élni –, s megkurtították a foglalkoztathatóságuk idejét is: 2011-re egy ember már csak két hónapot dolgozhatott ilyen keretek között egy évben, napi négy órában: ha ezt letudták, kiestek az állami gondoskodásból, mehettek a szabad piacra, ahol persze nem kaptak állást. Ez az egész életükre kihat: évente mindössze egy hónapnyi munkaviszonyt szerezhettek ilyen módon, ennyi után fogják nekik kiszámítani a nyugdíjat is.
- Ezért hozták létre 2012-ben a Közmunkás Szakszervezetet?
- Addigra még tovább romlott a helyzet: ugyan két órával megemelték az addigi limitet, s egy ember a korábbi négy helyett már hat órát dolgozhatott, de a két hónapos foglalkoztathatósági korlát megmaradt. Ugyanakkor lecsökkentették az álláskeresési támogatás idejét: ami korábban kilenc hónap volt, az mindössze három lett, pedig egy állását vesztett ember újbóli elhelyezkedéséhez a statisztikák szerint akkor átlagosan 16 hónap kellett. Ezeket az embereket nem védte meg senki.
- Különös, hogy épp egy polgármester lett a szakszervezet elnöke, nem pedig egy közmunkás.
- Egy polgármesternek legalább annyi érdeke fűződik a közfoglalkoztatás jó működéséhez, mint maguknak a közmunkásoknak. Egy, a miénkhez hasonló, peremvidéki faluban nemigen vannak nagy termelő cégek, mindent magunknak kell elvégeznünk, ha nem működünk együtt, lehúzhatjuk a rolót. A település első emberén sok áll vagy bukik: lehet közmunkát értelmes célokra is szervezni, nem csak árokkapirgálásra. Bár meg kell mondjam, annak is van haszna, ha szép egy falu, és nagy esőzés idején az árokból elfolyik a víz. Ricsén viszont a rendszerváltás utáni években a közmunkásokkal több száz hektár erdőt telepítettünk, tölgyet és diót: az elmúlt években ezek eladásából, feldolgozásából százmilliós bevételre tettünk szert, s az általunk akkor darabokban megvásárolt és összevont földterület értéke is megtízszereződött. Erre nem lehet mondani, hogy „értéktelen munka” lenne, ráadásul hosszú évtizedekre jelent elfoglaltságot sokaknak.
- Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy közmunka már az Antall-kormány idején is létezett…
- Akkoriban szűntek meg a téeszek, zártak be a gyárak, kerültek utcára emberek. Sokaknak csak ez a lehetőség maradt. Mi magunk akkor nem is hangsúlyoztuk nagyon a „közmunka” szót, hogy megmaradjon azoknak a méltósága, akik egyik nap még gépészként dolgoztak, másnap meg munkanélküliek lettek.
- Kimondhatjuk, hogy ez inkább szociális, semmint munkaügyi foglalkoztatási forma?
- Főként a kezdetekkor az volt, igen. Tudok olyan településről – nem akarom megnevezni, mert jó a viszonyunk – ahol a közmunkaprogramban egy tyúkfarmon egy tojás előállítási költsége 350 forint volt. Ezt az árat a piac sose fizette volna ki, de nem is ez volt a lényeg, hanem maga a foglalkoztatás. A közmunka bizonyos része ma is inkább egyfajta segélynek tekinthető, főként azoknak a diplomásoknak az esetében, akik az elbocsátásuk után hasonló munkát végeznek, mint korábban, csak épp már köz-foglalkoztatottként.
- A közmunka egyfajta megregulázása is azoknak, akik a többségi társadalom szemében „csak otthon ültek korábban, és felvették a segélyt a semmire...” Ha ők dolgoznak, az elégedetté teszi korábban berzenkedő honfitársainkat is.
- Nincs ok a megelégedettségre. Kimondva-kimondatlanul ez a kormány rendre azt sugallja, hogy a közmunka haszna az is, ha a kisgyerek reggelente látja munkába menni otthonról a szüleit. Persze. És azt is látja, hogy az így megkeresett pénzből továbbra is nyomorog a család. Mit von le belőle? Hogy a munkának nincs semmi értelme, nem visz előrébb. Ám mivel nincs kitörési lehetőség, egy idő után neki is ez lesz a követendő minta, mert közben megszokja a nyomort, s inkább elmegy tizenhat évesen közmunkásnak, mint szakmunkásképzőbe. Sőt, továbbmegyek: mostanság a leszakadó családokban élő, gyakran túlkoros gyerekek között van, aki hatodik után abbahagyja az iskolát, nem végzi el a hetedik-nyolcadik osztályt, hanem tizenhat évesen bemenekül a közmunkaprogramba, az általánost pedig pár hónap alatt, egy olyan tanfolyamon fejezi be, ami mellé külön támogatás jár.
- A törvény nem tiltja, hogy ilyen fiatalon közmunkás legyen valaki? Voltaképp még gyerek...
- Elvileg tiltja, de vannak kiskapuk. Huszonöt alatti fiatalt nem lehetne ilyen programba felvenni, de ez csak akkor igaz, ha épp nincs a munkaügyi központnak valamilyen képzése. Ha ugyanis van, akkor ezeket a fiatalokat közmunka-program keretében beültetik egy kurzusra, s még támogatást is fizetnek nekik. Most gonoszkodni fogok: használható tudást legtöbbször nem kapnak, viszont az oktatással foglalkozó cégek jól járnak. Az a pénz, ami elmegy közfoglakoztatásra, nem kevés. Egy összehangolt, szervezett program keretében olyan hátrányos helyzetű térségeket, mint Bodrogköz, amelynek máig nincs valós gazdasági arculata, ebből a pénzből fel lehetett volna zárkóztatni. S nemcsak ezt, a többi, mára „közmunka-paradicsommá” vált, leszakadó vidéket is.
