Csákvári Géza;
film;ázsiai filmek;
2018-06-04 07:41:00
Két maffiózó egy asztalhoz ül. Az egyik kínai, a másik olasz. Előbbi eldicsekszik azzal, hogy az asztalon lévő finom étel – Dan Dan Noodles – a nagypapa speciális receptje. Az olasz gengszter elneveti magát: olyan, mint egy jól elkészített spagetti. „Nem spagetti” – jön a reakció az asztal másik oldaláról egy masszív asztalcsapással kísérve, és érezzük, ahogy egyszer csak megfagy a teremben a levegő. Ez a kis etűd az udinei Távolkeleti Filmfesztivál (FEFF) intrója volt, melyet minden egyes vetítés előtt láthattunk. Bármilyen fura, ebben a harminc másodperces szösszenetben minden benne van, amiről a fesztivál szólt, amely idén ünnepelte a huszadik jubileumát és a világ legfontosabb „összázsiai” mustrájává nőtte ki magát. Egy-két számmal is alátámasztandó az állítást: tíz ország ötvennyolc műve versenyzett egymással, melyeket végül több mint hatvanezer néző látott – miközben Udine teljes lakossága épphogy átlépi a százezret.
Az FEFF eleinte olasz fesztiválnak indult: első körben az 50-es, 60-as majd a 70-es évek népszerű olasz filmjeit vetítették újra. A negyedik évben a nagy "hogyan tovább" kérdést a két alapító, Sabrina Baracetti és Thomas Bertacche merész húzással úgy oldotta meg, hogy a Hong-Kong-i filmművészetre fókuszáltak, hiszen az 1990-es években itt zajlottak a leginnovatívabb mozgóképes kezdeményezések. John Woo és Tsui Hark már ismert nevek voltak, de az FEFF volt végül az, mely felfedezte a világnak Johnnie To-t. A fesztivál ötödik évében Derek Elley, a Variety kritikusa tanácsára, teljesen Ázsiára fókuszáltak, így az épp bombasztikusan felfutó koreai és „mindig” jó japán filmművészet és ipar is eljött Udinébe. Sőt, a szervezők vették a fáradságot és elhozták Kínából is a legfontosabbakat: ez régen azért volt nehéz, mert nagyon bonyolult volt elérni az alkotókat és a műveiket, manapság pedig a cenzúra miatt egyre kevesebb az olyan film, melyet nemzetközi szinten is működőképes. Ráadásul nem csak a filmek jutnak el végül Udinébe, hanem az alkotóik is, idén is csaknem száz alkotó kísérte el a műveit.
Az FEFF fődíjáról a közönség dönt, miden egyes néző kap minden vetítés előtt egy szavazólapot, amit a végén be kell dobni az urnákba. Az idei győztes dél-koreai mű lett: a Joon-Hwan Jang rendezte 1987: When The Day Comes (1987: Amikor eljön a nap). Ez az év igen fontos Dél-Korea történelmében, hiszen több tízezer ember harcolta ki az utcán, hogy az ország demokráciára váltson. A vásznon a forradalom látványos krónikáját látjuk, mely egy huszonkét éves egyetemista fiú váratlan halálával kezdődik: az antikommunista rendőrség halálra kínozza egy kihallgatás közben. Innen kezdve feszült politikai thrillert zajlik, sőt, egy rendszer látleletét mutatják be, amely attól lesz igazán ijesztő, hogy szembesülünk azzal, hogy a diktatúrák nem múlnak el, csak arculatot váltanak. Ha valaki azt kérné, hogy nevezzünk meg nem hatásvadász, de mégis hatásos mozgósító filmet a demokrácia mellett, akkor nem kell továbbmenni.
Joon-Hwan Jang-ot elkaptuk egy rövid interjúra is, amelyben elmondta: húsz év után már csak azért is időszerű volt a film elkészítése, mert nagyon kezdték már elfelejteni, milyen is volt annak idején a demokráciáért harcolni. A filmje éppen ezért szinte szász százalékban tény bár vannak fiktív cselekményszálak is. Az 1987 egyik legerősebb jelenete, amikor egy antikommunista vallatótiszt felteszi a kérdést: valóban hazafiak vagyunk? A rendező szerint ez a kérdése megválaszolatlan volt akkor is, ma is. Hangsúlyozva: azért muszáj megmutatni a változások erőszakosságát, hogy eszünkbe jusson a humanista, békés megoldás.