Az elnök eltűnt - Bill Clinton és James Patterson közös regényt írt

Publikálás dátuma
2018.06.04. 13:50
Bill Clinton. Fotó: Artur Widak / NurPhoto
Megjelent Bill Clinton korábbi amerikai elnök és James Patterson bestselleríró The President is Missing című politikai thrillerje, amelyből sorozat is készül - számol be az MTI.

"Szeretem a thrillereket" - mondta a BBC Newsnak adott interjújában a volt elnök, hozzátéve, hogy épp most olvasta végig Jason Matthews Vörös veréb-trilógiájának harmadik kötetét és nagy rajongója a Patterson által jegyzett Alex Cross-regényeknek is. "Az 1980-as évek elejéig nem nagyon olvastam bűnügyi regényeket, vagy thrillereket, de aztán teljesen magukkal ragadtak" - folytatta Clinton, aki 1993 és 2001 között volt az Egyesült Államok elnöke. Mint kiderült, ez idő alatt végig foglalkoztatta egy saját thriller megírásának gondolata.

A The President is Missing az első thriller, amely amerikai elnök tollából származik, és két rivális kiadó, az Alfred A. Knopf, illetve a Little, Brown and Co. szokatlan együttműködésében jelent meg. A Knopf ugyanis hosszú ideje Clinton kiadója, Patterson pedig évtizedekkel ezelőtt szerződött a Little, Brownhoz.

A regény, amely magyarul Az elnök eltűnt címmel jelenik meg a 21. Század Kiadó gondozásában, az Egyesült Államokra mért pusztító kibertámadásról szól, amely térdre kényszerítheti az egész világot. Az óra ketyeg, az amerikai elnök pedig eltűnik. A történetben - melyet Clinton személyes tapasztalatai színeznek - hangsúlyosan jelennek meg a hatalom kulisszák mögötti világának intrikái. "Azt akarom, hogy lássák, hogy itt igazi emberekről van szó, akik igazi munkát végeznek. Döntéseket hoznak. Olyanokat, amelyek hatással vannak mindnyájunk életére" - nyilatkozta a korábbi politikus. A bennfentes információk mellett azonban a könyv célja, hogy megmutassa, milyen lenne elnöknek lenni a legszélsőségesebb körülmények között. Clinton szerint lehet, hogy csak egy regény, de olyan dolgok vannak benne, amelyek megtörténhetnek.

Clintont egyébként valóban aggasztja a kiberterrorizmus. A volt elnök szerint sokkal többet kellene áldozni a kiberbiztonság modernizálására.

A regényből televíziós sorozat is készül. A megfilmesítési jogokat a Showtime kábelcsatorna vette meg, amely várhatóan jövőre tűzi műsorára a szériát. Clinton George Clooney-t látná szívesen az elnök szerepében.

A korábbi elnök eddig a legnagyobb közönségsikert az Életem című memoárkötetével aratta, amely több millió példányban kelt el. Arról, hogy lesz-e folytatása mostani, első fikciós könyvének, majd annak fényében dönt, hogy hogyan fogadja azt a  közönség.

Szerző

Építészeti kalandok Velencében

Publikálás dátuma
2018.06.04. 07:43
A román projekt is bemutatja az élhető világot a lakóteleptől az iskolákig és a végre megnyíló kapukig. FOTÓK: VELENCEI BIENNÁL
A Velencei Biennálén a közelmúlt lakótelepi lététől a turizmussal való együttélésig számos, az élhető várost bemutató építészeti projekt látható.

Az emlékek meghatározzák a tereinket – a román alkotás alapgondolata rámutat arra a megközelítésmódra, amely számos ország pavilonjában megjelenik a 16. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálén. A Mnemonics című projekt az úgynevezett „kulcsos gyerekeket” és a lakótelepi élet tereit állítja középpontba, bizonyítva, hogy a tér éppúgy formálja az ott élőket, ahogy ez fordítva is működik. A kiállítás a XX. század második felében bekövetkezett romániai urbanizációt láttatja ebből a különös szemszögből. A pavilonban elhelyezett focikapuvá átalakítható szőnyegporoló rúd, az üres betonból pingpongasztallá alakítható placc, az elengedhetetlen hinták és a falakra rajzolt egységes, ugyanakkor mégis apróságokon keresztül egyedivé alakított ablakok mind-mind lakótelepi környezetet idéznek fel, amelyet az ott élők igyekeztek a maguk eszközeivel egyedivé alakítani. A pavilon a gyerekekre fókuszál, megmutatva azokat a játékokat, amelyeket a betonrengeteg szigorúságával szembenálló kreativitás és képzelőerő szült. A kurátori koncepció szerint a terek létrehozásának legfontosabb építészeti kihívása az érzelmekhez való kapcsolódás és a történetek, emlékek megalkotása – ezekhez pedig gyermeki kíváncsiság és lelkesedés szükséges.

Kreativitás és ötletesség a finnek számára sem idegen fogalmak, s ezt remekül szemlélteti a pavilonjuk. Az épületben egy olyan szabad, könyvtárszerű tér jelenik meg, amelyben az olvasók (nézők) szívesen időznek, nyomon követve a könyvtárak átalakulását, gondolkodásra és tanulásra ösztönző térként való megjelenését. Finnországban mindez presztízskérdéssé is vált az évtizedek során: a könyvtárak nem a városok eldugott részein kialakított, hanem az építészeti trendeket és dizájnokat ötvöző, sokszínű és látványos terek, amelyek az aktívrészvételt és a kifejezés szabadságát kínálják. A csocsó- és billiárdasztal, a ciklámen és fűzöld színű fotelek és hangulatos kávézók, az egyes termekben próbáló zenekarok éppúgy a könyvtár részét képezik, ahogy az olvasás, vagy a könyvkölcsönzés. A finn projekt neve MindBuilding (elmeépítés), ami nem csak terek, hanem gondolatok építését foglalja magában; mivel az építészeti remekművekben eltöltött idő innovatív ötletek születését segítheti elő. Olyan tervezők, építészek, könyvtárosok állnak a projektek mögött, akik felismerték annak jelentőségét, hogy a tudáshoz és az információhoz való hozzáférést mindenki számára elérhetővé kell tenni.

Ötvenhat makett, ötvenhat meghatározó iskolaépület – a görög pavilon a finnekével sok tekintetben rokon: itt az egyetemi és tudományos közeg és tér fontosságára, az építészeti elemek meghatározottságára hívják fel a figyelmet. A szabad, nyitott, informális és közös használatra szánt terek kialakítása és történelmi példákon keresztül történő bemutatása a tanulás, a tudás új szféráinak megnyitását szolgálja. És habár jellemzően az osztálytermet határozzuk meg a tanulás helyszínéül, az az évszázadok óta a folyosókon, az előterekben, a lépcsőkön és a kávézókban is zajlik (erre utal a pavilon lépcsős, szabad felépítése is). A kiállítás célja a kurátori elképzelés szerint nem csupán a múltbeli visszatekintés és a jelenlegi egyetemek építészeti struktúráira való reflexió, hanem ösztönzés olyan szabad terek létrehozására, amelyek demokratikusak, programozatlanok és közösek.

A projektek jelentős részében a szemléletformálás, a tudatos gondolkodás és a fenntarthatóság kap szerepet, és a társadalomformáló elképzelések is nagy számban megjelennek. Ez utóbbiak egyik legjobb példája a cseh és szlovák pavilon közös projektje, amely nem csupán egy kiállítás, hanem egy nagyon is élő szabad térhasználati ötlet, melynek célja a „normál élet” visszacsempészése a történelmi városközpontok turisták által uralt területeire. A tizenháromezer lakosú cseh kisváros Cesky Krumlov évente több millió turistát fogad, a helyi lakosok kiszorultak a történelmi városrészből, mert inkább hotelként, étteremként, boltként funkcionáló épületeket alakítottak ki a turisták számára.

Az UNES-CO projekt e trendet kívánja visszájára fordítani, s olyan teljes- vagy részmunkaidős állásokat kínál családoknak, amelyeken keresztül a „normál életet” vissza tudják csempészni a városba. A családok feladata a városba költözve az utcai játék, a sepregetés, viráglocsolás, vagy csak éppen az, hogy ücsörögjenek egy kicsit a kapu előtti padon. Mindez a novemberig tartó biennálé ideje alatt a pavilonban elhelyezett élő videón keresztül is nyomon követhető. A kurátor, Katerina Sedá célja nem a turizmussal szembeni kritika, hanem egy sokakat érintő problémára adott javaslat. A kampány címe utal az UNESCO Világörökségi listáján szereplő városok hasonló helyzetére, és a projekthez való csatlakozásra, az összefogásra (a címben szereplő CO, mint cooperation jelentése) is hívja őket. Ez a probléma ugyanis számos nagyvárost, például a biennálé helyszínéül szolgáló Velencét, de akár Budapest bizonyos pontjait is nagymértékben érinti.

Albánia pavilonja szintén a városok átalakulását követi nyomon: négyezer tiranai képen és régi faajtókon keresztül mutatja be azt a történelmi változást, ami a zárt kapuk kinyílását követő időszakban, a kommunista rendszer leomlását követően, a 90-es években történt. A nyitás határozottan megjelent a városban élők és dolgozók; az éttermek, a boltok, a borbélyok, szabók és számos szakma esetében. A projekt rámutat arra, hogy egy város kialakítása és életstílusának megalkotása aktív résztvevő közösségek által, az adott lehetőségek kihasználásán keresztül történhet. A pavilonban megjelenő közönség a hangok, árnyékok, a határok elmosása, és a vizuális kialakításba való szabad belépése révén éppúgy formálja az adott teret, ahogy egy helyi lakos Tirana pontjait. A pavilon ajtóinak jelentősége szimbolikus, ám jelenlétük a biennálé egészére is értelmezhető azzal, ahogy a tereket megújító megközelítésmódokra nyitnak rálátást; ezzel akár a nemzetek közti átjárhatóságot és jövőbeli projektek, építészeti alkotások létrehozását segítve.

Az ember és környezete
A skandináv pavilon finn, norvég, svéd együttműködése jól jelképezi az általuk bemutatott közös alkotás is, amely az ember és környezete közti kapcsolatot és működést modellezi. Az Another Generosity (Másfajta Bőkezűség) című projekt olyan felfújható gömböket mutat be, amelyek mérete és színeik változékonysága a környezet változásainak, állapotának megfelelően alakul. A kurátori ambíció a környezettel szimbiózisban élő építészet kialakítása volt; a sejtként megjelenő négy óriási buborék vagy gömb különféle szenzorokon keresztül monitorozza a széndioxid szintet és a hőmérsékletet. Az így kialakított sejtek a környezet átalakulásának megfelelően – az emberi szervezethez hasonlóan – „lélegeznek”.



Szerző

Ahol sikeres a keleti nyitás

Az udinei Távolkeleti Filmfesztivál győztese, a Joon-Hwan Jang rendezte 1987 tökéletesen hatásos, de nem hatásvadász kiállás a demokrácia mellett.

Két maffiózó egy asztalhoz ül. Az egyik kínai, a másik olasz. Előbbi eldicsekszik azzal, hogy az asztalon lévő finom étel – Dan Dan Noodles – a nagypapa speciális receptje. Az olasz gengszter elneveti magát: olyan, mint egy jól elkészített spagetti. „Nem spagetti” – jön a reakció az asztal másik oldaláról egy masszív asztalcsapással kísérve, és érezzük, ahogy egyszer csak megfagy a teremben a levegő. Ez a kis etűd az udinei Távolkeleti Filmfesztivál (FEFF) intrója volt, melyet minden egyes vetítés előtt láthattunk. Bármilyen fura, ebben a harminc másodperces szösszenetben minden benne van, amiről a fesztivál szólt, amely idén ünnepelte a huszadik jubileumát és a világ legfontosabb „összázsiai” mustrájává nőtte ki magát. Egy-két számmal is alátámasztandó az állítást: tíz ország ötvennyolc műve versenyzett egymással, melyeket végül több mint hatvanezer néző látott – miközben Udine teljes lakossága épphogy átlépi a százezret.

Az FEFF eleinte olasz fesztiválnak indult: első körben az 50-es, 60-as majd a 70-es évek népszerű olasz filmjeit vetítették újra. A negyedik évben a nagy "hogyan tovább" kérdést a két alapító, Sabrina Baracetti és Thomas Bertacche merész húzással úgy oldotta meg, hogy a Hong-Kong-i filmművészetre fókuszáltak, hiszen az 1990-es években itt zajlottak a leginnovatívabb mozgóképes kezdeményezések. John Woo és Tsui Hark már ismert nevek voltak, de az FEFF volt végül az, mely felfedezte a világnak Johnnie To-t. A fesztivál ötödik évében Derek Elley, a Variety kritikusa tanácsára, teljesen Ázsiára fókuszáltak, így az épp bombasztikusan felfutó koreai és „mindig” jó japán filmművészet és ipar is eljött Udinébe. Sőt, a szervezők vették a fáradságot és elhozták Kínából is a legfontosabbakat: ez régen azért volt nehéz, mert nagyon bonyolult volt elérni az alkotókat és a műveiket, manapság pedig a cenzúra miatt egyre kevesebb az olyan film, melyet nemzetközi szinten is működőképes. Ráadásul nem csak a filmek jutnak el végül Udinébe, hanem az alkotóik is, idén is csaknem száz alkotó kísérte el a műveit.

Az FEFF fődíjáról a közönség dönt, miden egyes néző kap minden vetítés előtt egy szavazólapot, amit a végén be kell dobni az urnákba. Az idei győztes dél-koreai mű lett: a Joon-Hwan Jang rendezte 1987: When The Day Comes (1987: Amikor eljön a nap). Ez az év igen fontos Dél-Korea történelmében, hiszen több tízezer ember harcolta ki az utcán, hogy az ország demokráciára váltson. A vásznon a forradalom látványos krónikáját látjuk, mely egy huszonkét éves egyetemista fiú váratlan halálával kezdődik: az antikommunista rendőrség halálra kínozza egy kihallgatás közben. Innen kezdve feszült politikai thrillert zajlik, sőt, egy rendszer látleletét mutatják be, amely attól lesz igazán ijesztő, hogy szembesülünk azzal, hogy a diktatúrák nem múlnak el, csak arculatot váltanak. Ha valaki azt kérné, hogy nevezzünk meg nem hatásvadász, de mégis hatásos mozgósító filmet a demokrácia mellett, akkor nem kell továbbmenni.

Joon-Hwan Jang-ot elkaptuk egy rövid interjúra is, amelyben elmondta: húsz év után már csak azért is időszerű volt a film elkészítése, mert nagyon kezdték már elfelejteni, milyen is volt annak idején a demokráciáért harcolni. A filmje éppen ezért szinte szász százalékban tény bár vannak fiktív cselekményszálak is. Az 1987 egyik legerősebb jelenete, amikor egy antikommunista vallatótiszt felteszi a kérdést: valóban hazafiak vagyunk? A rendező szerint ez a kérdése megválaszolatlan volt akkor is, ma is. Hangsúlyozva: azért muszáj megmutatni a változások erőszakosságát, hogy eszünkbe jusson a humanista, békés megoldás.

Japán bádoghős
A Miközben Hollywoodban dúl a Marvel és a DC között a rivalizálás, a japán látványfilmes Sato Shinsuke brutális alternatívát adott a mozgókép szerelmeseinek szuperhős fronton. A szuperhősökre adott japán válasz az ötvennyolc éves, épp nyugdíjazás előtt álló, címszereplő Inuyashiki, aki szörnyethal egy földöntúliak okozta véletlen robbanásban. Majd el kell telnie egy kis időnek, mire rájön: immár robotteste van, méghozzá természetfeletti képességekkel felruházott. Ennél már csak az lesz a számára sokkolóbb, amikor megtudja: rajta kívül van még egy robot, egy fiú, aki a tömegpusztításban hisz. Így az öreg bádogembernek, ha akarja, ha nem meg kell mentenie a világot.