Madárpiszok

Volt szerencsém madárpiszokhoz. A rigó kissé részegen a vadszőlőtől kóválygott be a házba – amikor még kertben lakhattam, a szigeten az erdő szélén –, aztán az ösztön megszokásával pillangózva körbefosta a konyhát. A frissen mosott függönyt, meg a tűzhelyen rotyogó bablevest. Kiskanálnyi szar és oda a bab, a lé, a csülök, a zöldség. A munka és a remény.

Alexander Gauland, az Alternatíva Németországnak (AfD) jobboldali párt társelnöke egy pártrendezvényen most azt mondja: „Hitler és a nemzeti szocialisták pusztán madárpiszok Németország ezeréves sikertörténetében”. Lehet persze így is nézni, azt, ami történt, s ha így tekintjük a dolgokat, kár volt ezer oldalakat telegondolkodni azon, vajon Goethe kultúrnemzetét miként és hogyan hülyíthette el egy szobafestő. Ez a német történelem egészét nézve tényleg „madárpiszok” hatvanmillió ember életébe került, a materiális és lélektani pusztításról nem beszélve, mi pedig nem becsülnénk le Hitler hatalmának 12 évét, mert az mélyebb nyomott hagyott az emberiség történelmében talán mindenkinél. Az a madárpiszok arra volt jó, hogy megmutassa, mire vezethet a gépesített nacionalista tömegforradalom, amely nem csak meri nagynak álmodni magát, hanem teszi is – más nacionalizmusok rovására.

Amikor a magyarok kormányfője, a mi nemzetünk kétharmaddal ismét uralkodó vezére nacionalistaként megfertőzi Európát, amikor földrésznyi karrierre vágyik, akkor a madárpiszokból csinál európai politikát, nem törődve nem törődve a szaros bablevessel.

Minden nacionalizmus halálos mérge Európának, bár olyan mérge, amely először csak bódít, könnyű álomba ringat, aztán gyilkol. De minden nacionalizmusok közül is a német „madárpiszok” a legmérgezőbb, amiről az emberiségnek van már nem kevés tapasztalata.

A bablevest elsirattam. A történelmet nem lehet lehúzni la vécén.

Szerző
Friss Róbert

Hosszú oldal - Vakolat

A kályhás egyedül van, ami elég különös, hiszen délután három múlt, és a kőműveseknek legalább négy óráig itt kellene lenniük. Közli, hogy legalább egy órája elmentek, majd lerakja a rongyot, amivel addig a cserepeket fényesítette, és érdeklődve figyeli, mi jön most.

Számonkérés, mi más. A konyha csak félig van kivakolva, holott reggel világosan elmondtam: ez a napi feladat. A helyiség közepén álló bútorok úgy néznek ki, mintha valaki szándékosan előfröcskölést végzett volna, mert a szekrényeket is be akarná vakolni. Nyúlok a telefonomért, hívom a brigádvezetőt. Hogy egyrészt hol a fenében van, másrészt meg ezek után ne jöjjön nekem azzal, hogy már tizenvalahány napja dolgoznak. És hát a bútorok. Hát hogy fogom ezt levakarni róluk? Egyáltalán: miért nekem kell levakarnom őket, miért nem a brigád takarít maga után? És ha már itt tartunk: ha nem hagyta volna félrecsúszni a nejlont a bútorokon, nem is lett volna mit levakarni egyáltalán.

Apropó, nejlon, mondom a telefonba, miközben megpillantok egy combközépig érő műanyagfólia-halmot az előszobában – ám itt elakad a szavam. A nejlon alatt jókora kupac magasodik szemétből, cementből, keményre kötve, gondosan letakarva. A főnök a vonal túlsó végén érezheti, hogy szorul a hurok, mert hebegni kezd, hogy hát úgyis le kell majd csempézni a konyhát, ezért azt gondolták…

- Mit?! Hogy építenek egy mesterséges dombot, amin matchboxozhatunk?

Csend. Megfordulok, és a folyosó antik diópadlójára téved a szemem, az egyetlen dologra, amit épen akartunk hagyni a burkolatok közül. Vastagon áll rajta a vakolóanyag. Ha a mész megszívja a diófát, csiszolhatjuk napestig, sosem lesz belőle normális parketta. A brigádvezető nagyokat sóhajt a vonalban, lerakni érezhetően nem meri, én meg egyre hangosabban üvöltök, hogy mégis mi a lószarért adtam vagy 60 négyzetméternyi fóliát reggel, ha nem azért, hogy a parkettát védjék vele? Egyébként meg hogy kerül az anyag a konyhából a folyosópadlóra?

- Hát kezitcsókolom, nem a folyosófalat kellett kivakolni?

Bénultan állok. A folyosófalat két hétig tisztítottuk a férjemmel, hogy a vakolat alól előtűnjön a nyers tégla. Egyenként drótkeféztük le a téglákat majdnem négy méteres magasságig, véres lett az ujjam, amikor esztétikai okokból újrafugáztam az egész hatalmas felületet. És most itt van a mű: teljesen bevakolva.

A kályhás nem hisz a fülének. Én eddig a jó zsaru akartam lenni, a kedvesen kérős, mosolygós, kávéfőzős. Ez valahol a Habarcs-domb oldalában veszett el, úgyhogy vázolom a főnöknek a továbbiakat: reggel fél tízkor jövök átvenni a vakolat nélküli folyosófalat és a megtisztított bútorokat. Ha szemetet találok a lakásban, csak egyetlen padlón elnyomott csikket látok, ötezer forintot vonok le a bérükből. Fejenként, mert nem fogok nyomozni, melyikük volt. A kályhás eközben vödröt fog, vizet ereszt, és mosni kezdi a parkettát. Valami olyasmit motyog, hogy neki ehhez semmi köze, de legalább ne egye bele magát éjjel a mész.

Reggel fél tízkor érkezem. A kőművesbrigád haptákban. Minden ragyog.

Szerző

A NER sérülékenységei

Visszatérő kérdés immáron nyolcadik éve, hogy létezik-e a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) mint koherens politikai vízió? Oszter Sándor – egykoron elismert színész – a hétvégi kötcsei piknikre sétálva a 24.hu-nak úgy érvelt: „aki nem érti a NER-t, az nem itt született”. Attól tartok ez esetben Oszter sem igazán tudja, hogy ő hol is született, mert az a NER, amire ő gondolhatott, az közel sem az, amelynek a valóságában sétál. Ugyanitt Navracsics Tibor uniós biztos úgy nyilatkozott, hogy a NER az, „ami most történik”. Ez már közelebb van az igazsághoz, de talán mégsem az alábbi, sérülékeny pontokkal is bíró rezsimre gondolhatott az egyébként legkevésbé sem renegát politikus.

A harmadik kétharmad után a fenti nyitókérdés annyiban még mindig aktuális, hogy az arra adandó válasz kell(ene) hogy meghatározza az ellenzéki cselekvés jövőbeni stratégiáit. Ha ugyanis továbbra is azt gondoljuk, hogy a NER nem más, mint – az immáron a Liberálisoktól is búcsúzó Szent-Iványi István szavaival élve – egy „szimbolikus manipulációs kísérlet”, úgy a kormányzati politika lényegi reflexiójától fosztjuk meg magunkat, ami a centralizált erőtérben egyenlő a tudatos alternatíva-keresés szándékának feladásával. Azt állítom, hogy a NER legalább annyira a posztmodern politikai (meta)valóság terméke, amennyire egy, a medializált és kommunikatív politika meghaladására tett erőszakos kísérlet is, amennyiben kizárja az egymás mellett létező valóságértelmezések érvényességét, és tagadja azok versenyét.

A NER – így megszemélyesítve – a 2010 előttről ismert baloldali-liberális modernizációs (kommunikációs) stratégiákkal ellentétben egy erősen érzelmi alapú, a nemzetállami szuverenitás elsődlegességére épülő ideológiával „dolgozik”, amelyben az egykor volt közép-európai hatalmi státusz konstruált múltja és jelene természetes módon keveredik a XXI. századi nacionalizmus eszméjével. Ebben az összefüggésben az új hegemónia egy, az absztrakt elvek érzelemmentességének szellemében kinyilatkozó, depolitizált és elitista liberális gyakorlatra adott természetes válasz. Annyiban azonban kétségtelenül populista, amennyiben a politikai „másikat” már nem csak etnikai vagy vallási, de ideológiai idegenként is leírja. Ebből a pozícióból a nemzetek feletti, a brüsszeli elittel való szembenállást már nem praktikus, hanem erkölcsi alapon gondolja el, anélkül, hogy a világgazdasági függési rendszerben betöltött „alattvalói” státuszt feladná. Az Orbán-rezsimnek amennyi a magyar társadalom- és politikatörténetből fakadó sajátossága van, annak ellenére is illeszkedik a nemzetközi munkamegosztás rendszerébe, kiegyezve a globális kapitalizmusban betöltött évtizedes magyar helyzettel. A belső piacon a – régiesen szólva – termelési eszközök és javak a kiválasztott a nemzeti aktoroknál koncentrálódnak, de a rezsim a nemzetközi versenyben csak annyira kíván részt venni, amennyire a globális szereplők engedik – így beszélhetünk csak korlátozott szabadságharcról.

Az előbbiekből következőleg, hogy gazdaságpolitikailag a NER mennyire fenntartható, az éppúgy a világgazdasági kilátások függvénye, mint az uniós forrásoké. Ez utóbbi kapcsán Bozóki András és Hegedűs Dániel 2017-ben, a Politikatudományi Szemlében megjelent tanulmányukban is rámutattak az EU „rezsimfenntartó funkciójára”: az „európai kohéziós politika forrásai hozzájárulnak a hatalomban lévők által kisajátítható közforrások bőségéhez, ezáltal pedig a politikai küzdőtér egyenlőtlen jellegéhez. Ezen túlmenően az uniós kohéziós források az elsődleges keresleti hatáson, illetve a beruházások által generált multiplikációs hatáson keresztül hozzájárulnak a magyar gazdaság viszonylagos stabilitásához, mérsékelt növekedéséhez, ezáltal pedig a rezsim politikai stabilitásához”. Viszont az új uniós költségvetési időszakra készülve éppen e téren kaphat sebet az orbáni „magyar-uniós modell”.

Milyen további gyenge pontjai van ennek az ideológiai-gazdasági konglomerátumnak? Véleményem szerint egyrészt a nemzeti – helyesebben orbanizált – elit és a „lélekben nemes” (alsó-)középosztály társadalmi kiegyezése – fogadjuk el, hogy az utóbbi fogalomnak még van értelme –, amelyet evidenciaként kezel a politikai gondolkodás. Ez ugyanis látható módon elveti a társadalmi mobilitás lehetőségét, és az osztályok közötti határvonal stabilitásában érdekelt. Ez a kiegyezés csak látszólagos, nem érdekelt tömegek társadalmi mobilizációjában, népképviselete „népének” képviseletére redukálódik. A „kereszténydemokrácia” mint a többség kimenete nem legitimálhatja a más társadalmi alternatívák elnyomásában az államhatalmat. Kockázat abban addig nincs, míg meg nem szervezi valaki vagy valami egységes szervezet alá az elégedetlenséget.

Anélkül, hogy a populizmus fogalma körüli végeláthatatlan vitákba belemennénk, meg kell kérdeznünk: akkor végeredményben populista demokrácia-e a NER, és populista-e a Fidesz? Annyiban igen, hogy a „nép” szerepét hangsúlyozva sajátos deliberatív kormányzati gyakorlatát hirdeti. Annyiban azonban nem, hogy az intézményi struktúrák folyamatos központosításával és átalakításával próbál érvényt szerezni. A magam részről ezen a ponton látom az orbáni építmény további gyenge pontját, és ezért vetnek fel demokratikus aggályokat a hasonló logika szerint meghirdetett „ellen- vagy árnyékkormány”-ötletelések. A centralizált hatalomgyakorlás és a felhatalmazás nélküli szakértőiséggel mindig is természetes módon áll szemben a népszuverenitás elve. Ezt a jobboldal a politikai idegennel szembeni konfliktus természetes pólusának jegyében gondolja el, a szakértőiséget a piaci elvárásoknak való megfelelésnek. Ami a lényeg, hogy az orbáni rendszer egyik destabilizáló faktora az, hogy szüntelen morális felhatalmazásra hivatkozik egy, a kritikusai mozgásterét folyamatosan szűkítő struktúra kapcsán.

További gyengeség a vezérelv alapján egyszemélyes vállalkozássá váló kormányzati gyakorlat. Egy ilyen berendezkedésben nem csak a politikai fluktuáció nagyobb – lévén az újonnan bevont gazdasági és politikai szereplőknek természetes módon kell alkalmazkodniuk a rezsimhez, és bizonyítani lojalitásukat –, de a vezető személyes karizmájára épülő struktúra a hatalomöröklés hagyományos módját is felülírhatja. Ha egyáltalán ez lehetséges, lévén nincsen ma olyan jobboldali politikus, aki képes lenne integrálni a jelenlegi többmilliós Fidesz-KDNP-tábort. Lehet minden egyes Lázár János-videót valamiféle Orbánnak szóló üzenetnek látni, de ha egy-egy vezető táborára vonatkozó integratív erőt nézzük, akkor Lázár aktivitása nem szól, mert nem szólhat a messzi Orbán utáni jobboldal vezetéséről.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere minden stabil tényezője ellenére gyenge pontokkal terhes, még akkor is, ha ezek a sérülékenységek ma kevésbé látszanak. Szemben a fent idézett liberális politikus állításával, sokkal meggondoltabb a struktúra, minthogy egy „szimbolikus manipulációs kísérlet” lenne. Aki ezt így látja, az lemondott a rezsim működésének megértéséről, amely az eddigi kudarcos ellenzéki gyakorlatok folytatását eredményezik. A rezsim megértésből viszont nem következik legitimálási gyakorlat sem, amely a vele szembeni alternatívák eleve bukását jelentené.

Szerző
NER