Madárpiszok

Volt szerencsém madárpiszokhoz. A rigó kissé részegen a vadszőlőtől kóválygott be a házba – amikor még kertben lakhattam, a szigeten az erdő szélén –, aztán az ösztön megszokásával pillangózva körbefosta a konyhát. A frissen mosott függönyt, meg a tűzhelyen rotyogó bablevest. Kiskanálnyi szar és oda a bab, a lé, a csülök, a zöldség. A munka és a remény.

Alexander Gauland, az Alternatíva Németországnak (AfD) jobboldali párt társelnöke egy pártrendezvényen most azt mondja: „Hitler és a nemzeti szocialisták pusztán madárpiszok Németország ezeréves sikertörténetében”. Lehet persze így is nézni, azt, ami történt, s ha így tekintjük a dolgokat, kár volt ezer oldalakat telegondolkodni azon, vajon Goethe kultúrnemzetét miként és hogyan hülyíthette el egy szobafestő. Ez a német történelem egészét nézve tényleg „madárpiszok” hatvanmillió ember életébe került, a materiális és lélektani pusztításról nem beszélve, mi pedig nem becsülnénk le Hitler hatalmának 12 évét, mert az mélyebb nyomott hagyott az emberiség történelmében talán mindenkinél. Az a madárpiszok arra volt jó, hogy megmutassa, mire vezethet a gépesített nacionalista tömegforradalom, amely nem csak meri nagynak álmodni magát, hanem teszi is – más nacionalizmusok rovására.

Amikor a magyarok kormányfője, a mi nemzetünk kétharmaddal ismét uralkodó vezére nacionalistaként megfertőzi Európát, amikor földrésznyi karrierre vágyik, akkor a madárpiszokból csinál európai politikát, nem törődve nem törődve a szaros bablevessel.

Minden nacionalizmus halálos mérge Európának, bár olyan mérge, amely először csak bódít, könnyű álomba ringat, aztán gyilkol. De minden nacionalizmusok közül is a német „madárpiszok” a legmérgezőbb, amiről az emberiségnek van már nem kevés tapasztalata.

A bablevest elsirattam. A történelmet nem lehet lehúzni la vécén.