Miklós Gábor: Marokkó, turisták a határvidéken

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:18

Fotó: /

Volt pár olyan évszázad 2000 éve, amikor a mai marokkói berberek ősei, meg a pannon provinciák lakói ugyanannak a birodalomnak a polgárai voltak. Végigsorolhatnánk, mit adtak nekik a rómaiak: utakat, kikötőket, vízvezetéket, színházat, közbiztonságot. Kereskedelmet és a szabad utazás lehetőségét

Milliónyi turistát követve áramlunk Fez szűk utcáin, míg be nem terelnek egy épületbe. Fel a lépcsőn egy bőráru boltba. Egy férfi mentaágat nyom a kezembe, azzal, hogy arra szükségem lesz. Kiözönlünk a teraszra. Alattunk a képekről, videókról már látott kép.

Fezi tímárok

Tucatnyi férfi áll kőkádakban a színes lében. A kádak peremén bőrök. Vannak fehéres lével teli kádak, másokban színes lében áznak, festődnek a bőrök. Mostan színes bőrökről álmodom – dünnyögöm, s szorosan az orrom elé teszem a mentát, mert annyira mindent elseprő a lentről felfelé áradó bűz. Galambpiszkot gyűjtenek és azzal cserzik a kecske- és a birkabőröket - magyarázza a helyi idegenvezető. Ahmed fess, sok nyelven flott férfi. Elmondja, hogy a munkások havi 300 eurót keresnek. Egy ideig tatarozás miatt szünetelt a munka, de a király addig is folyósította a tímárok bérét. Ő – tette hozzá az őszinte hanglejtését használva – ilyenkor érzi, hogy mennyire szerencsés ember.

Fez óvárosa, medinája izgalmas időutazás, betekintés az ipari forradalom előtti világba. A szűk utcácskákban a hordárok kocsikon tolják, vagy szamárháton, esetleg lóháton viszik az árut. A turistát pedig szállítják kézművestől kézművesig, ahol megtekintheti azt a világot, ami az ő fizetőképes hazájában 200 vagy 150 éve megszűnt. Ha valami mégis megmaradt, akkor mint magas presztízsű textil-, vagy agyagművészet, esetleg ötvösség, nem pedig a mindennapi használatra dolgozó ipar. Itt viszont még létezik ez is, miközben az emberek inkább járnak importált műszálas szövetekből vart ruhákban, mint háziszőttesben.

Ahogy a dél-marokkói repülőtérről észak felé hajtott az elegáns és feltehetően Marokkóban összeszerelt autóbusz, megfigyelhettem az épp időszerű aratást. Kicsiny parcellákon nők hajladoztak és sarlóval vágták a gabonát, amit azután kis kévékben halmoztak fel. (Ilyet én eddig csak filmen láttam, gyerekkoromban nálunk kaszával arattak.) A cséplést már ott is gépesítették. Később, más tájakon láttam, hogy kicsiny arató-cséplőgépekkel is aratnak a parasztok. Ilyeneket látva írja a közhelyekkel bensőséges viszonyban lévő szerző, hogy ez az ellentmondások országa. Én inkább úgy látom, határvidék. Nem csak azért, mert Európa látható távolban van, s a negyvenévnyi francia gyarmatosítás alaposan átrendezte a kultúrát, sőt a szokásokat is.

Marokkóban egyhetes út alatt találkozhat valaki iparosodott gigavárossal és premodern faluval, kézművessel és korszerű összeszerelő-üzemekkel, óriás fóliasátor-telepekkel, autópályával és szamárösvénnyel. Érezheti magát nyugaton, láthat nikábos nőket és a hozzájuk öltözött nagy szakállú férfiakat. Ez nem csak premodern világ. Vannak pártok, politikusok, sőt parlament is van. A dolgok tengelyében azonban VI. Mohammed király és elegáns családja áll. Patriarchális uralkodóként és mindentudóként, az összes jó forrásaként van jelen a nyilvános világban. Rengeteg palotája van az országban, rendszeresen avat gyárakat. Igaz, sokat időzik külföldön. Otthon spirituális vezető és frappáns politikai megoldások tudója. XXI századi, észak-afrikai II. József. Összevetve pár demokratikusan megválasztott európai vezetővel, még irigyelhetjük is a marokkóiakat.

Első világ, harmadik világ

Több, mint húsz éve mondta nekem egy sok (politikai) börtönt megjárt értelmiségi: nem jár üdülni a harmadik világba, mert nem tudja elviselni a koldusok rohamát, a betegek, a kosz látványát. Ezért inkább lemond sok kulturális élményről, az olcsóságról és más előnyökről, s a drágább helyekre spórol.

Sokat vitáznak manapság arról, használ-e a globális turizmus a fejlődőnek nevezett világnak. Az utazó azt tapasztalja: rengeteg a lézengő ember, az út mellett üldögélő férfi, nő, kamasz. Nincs elég munkahely. A mezőgazdaság feltűnően kezdetleges eszközöket használ, de talán még többen lennének munka nélkül, ha hatékonyabb technológiát vetnének be. Elvittek egy szövetkezetbe, ahol berber asszonyok a (kizárólag ebben az országban honos) argánfa gyógyerőjűnek mondott termését dolgozzák fel. Az egyik fázisban a csonthéjast egy nagyobb kőre helyezik, majd egy kisebbel összetörik. A következő munkaszakaszban a puha mandulaszerű eredményt egy kőmalomban összezúzzák. Később láttam, hogy vannak korszerű gépek is az olaj kinyeréséhez. Azt viszont váltig állították, hogy a mandulaszerű kemény héjat képtelenek géppel feltörni. Az argánolajból készült termékeknek jó marketingje van, árulják szerte a világban és állítólag mindenféle bajra jó. Vajon miért nem teszik tömegessé a termelést, hiszen a fa a sivatagi viszonyok között él meg? Lehet, hogy így segítik a foglalkoztatást, vagy az árat növeli a primitív eljárás története?

Mivel ez itt határvidék, az emberek ide-oda mozognak, s a világ relatíve gazdagabb fele állandóan jelen van. Sok a koldus, az erőszakos árus, a lejmoló. (Ettől persze még nem döbbenünk meg, hiszen a pesti utcán sem lehet a koldulókat elkerülve végigmenni.) Itt viszont elhiszem, hogy nincs más megélhetés, a viszonylag modern világ képtelen felszippantani, munkával ellátni a képzetlenek tömegeit. A kérdés persze az, hogy mi a szerepe ebben a turisták jelenlétének, nem ez növeli-e a koldusipart, zülleszti a sokaságot? Vagy vegyük úgy, hogy ez egy couleur locale, s mi is az alamizsnálkodásnak az iszlámban kötelező erényét gyakoroljuk. Elvégre most van a Ramadán szent böjti hónapja, a muzulmán világ nagy évi megpróbáltatása, amikor napfelkeltétől napnyugtáig tartózkodnak a hívők ételtől, italtól, dohányzástól és egyéb élvezetektől. Nehéz ugyanis ezt a terhet viselni, ha a határvidéken élünk, s a marokkói autógyárnak időre kell szállítania Európába. És a meo sem lehet tekintettel a böjt és szomjúság miatt remegő kezekre. A turisták ettől még nyugodtan járhatnak-kelhetnek a szűk utcákon.

Példa az együttélésre

Volt pár olyan évszázad 2000 éve, amikor a mai marokkói berberek ősei, meg a pannon provinciák lakói ugyanannak a birodalomnak a polgárai voltak. Végigsorolhatnánk, mit adtak nekik a rómaiak: utakat, kikötőket, vízvezetéket, színházat, közbiztonságot. Kereskedelmet és a szabad utazás lehetőségét. Viszonylag modern világ lehetett a maga máig élő szabványaival. Szóval van példa az együttélésre. Miközben nem felejtjük el, hogy Róma hódítással, erőszakkal civilizált. Az ókorban - a mai Marokkó területének északi részén létrejött - Mauretania Tingitana provincia része volt a globális piacnak, kultúrának, közlekedési szisztémának.

Most más időket élünk. Egy ilyen nyári utazás után elgondolkodik az ember, mennyire elviselhető ez az együttélés a "fejlettek" és a "feltörekvők" között. A óceánparti városokban tömegével épülnek otthonok a napfény és az olcsó megélhetés miatt idetelepülő európaiaknak. A diszkont-járatok kiszolgálják őket is, meg a turistákat is. A szegényebb északi nyugdíjasok átveszik az egykori kalandorok, az idegenlégiósok helyét. Eközben a globális világ megjelenik szinte mindenütt. Marokkó nemzeti bevételének fő forrása az összeszerelő ipar, de második helyen a GDP 18 százalékával a turizmus áll. Az izgalmas tájak, a kulturális örökség – és persze az ősi világ továbbélése: attrakció. Az Észak utazni, látni akar, megszimatolni a múltat – beleértve a fezi tímármunka bűzét.

Az itteniek máris bekapcsolódtak a globális piacba, élnek a lehetőségeikkel, felkínálják, amijük van. Nem éreztem a feszültséget a konzervatív helyiek és a beáramló idegenek, illetve a társadalom európaizálódott része között. De kell ilyennek lennie. Nem látunk a kulisszák mögé, nem ismerjük a belső feszültségeket. Az öltözködési, kulturális különbségek akár mélyebb ellentéteket is jelezhetnek, nem csak a változatos toleranciát. Marokkóban másfél évtizede volt utoljára iszlamista merénylet, ám sok vallási radikális részt vett a szíriai és iraki harcokban. Vajon most hol lehetnek, mire készülnek?

Az itteni világ modernizálódik. Nincs más esély az életre. Még megcsodálhatjuk a sarlóval aratókat, a csacsiháton közlekedőket, az ősi fogásokat alkalmazó kézműveseket. Siessünk csodálkozni.

2018.06.09 09:18

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36