Előfizetés

Láthatatlan kéz

Bár a kormányoldali hírmagyarázók és kommentelők máris próbálkoznak vele, különösen nehéz helyzetben van, aki piaci szempontokkal szeretné magyarázni a Heti Válasz elestét. A (példányszámokat, vagyis a legkeményebb piaci racionalitást tekintve) legsikeresebb konzervatív hetilapot politikai akarat hozta létre – közpénzből, ahogyan ez itt szokás –, és politikai akarat igyekszik most eltakarítani az útból. Az újság megszűnése (optimista, de a Népszabadság példája nyomán nem sok jót sejtető megfogalmazással: a nyomtatott kiadás megjelenésének felfüggesztése) azért következett be, mert a magyar sajtó – szándékosan nem írjuk le, hogy sajtópiac – 2010 májusa óta úgy működik, hogy minden közéleti sajtótermék esetében az Orbán Viktorhoz, illetve a mindenkori orbáni politikához való viszony, meg a miniszterelnök személyes jóindulata dönti el a reklámtortából való részesedés mértékét.

Még konkrétabban: ha egy újságra a kormányfő megharagszik, akkor ott nem csak a legnagyobb hirdető, a magyar állam nem hirdet a továbbiakban, hanem a politikai jelzésekre érzékenyen figyelő profitorientált magáncégek sem. Piaci indoka nincs, de nálunk az ismeretlen, ám a versenytársaiénál mindenképpen sokkal kisebb példányszámú Figyelő sokkal több hirdetést vonz a Heti Válasznál. Ha pedig a terjesztési bevételeket tekintve ígéretes, ám a hatalommal szembekerülő újság eladósorba kerül, akkor a potenciális vevőknek mindig a tudomására hozzák – anno a Népszabadságnál ugyanúgy, mint most a Válasz esetében –, mit kockáztatnak, kivel kerülnek szembe, ha az óva intés ellenére mégis a befektetés mellett döntenek. A „láthatatlan kéz” nálunk egészen mást jelent, mint a valódi piacgazdaságokban: nem egy elvont fogalmat jelöl, hanem egy létező személyt, aki egyre kevésbé tűri el, ha nem szólhat bele, hogy miről írnak az újságok.

Innen nézve - Mi egy család vagyunk?

A szó szoros értelmében elönt a sárga irigység, amikor valahol olyasmit olvasok a neten, hogy ebben vagy abban az országban szeretik egymást az emberek. Ami nem jelenti azt, hogy az utcán szembe találkozó hölgyek és urak azonnal pacsiznak egymással. Belefér, hogy a kocsmában jól elagyabugyálják egymást, ha valaki csal a kártyán, az is, hogy kirabolja a másikat a sötét sikátorban, akinek ilyen módon kell a pénz. De amúgy az emberek többsége tiszteli a másikat.

Innen nézve ez utóbbit tartom a leginkább irigylésre méltónak. A másik ember tiszteletét. Legutóbb egy Dél-Koreában élő magyar újságírónő írta meg egy internetes portálon egy meghiúsult szöuli öngyilkosság történetét. Egy negyven körüli férfi felmászott a Hán folyó egyik hídjának korlátjára, hogy onnan vesse magát a mélybe, amikor arra kerékpározott egy fiatalember, és észrevette őt. Azonnal megállt, és bátyámnak szólítva az öngyilkos jelöltet, beszélni kezdett hozzá, hogy ne ugorjon le. Győzködte a férfit, hogy többet ér az élete annál, hogy így adja fel, egy nyomorult híd korlátjáról a folyóba vetve magát. Megragadta a derekát, és addig tartotta szorosan, amíg a tűzoltók oda nem értek, és mindkettőjüket biztonságba nem helyezték. Másnap az öngyilkos jelölt azt mondta: nagyon hosszú ideje először érezte, hogy van a világon ember, akinek ő fontos. És ez jó érzés, köszöni a megmentőjének.

Az a baj velünk, hogy nagyon sok ember van ebben a kis országban is, aki jogosan érezheti úgy, ő a kutyának sem fontos. Emberek fagynak meg a téli hidegben a saját lakásukban, mert senkit nem érdekel, van-e a kamrájukban akár csak két fahasáb, amit a tűzre dobhatnának. A múltkor olvastam: egy tanyán bukkantak rá egy idős házaspárra, ki tudja mióta feküdtek ott holtan, kéz a kézben. Nem volt senki, akinek hiányoztak volna, aki rájuk nyitotta volna az ajtót.

De vannak, akik pusztán a társadalom szemében „élő halottak”. Azokra a napról napra tengődő szegényekre gondolok, akiknek az állam, vagy a helyi önkormányzat időnként oda-odalök annyi „halat”, ami legfeljebb arra elegendő, hogy éhen ne haljon a család. Senki nem veszi a fáradtságot, hogy megtanítsa őket - krisztusi értelemben - „halászni”. És ott vannak a falvak szélén a közművesítetlen szegregátumok is, amelyeket fintorogva kerülnek el a többiek, s még akkor sem hajlandók segítő kezet nyújtani az ott élőknek, ha amúgy megtehetnék. Ha azzal az életüket mentenék. Az ő sorsuk, a felemelkedésük esélye nem fontos a falvak dölyfös „elejinek”.

Hadd térjek vissza a történet elejére. Koreáról, a koreai emberekről, a köztük lévő kapcsolatokról írja távolba szakadt kollégánk: arrafelé az a mondás járja, „We are one family”, azaz „Mi egy család vagyunk”.

Tisztelettel kérdem: van egyetlen falu, egyetlen város ebben a kis országban, ahol ugyanezt elmondhatnák magukról az ott élők? Fel tudja tenni a kezét akármelyikünk, hogy igen, én megragadtam már egy segítségre szoruló kezét, egy „öngyilkos” grabancát, és nem engedtem, hogy eldobja az életét?

Ha van ilyen, írjon nekem!

Válasz Heisler Andrásnak

Félelmetesen ismerős a jelen szituáció. Százötven esztendeje, hogy a magyarországi zsidóság új élethelyzetét rendezni kívánó kongresszus nem várt eredményt hozott: összetartás helyett széthúzást, egység helyett szakadást. A kongresszus pedig nem is vallási téren, csupán közjogi értelemben döntött egyfajta reform mellett. A vallási értékeket a frissen alakult neológia nem adta fel. Ugyanezt tapasztaljuk ma közösségeinkben.

Igaz, most nem csupán a közjogi helyzet, hanem a belső ellentétek juttatják a MAZSIHISZ-t a szakadék szélére. Egyfajta egyházszakadás már bekövetkezett nemrég: a legnagyobb zsidó felekezet köréből kivált az önálló bejegyzésű egyházként működő, a MAZSIHISZ elnöke, Heisler András részéről lekezelően csak „aprócska Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség”-ként aposztrofált, azonban valójában a legrégibb hagyományokkal és legkorábbi magyarországi jelenléttel bíró orthodoxia.

Belső ellentétek feszítik szét a MAZSIHISZ három évtizedes kereteit, s tévedés lenne azt hinni, hogy ez csupán vallási ügy. Az autoriter vezetés, a központi akarat erőltetése, mind hozzájárul a válsághoz. A kézi vezérelt kommunikáció, idézve az ötvenes évek hurráoptimizmusát, dicsőséget zeng, de recseg-ropog a felépítmény. Lássuk, mi a valós helyzet, ha azt nem az elnöki szobából, vagy az ezért-azért elkötelezettek szubjektív szempontjából nézzük. Írásunk apropója a MAZSIHISZ elnöke, Heisler András cikke, amely a Népszava 2018. június 4-i számában jelent meg. Reagálunk állításaira, elemzésének sorrendjében.

„Az eseményeket az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem új rektorának megválasztása gyorsította fel. A történelem során először nem rabbi végzettségű vezetőt választott a MAZSIHISZ vezetése, hanem egy kiváló, nemzetközileg is jegyzett zsidó tudóst. Amíg élt a tudós rabbik hagyománya, amíg az egykori Rabbiszemináriumban kizárólag rabbinövendékek tanultak, addig indokolt lehetett, hogy kizárólagosan rabbi lehessen az intézmény vezetője. Ma azonban nem lehet a fejlődést bénító hagyományokhoz ragaszkodni, korszerűbb szemlélettel egy korszerűbb oktatóbázisban látta a világi vezetés a jövőt.”

Nem ezzel kezdődött az erózió, de ez kétségtelenül katalizálta a folyamatot. A Rabbiképző rektorválasztása két fordulóban zajlott. „Érdekes” módon Heisler András soha egy szót sem ejt az első fordulóról. Az első fordulóban – ugyanúgy, mint a másodikban - is két, a kiírásnak nem mindenben megfelelő jelölt állt egymással szemben. Akkor Heisler figyelmeztető levelet intézett az egyébként független Egyetemi Tanácshoz, hogy csak a kiírásnak mindenben megfelelő jelöltet javasoljanak. (A kiírással ellentétben, a MAZSIHISZ vezetősége elé nem is kerültek a pályázatok!) A dörgedelmes felhívás a második fordulóban valamiért elmaradt. A MAZSIHISZ, a zsidó felekezet(!) vezetősége az Egyetemi Tanács döntését felülbírálva választotta meg az új rektort, a jelenlévő három szavazóképes rabbi és egy felsőoktatási szakember véleménye ellenére. Ami a „nemzetközileg jegyzett zsidó tudós” kitételt illeti, nincs módunk sem cáfolni, sem megerősíteni e vélekedést, pusztán kissé túlzónak ítéljük meg, tekintve az új rektor kis számú fellelhető, zsidó vonatkozású publicisztikáját. A Rabbiképző egyébként nem tudományegyetem. Egyházi egyetem, amelynek elsődleges funkciója éppen a vallási téren képzett, felkészült szakemberek folyamatos biztosítása lenne. Csak mellékes megjegyzés, de árulkodó: az egykori Rabbiszemináriumban sem csak rabbinövendékek tanultak.

„A BZSH közgyűlése végül hosszú, demokratikus vitát követően titkos szavazással és meggyőző többséggel határozott arról, hogy a BZSH továbbra is a MAZSIHISZ részeként működik, a döntést a MAZSIHISZ közgyűlése – mint a legfőbb döntéshozó szerv - örömmel nyugtázta.”

A meggyőző többség jogi értelemben lehet, hogy igaz, legitimációs értelemben azonban –mint a BZSH és a MAZSIHISZ közgyűlési határozatainak jelentős, az elnök által sokat hivatkozott része- igencsak csekély. A jelen határozatot harmincan támogatták húsz szavazat ellenében. A 77 fős közgyűlés viszonylatában a harminc szavazat nem feltétlenül meggyőző többség, kevesebb, mint egyharmad. Ráadásul Heisler András csúsztat, mikor a MAZSIHISZ-ből való kiválást lebegteti. A BZSH közgyűlése napirend előtt egyhangúlag kinyilvánította, hogy tevékenységét a MAZSIHISZ keretei között kívánja folytatni. Amiről szavaztak, az az önálló, bejegyzett státusz visszaszerzésének lehetőségét megvizsgálni kívánó elöljárósági határozat volt. A BZSH elöljárósága ugyanis úgy vélte, hogy a MAZSIHISZ árnyékából kilépne a közélet színterére. Bár az új egyházi törvény elvette a BZSH bejegyzett státuszát, ennek visszaszerzése lehetőségéről kívánt az elöljáróság tájékozódni. A BZSH hitközség, vallási szervezet. Vallási szervezet pedig nem érhet el nagyobb magasságot, erkölcsi és jogi elismerést, mint hogy egyházzá nyilvánítják, főleg akkor, ha e státusza már megvolt.

„Látható: a változást támogató MAZSIHISZ-közgyűlés és a rektort megválasztó MAZSIHISZ-vezetőség döntéseit követően a Budapesti Zsidó Hitközségben próbáltak többséget szerezni a nyitás ellenfelei, köztük a volt országos főrabbi, Frölich Róbert.”

Nem látható. A vallási értelemben történő nyitást ugyanis egyetlen közgyűlés sem szavazta, nem is szavazhatta meg. A MAZSIHISZ alapszabályának értelmében vallási kérdésekben csak és kizárólag a Rabbitestület dönthet. A volt országos főrabbi éppen az ilyen kommunikációnak, csúsztatásoknak, kettős mércéknek az ellenfele. És nem a nyitásé. Azért mondtam le, mert – mint azt meg is írtam - tovább nem kívántam asszisztálni a magyarországi neológiát bomlasztó vezetés módszereihez. Országos főrabbiként ugyanis feladatom a neológ hagyományok megtartása és megtartatása volt. Ebben azonban a hivatalban lévő elnök nem volt partner. Elkészítettem a neológ önidentifikáció alapdokumentumát, ám ezt a világi vezetés, nem hogy nem vette tudomásul, de módszeresen, mondvacsinált indokokra való hivatkozással el is utasította. Mit is? Hogy a neológia nem illeszthető be egyik világszerte elterjedt irányzatba sem. Egyedisége abból áll, hogy nem szakított a vallási hátteret biztosító haláchikus (zsidó vallásjogi) fundamentumokkal, megmaradt rituáléjában tradicionálisnak, ugyanakkor teret engedett a modernitásnak; világi szervezeteiben éppúgy, mint az egyének életében, integrálódott a nemzsidó közegbe. Templomaiban hagyományhű, ám a prédikációkban, írásmagyarázatokban, írott tanulmányaiban gondolatisága a XXI. század világát tárja elénk. Vallja, hogy az eltávolodottakat közel kell hozni, de e közelítést nem a halácha félresöprésével kívánja elérni.

Végezetül egy idézet Heislertől, amellyel egyetértünk: „Valójában csak most fog kiderülni, hogy a vallásos zsidó közösség történelmi sebesülése végzetes-e, és az eltelt háromnegyed évszázadban csak elhúzódó haláltusájának voltunk-e részesei, vagy képesek leszünk fennmaradni, és ajánlani valamit a XXI. századi zsidóság számára.” Bízunk benne, hogy a MAZSIHISZ-ben zajló folyamatok ellenére a neológia képes lesz fennmaradni, s mint az elmúlt százötven évben mindig, most is úgy alkalmazkodik a modern világhoz, hogy közben megőrzi arcát, hitét, saját hagyományait.

(A szerkesztőség a vitát lezártnak tekinti.)