Egy kis melldöngetés, egy kis mocskolódás

Az Éhségmenet ötletgazdája és fő szervezője volt Tóth Imre, most piknikre hívná az ország vezetőit, s főzne nekik egy jó bográcsgulyást, hogy beszélgessenek el hús-vér emberekkel is.

- Miskolcon vagyunk, a diósgyőri városrészben, a Szarkahegy lábánál, s ön három petíciót is szorongat a kezében. Ezek szerint nem vonult vissza a „mozgalmárságtól” az első éhségmenet után hat évvel?

- Azt követeljük – nem csak én, hanem több, hozzám hasonlóan gondolkodó, kétkezi munkás ember – hogy a képviselőink legyenek elszámoltathatóak, ha a választókerületükben a szavazásra jogosultak legalább egyharmada elégedetlen a munkájukkal, akár vissza is tudjuk őket hívni. Ha én rosszul dolgozom, kirúgnak a munkahelyemről. Az én képviselőmnek a parlament a munkahelye és én vagyok a munkáltatója, mármint, én, a nép. Mégsem tehetünk semmit négy évig, ha egy választottunk rosszul végzi a dogát. Szeptemberig gyűjtjük az aláírásokat, s utána beadjuk a népszavazási kezdeményezést. Elég volt már abból, hogy Magyarországon soha semminek nem lesz semmilyen következménye.

- Tudja, hogy ez egy Fidesz-közeli politológus jelképes mondata volt: „a következmények nélküli ország.”

- Igen, csak sajnos ők ehhez egyfolytában tartják is magukat.

- Hat év telt el az első éhségmenet óta, aminek ön volt a kezdeményezője. Változott valami?

- A személyes életemben igen. Már nem vagyok munkanélküli, megszereztem magamnak a melóhelyet. Sokáig karbantartóként dolgoztam, aztán felmentem Csepelre a vasöntödébe. Egyrészt kellett a pénz, másrészt azt gondoltam, hogy ha közelebb leszek a tűzhöz, nagyobbat tudok taposni rajtuk. Mármint a kormányon. Volt is egy „bugyiakciónk” a nővéremmel, amikor Handó Tünde írásba adta a bírói karnak, mit kell viselniük, s hányszor cseréljenek fehérneműt. Akkor a parlament előtt ketten tiltakozásképp egy nagy kötélre kifeszítettünk egy hatalmas bugyit.

- Szóval a nővére is mozgalmár. Ez családi hagyomány maguknál?

- A nővérem egy híres – olykor talán hírhedt – hölgy, civilként a Köztársaság téri ételosztások rendszeres aktivistája, de ő volt a május elsejei, hajléktalanokat segítő főzőverseny, az Éhezők viadala egyik fő szervezője is. Apánk is ilyen volt, negyven évet húzott le Diósgyőrben, a martin acélműben, egy időben függetlenített párttitkárként, és mindig kiállt a melósaiért. Pár hete én is visszatértem Borsod megyébe, Felsőzsolcán az ipari parkban van egy alumíniumöntöde, ott dolgozom. Rajtam kívül van még néhány „öreg szaki”, ismerjük egymást régóta. Most, hogy hiány van rendes munkásemberekből, mert a fiatalok nemigen mennek oda a kohók mellé, újból azt csinálhatjuk, amihez értünk.

- Hisz erről álmodott, korábban... Hogy egyszer még újra olvasztár lehet.

- Fájdalmasan büszke vagyok arra, hogy az utolsó forró acéladagot 2009 szeptemberében én csapoltam le az acélműveknél, és sajnos ott azóta sem indult újra semmi. Most autógyáraknak öntünk alkatrészeket. Ez másik szakma, ma is minden nap tanulok valami újat. Vasakaratom van, mások szerint makacs, akaratos vagyok, de tényleg, amit beveszek a fejembe, azt a szívemmel végigcsinálom. Most azt vettem a fejembe, hogy olyan munkát fogok végezni, amire csak kevesen lennének hajlandók. Volt olyan, aki meglátta a folyékony fémet, és sikítva kimenekült az üzemből. Megégek én is párszor, a forró levegő lesmirglizi az arcomat, a folyékony alumínium ráadásul tapad, beleragad az ember bőrébe, ha nem tudod időben letépni a ruhát, csúnya sebeket okoz. Negyvenöt év alatti kohász gyakorlatilag már nincs Magyarországon, nem nagy szó kimondani, hogy ez nem is egy szakma, hanem valamilyen szerelem, amitől nem tudsz szabadulni. Nyáron iszonyatos forróság van, hatvanöt-hetven fok, az ember arca, orra megég. De ha nyakig begombolkozol, megrohadsz. Ha ívkemence mellett dolgozol, annak a fénye tönkreteszi a szemedet. Korábban ha egy kohász elérte az ötven éves kort, azt igyekezték kímélni a melegtől, a zajtól, a portól. Erről most nem is álmodunk.

- A személyes élete tehát nagyjából rendben, Amiért az éhségmenetet szervezte annak idején, vagyis a szegénység, a vidéki ember elfeledettsége, nyomorúsága, abban lát pozitív változásokat?

- Semmit. Sok emberrel találkozom, sokakat ismerek: elkeserítő a helyzet. Az én korosztályom egy része kiment külföldre, másik része belenyomorodott a nehéz fizikai munkába, s vannak kevesen, akik esetleg vállalkozóként elboldogulnak valahogy. De az időseket otthagyták az árok szélén, ők két nyugdíj között gyakorlatilag elvegetálnak, egy héten egyszer a miskolci Munkás utcában a Laci hentestől kérnek húsz deka combot. Húsz dekát, érti?! Én olyan szívesen, jó borsodi módszerrel nyakon hajítanék mindenkit, aki azt állítja, hogy a nyugdíjasoknak jobb lett, s a grabancuknál fogva elvinném őket egy kis faluba, hogy éljenek ott meg egy hónapig abból a nyugdíjból, amit ők adnak az öregeknek.

- Mit gondol, egy baloldali kormány ennél jobban csinálná?

- Baloldal…! Én már azt sem tudom, mit nevezünk baloldalnak!? Csak kapkodom a fejem, de azt látom, hogy van egy réteg - s most szinte mindegy is, milyen oldalról beszélünk – amelyik a politikából akar megélni, négyévente körbeszaladgálnak mindenkit, jön egy kis melldöngetés, egy kis mocskolódás, s onnantól kezdve, hogy bekerülnek a parlamentbe, minden sztornó, elvannak nélkülünk négy évig, mint a befőtt.

- Akkor ideje egy újabb Éhségmenetnek?

- Nem. Most másban gondolkodom. Van nekem egy kis hétvégi házam, két öreg kutyával, a Mirci cicám sajnos nemrég meghalt. Ott élek, szeptemberben ide hívnám meg magamhoz az ország vezetőit meg egy pár munkásembert, akik nem szokták becsomagolni a véleményüket. Főznék egy jó pörköltet vagy lecsót – nem kell beleadni pénzt, állom a költségeket – s ha megettük az ételt, azt mondanám a vendégeimnek: tessék, ismerkedjetek meg egymással. Ti vagytok a nép, ti meg itt a hatalom, nem árt tudni, mit gondoltok egymásról.

- Gondolja, hogy összejönne egy ilyen találkozó?

- Nem tudom. De meg akarom próbálni. A fejembe vettem.

Az éhségmenet Vándora

Tóth Imre Miskolcon született, idén lesz ötven éves, november 7-én. A diósgyőri városrészben, a Szarkahegyen él. Kötött sapkában, terepszínű kabátban, munkásbakancsban ismerte meg az ország, amikor 2012-ben az Éhségmenet élén, annak egyik fő szervezőjeként mínusz tizenöt fokos hidegben Miskolc és Budapest között kétszázharminc kilométeren át vitte a „Munkát, kenyeret” feliratú táblát. A demonstráció gondolatát személyes elkeseredettsége is táplálta: legjobb barátja, aki évek óta nem talált munkát magának, öngyilkos lett.

Apja kohász volt, ő is ezt a szakmát választotta. A kemény munkához már kisgyerekként hozzá szokott, nővérével együtt befogták kapálni, ásózni, ültetni. Mezőgazdásznak szánták, mert a család szerint élelem mindig kell az embereknek. Mikor azt mondta, ő inkább kohász szeretne lenni, kapott két atyai pofont. Aztán mégis kohász lett, a hajdani Lenin Kohászati Műveknél dolgozott előbb a martinacélműben mindenesként, majd próbahordó, harmadsegéd, hátsó segéd végül olvasztár lett. Amikor bezárták a vasművet, utcára került és összeomlott az élete: a felesége elvált tőle, s később elvitte Olaszországba közös kisfiukat is.

Az egyszerű életet kedveli, egy jó pörköltet és egy pofa sört többre értékel bármilyen puccos kreációnál. Nemigen utazgat, egyetlen alkalommal ült repülőn, amikor Brüsszelben egy küldöttség tagjaként a Éhségmenet után fogadta őt Martin Schulz, az Európai Parlament akkori elnöke. DVTK-rajongó, de mióta üzlet lett a foci, inkább túrázni jár, a stadiont messzire kerüli. Azt mondja, úgy ismeri a Bükköt, mint a tenyerét, megnyugtatja az erdő, órákat tölt el barangolással, nézegeti a mókusokat, madarakat. „Vándor”. Így szólítják egymás között a terepszínű kalapos, mindig piros arcú férfit a szarkahegyi kocsma vendégei is. Még reménykedik benne, hogy egyszer újból lesz még diósgyőri kohászat, bár hogy ő is beállhat még ott a kohók mögé, arra nem fogadna nagy tételben.