Nők a szalag mögött

Az áprilisi választás után nemcsak az ellenzéki pártoknak kell (ismét) feltenniük a kérdést, hogyan tovább a „NER”-ben, hanem az érdekvédelem területén is paradigmát kell váltani. Iskolás kiindulópont, de minden új stratégia felvázolása előtt érdemes szembenézni azzal, hol tartanak ma a szakszervezetek, ezen belül is hol tart a nők érdekvédelme. Hiszen ha van szakpolitikai terület, amely a jövőben visszatérően napirenden lesz, úgy a nőkkel, az anyasággal, a szűkebb és tágabb értelemben vett családpolitikával kapcsolatos kérdések mindenképpen.

Míg 1995-ben Magyarországon a foglalkoztatottak 29 százaléka volt szakszervezeti tag, addig 10 évre rá (az OECD adatai szerint) ez a szám mindössze 9 százalék volt. De messze vagyunk már azoktól az évektől is, amikor a kisebb megszakításokkal 2010-ig működő Országos Érdekegyeztető Tanács nélkül nem lehetett meghatározni a mindenkori minimálbért. Ködös emlék ma már a Gyurcsány-kormány működését kísérő menetrendszerű sztrájkok időszaka is. A szakszervezetek akarva-akaratlanul kisebb jelentőséggel bírtak az Orbán-kormány elmúlt nyolc évében. Kevésbé realizálható ma már az az elvárás, hogy a szakszervezetek folyamatosan tárgyaljanak a kormánnyal. A 2010 utáni politikai unortodoxia világában ugyanis, ha egy cselekvő eredményes szeretne lenni, akkor a körülményekhez alkalmazkodva néha gyökeresen újszerű működésre van szüksége.

Mindez hatványozottan igaz a női érdekvédelem területén. Ennek szükségességét csak nyomatékosítja az is, hogy a miniszterelnök jelezte: hosszútávú megállapodást kíván kötni a magyar nőkkel, ami azt is jelenti, hogy a kormányzat által kitűzött cél, a demográfiai fordulat érdekében számos, nőket érintő terület lehet alku tárgya.

Magyarország gazdaságának és munkaerőpiacának egyre fokozódó problémája a kivándorlás és a részben ebből következő munkaerőhiány. Ennek egyik következménye, hogy a magyar munkavállalók körében folyamatosan emelkedik a nők aránya. Az a tény, hogy regionális összehasonlításban Magyarországon a munkabérek még mindig meglehetősen alacsonyak, fokozza az elvándorlást, viszont a bértárgyalások során erősítheti a szakszervezetek alkupozícióját, ugyanakkor a következő időszakban akár hozzá is járulhat a nők és férfiak között meglévő bérkülönbségek csökkentéséhez.

Az előttünk álló évek másik kulcskérdése a szakképzés megoldatlan helyzete. Az oktatási rendszer átalakításának talán a legnagyobb vesztese éppen ez a terület. A jelenlegi rendszerben – a korábbi gyakorlattal szemben – a szakszervezetek nem vesznek részt: elemi érdekük lenne ezért, hogy visszanyerjék itt a korábbi pozícióikat, ami egyben arra is lehetőséget teremtene, hogy folyamatosan csökkenő tagságuk ellensúlyozására megszólítsák a fiatal munkavállalókat. Számos nyugat-európai példa bizonyítja, hogy a fiatalok elsőszámú célpontjai lehetnek a szakszervezeti kampányoknak. Ez persze tartós jelenlétet követelne a közösségi médiában, újszerű médiahasználatot és felhasználóbarát ismertetőanyagok sorozatos előállítását. Példaként állhat a német szolgáltató szektor legnagyobb szakszervezete, a ver.di, mely 10 pontban foglalta össze a szakszervezeti tagság mellett szóló érveket, amelyek között egyaránt megtalálhatjuk a segítségnyújtást az adóbevallás elkészítésében, a továbbképzési lehetőségeket vagy éppen a sztrájkpénz kifizetését.

Mivel a nyilvános adatokból az is látható, hogy a magyar szakszervezetek taglétszámának csökkenése következtében a szakszervezeti tagok között folyamatosan emelkedik a nők aránya, így érdemes lenne célzottan a nőket megszólító kampányokban is gondolkodni. A ver.di erre is kísérletet tesz, hiszen nemcsak hírlevelet működtet – Im Blick címmel –, amely a nőket érdeklő aktuális témákról, jogszabályi változásokról ad folyamatos tájékoztatást, hanem a „női témákhoz” kapcsolódó oldalakat, információkat is kínál az érdeklődőknek.

Miközben a ’#me too’ jelenség elérte Magyarországot, érdemi hatása nem volt a munkaerőpiacon: itthon is szinte kizárólag a művészvilág belügye maradt ez a történet. Holott ma Magyarországon nők tízezrei élik meg a munkahelyi kiszolgáltatottságot. Európa számos pontján nemcsak demonstrációk, petíciók és vitaműsorok foglalkoztak ezzel, hanem szakszervezeti ajánlások születtek, kampányok indultak, az érdekvédők politikusokat nyertek meg az ügynek. Németországban – a szakszervezeteknek is köszönhetően – a nagyobb vállalatok már nemcsak szabályrendszert dolgoztak ki a nők munkahelyi zaklatását megelőzendő, de a jelentősebb cégeknél szakemberek is segítik a célkeresztbe kerülő nőket. A német szakszervezeti szövetség – a DGB – a munkahelyi zaklatások ellen kézikönyvet készített, amelyben összegyűjtötte, mit mondanak a jogszabályok, mi a mozgásterük ilyen helyzetekben az áldozatoknak, és hogyan előzhető meg a zaklatás a munkahelyeken. A vezetőket és a szakképzésért felelősöket rendszeres továbbképzésben is részesítik, az új belépőket pedig tájékoztatják a témakörről. Kifejezetten hasznos továbbá az elhallgatás helyett e kérdés tematizálása nyilvános fórumokon, vagy éppen szóróanyagok, tájékoztató füzetek készítése.

Magyarországon is arra lenne szükség, hogy a nők elleni erőszak kapcsán ne mindig ugyanazok a szereplők legyenek csak hallhatóak, hanem „más világok” női érdekvédői, aktivistái és aktorai is megjeleníthessék a problématérképüket. Széleskörű szövetségek létrehozása szükséges, amelyekben a szakszervezeti jelenlét ismertebbé és elfogadottabbakká teheti a szakszervezeteket, különösen a fiatal női munkavállalók körében. A lehetőség – még a „NER” természete ellenére is – adott.

Böcskei Balázs politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője

 

 

Hajdu Nóra jogász, egyetemi oktató

Szerző
2018.06.12 08:01

Az első

Száz éve, hogy befejeződött az első világháború.  A Nagy Háború emlékét persze elmossa a második, pedig az „csupán” kiteljesedve visszhangozta az elsőt, a végén az atombombával. Az első világháborúban a lövészárkok mocska mögött már ott volt a gépesített háború, amely „újdonságként” felszámolta a hátország fogalmát. Ott volt az arisztokrata kormányzás korának alkonya és a tömegdemokráciák felemelkedése. 
Az igazi borzalmakat aztán a politikusi vakság békéje hozta el, amely megöntözte az ezután következő „harmincéves háború” nacionalista magvait. Oroszországban a bolsevik hatalomátvétel, Németországban Hitler nemzetiszocialista tömegforradalma lett talaja a válságokkal küszködő liberális tömegdemokráciák szemet hunyó hitének: van kiút abból a világrendből és a háborút termő békéből, amelyet még az 1878-as berlini kongresszus teremtett.
Nem volt. Az ideológiai és fizikai birodalmi terjeszkedés újabb világháborút szült. Ennek okait pontosabban ismerjük, az elsőről már csak annyit tudunk, senki nem akarta. „Akaratlanul” tört ki, végzetes sebet ejtve a szociáldemokrácián, s megalapozva egy új, ugyancsak vak, erőegyensúlyra alapozott világrendet.
Ezen túl vagyunk, de jutottunk-e előrébb? Nem. Ott tartunk, hogy az évfordulón a francia elnöknek (bár a német kancellárral az oldalán: isten mentse meg a világot a német nacionalizmustól) a multilaterális világról kell szónokolnia; hogy az újra ébredő nacionalizmus belülről bontja meg a a hét évtizedes európai békét teremtő közösséget; Amerika egy narcisztikus félbolond kezében kacskaringózik; miközben Oroszország XX. századi erőviszonyokról álmodik.
Itt állunk hát, száz évvel öregebben, s globális kihívásokkal a nyakunkban cseppet sem lehetünk nyugodtabbak, mint amikor Szarajevóban Gavrilo Princip fegyvere eldördült.
2018.11.12 09:00
Frissítve: 2018.11.12 09:15

Jogállam

A kormánytöbbség nagy előszeretettel hoz testre szabott törvényeket, csak azért, hogy kiszúrjon a kiszúrásra a legmagasabb szinten kinézettekkel.
Lószart, Mama! - idézünk egy korábbi miniszterelnököt, csak hogy lássák, nekünk nem mindenről jut automatikusan Orbán Viktor az eszünkbe. De hát mit lehet felelni arra a képtelenségre, miszerint Magyarországon mindenkinek be kell tartania a magyar törvényeket?  Teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem vonatkozik magára a kormányfőre, aki például törvényesen nem röpködhetne ingyen magángépeken. Se a családjára, mert akkor a rendőrség nem szüntette volna be a nyomozást "bűncselekmény hiányában" a nemzet vejéhez köthető Elios-ügyben, ellenben felelősségre vonnának jó pár embert, amiért az országnak vissza kell majd fizetnie 13 milliárd forintnyi uniós támogatást, ami a megtestesült hűtlen kezelés. A gigászi vagyonukon kívül leginkább a futballmeccsek VIP páholyaiból ismert kegyeltekre sem vonatkozik semmilyen törvény. Legalábbis amíg ki nem esnek a pixisből. Építhetnek égig érő toronyházat, kacsalábon forgó vadászkastélyt, lehet több földjük, mint volt Csák Máténak, a mamájuk sertéshizlaldája lízingelhet bivalyerős motort, amellyel aztán ők járnak Fidesz rendezvényekre. Az ő esetükben az ég adta világon semmi se számít. Ha róluk van szó, írhat bármit a törvény, a sajtó, mondhat akármit az ellenzék, tiltakozhat jogász, professzor vagy civil, az ügyészség nem és nem lát bűncselekményt.  Ugyanennek az éremnek a másik oldala az, hogy a kormánytöbbség nagy előszeretettel hoz testre szabott - tehát eleve alkotmányellenes - törvényeket, csak azért, hogy kiszúrjon a kiszúrásra a legmagasabb szinten kinézettekkel. Ez volt a helyzet az RTL Klub ellehetetlenítésére szánt reklámadóval, a kizárólag a CEU elüldözését szolgáló innovatív kritériumokkal, az egyházak bejegyzésével és - erről most már alkotmánybírósági döntés van - a rokkantnyugdíj-rendszer lerombolásával is. És ez a kormány, ez a Fidesz ünnepli lelkesen, hogy az Európai Néppárt kiáltványában egy helyen sikerült "jogállamiságra" cseréltetni a "liberális demokráciát". Mintha nekik nem lenne tök mindegy, hogy mihez nincs semmi közük. 
2018.11.12 09:00
Frissítve: 2018.11.12 09:19