Nők a szalag mögött

Az áprilisi választás után nemcsak az ellenzéki pártoknak kell (ismét) feltenniük a kérdést, hogyan tovább a „NER”-ben, hanem az érdekvédelem területén is paradigmát kell váltani. Iskolás kiindulópont, de minden új stratégia felvázolása előtt érdemes szembenézni azzal, hol tartanak ma a szakszervezetek, ezen belül is hol tart a nők érdekvédelme. Hiszen ha van szakpolitikai terület, amely a jövőben visszatérően napirenden lesz, úgy a nőkkel, az anyasággal, a szűkebb és tágabb értelemben vett családpolitikával kapcsolatos kérdések mindenképpen.

Míg 1995-ben Magyarországon a foglalkoztatottak 29 százaléka volt szakszervezeti tag, addig 10 évre rá (az OECD adatai szerint) ez a szám mindössze 9 százalék volt. De messze vagyunk már azoktól az évektől is, amikor a kisebb megszakításokkal 2010-ig működő Országos Érdekegyeztető Tanács nélkül nem lehetett meghatározni a mindenkori minimálbért. Ködös emlék ma már a Gyurcsány-kormány működését kísérő menetrendszerű sztrájkok időszaka is. A szakszervezetek akarva-akaratlanul kisebb jelentőséggel bírtak az Orbán-kormány elmúlt nyolc évében. Kevésbé realizálható ma már az az elvárás, hogy a szakszervezetek folyamatosan tárgyaljanak a kormánnyal. A 2010 utáni politikai unortodoxia világában ugyanis, ha egy cselekvő eredményes szeretne lenni, akkor a körülményekhez alkalmazkodva néha gyökeresen újszerű működésre van szüksége.

Mindez hatványozottan igaz a női érdekvédelem területén. Ennek szükségességét csak nyomatékosítja az is, hogy a miniszterelnök jelezte: hosszútávú megállapodást kíván kötni a magyar nőkkel, ami azt is jelenti, hogy a kormányzat által kitűzött cél, a demográfiai fordulat érdekében számos, nőket érintő terület lehet alku tárgya.

Magyarország gazdaságának és munkaerőpiacának egyre fokozódó problémája a kivándorlás és a részben ebből következő munkaerőhiány. Ennek egyik következménye, hogy a magyar munkavállalók körében folyamatosan emelkedik a nők aránya. Az a tény, hogy regionális összehasonlításban Magyarországon a munkabérek még mindig meglehetősen alacsonyak, fokozza az elvándorlást, viszont a bértárgyalások során erősítheti a szakszervezetek alkupozícióját, ugyanakkor a következő időszakban akár hozzá is járulhat a nők és férfiak között meglévő bérkülönbségek csökkentéséhez.

Az előttünk álló évek másik kulcskérdése a szakképzés megoldatlan helyzete. Az oktatási rendszer átalakításának talán a legnagyobb vesztese éppen ez a terület. A jelenlegi rendszerben – a korábbi gyakorlattal szemben – a szakszervezetek nem vesznek részt: elemi érdekük lenne ezért, hogy visszanyerjék itt a korábbi pozícióikat, ami egyben arra is lehetőséget teremtene, hogy folyamatosan csökkenő tagságuk ellensúlyozására megszólítsák a fiatal munkavállalókat. Számos nyugat-európai példa bizonyítja, hogy a fiatalok elsőszámú célpontjai lehetnek a szakszervezeti kampányoknak. Ez persze tartós jelenlétet követelne a közösségi médiában, újszerű médiahasználatot és felhasználóbarát ismertetőanyagok sorozatos előállítását. Példaként állhat a német szolgáltató szektor legnagyobb szakszervezete, a ver.di, mely 10 pontban foglalta össze a szakszervezeti tagság mellett szóló érveket, amelyek között egyaránt megtalálhatjuk a segítségnyújtást az adóbevallás elkészítésében, a továbbképzési lehetőségeket vagy éppen a sztrájkpénz kifizetését.

Mivel a nyilvános adatokból az is látható, hogy a magyar szakszervezetek taglétszámának csökkenése következtében a szakszervezeti tagok között folyamatosan emelkedik a nők aránya, így érdemes lenne célzottan a nőket megszólító kampányokban is gondolkodni. A ver.di erre is kísérletet tesz, hiszen nemcsak hírlevelet működtet – Im Blick címmel –, amely a nőket érdeklő aktuális témákról, jogszabályi változásokról ad folyamatos tájékoztatást, hanem a „női témákhoz” kapcsolódó oldalakat, információkat is kínál az érdeklődőknek.

Miközben a ’#me too’ jelenség elérte Magyarországot, érdemi hatása nem volt a munkaerőpiacon: itthon is szinte kizárólag a művészvilág belügye maradt ez a történet. Holott ma Magyarországon nők tízezrei élik meg a munkahelyi kiszolgáltatottságot. Európa számos pontján nemcsak demonstrációk, petíciók és vitaműsorok foglalkoztak ezzel, hanem szakszervezeti ajánlások születtek, kampányok indultak, az érdekvédők politikusokat nyertek meg az ügynek. Németországban – a szakszervezeteknek is köszönhetően – a nagyobb vállalatok már nemcsak szabályrendszert dolgoztak ki a nők munkahelyi zaklatását megelőzendő, de a jelentősebb cégeknél szakemberek is segítik a célkeresztbe kerülő nőket. A német szakszervezeti szövetség – a DGB – a munkahelyi zaklatások ellen kézikönyvet készített, amelyben összegyűjtötte, mit mondanak a jogszabályok, mi a mozgásterük ilyen helyzetekben az áldozatoknak, és hogyan előzhető meg a zaklatás a munkahelyeken. A vezetőket és a szakképzésért felelősöket rendszeres továbbképzésben is részesítik, az új belépőket pedig tájékoztatják a témakörről. Kifejezetten hasznos továbbá az elhallgatás helyett e kérdés tematizálása nyilvános fórumokon, vagy éppen szóróanyagok, tájékoztató füzetek készítése.

Magyarországon is arra lenne szükség, hogy a nők elleni erőszak kapcsán ne mindig ugyanazok a szereplők legyenek csak hallhatóak, hanem „más világok” női érdekvédői, aktivistái és aktorai is megjeleníthessék a problématérképüket. Széleskörű szövetségek létrehozása szükséges, amelyekben a szakszervezeti jelenlét ismertebbé és elfogadottabbakká teheti a szakszervezeteket, különösen a fiatal női munkavállalók körében. A lehetőség – még a „NER” természete ellenére is – adott.

Böcskei Balázs politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője

 

 

Hajdu Nóra jogász, egyetemi oktató

Szerző
2018.06.12 08:01

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47