Nők a szalag mögött

Az áprilisi választás után nemcsak az ellenzéki pártoknak kell (ismét) feltenniük a kérdést, hogyan tovább a „NER”-ben, hanem az érdekvédelem területén is paradigmát kell váltani. Iskolás kiindulópont, de minden új stratégia felvázolása előtt érdemes szembenézni azzal, hol tartanak ma a szakszervezetek, ezen belül is hol tart a nők érdekvédelme. Hiszen ha van szakpolitikai terület, amely a jövőben visszatérően napirenden lesz, úgy a nőkkel, az anyasággal, a szűkebb és tágabb értelemben vett családpolitikával kapcsolatos kérdések mindenképpen.

Míg 1995-ben Magyarországon a foglalkoztatottak 29 százaléka volt szakszervezeti tag, addig 10 évre rá (az OECD adatai szerint) ez a szám mindössze 9 százalék volt. De messze vagyunk már azoktól az évektől is, amikor a kisebb megszakításokkal 2010-ig működő Országos Érdekegyeztető Tanács nélkül nem lehetett meghatározni a mindenkori minimálbért. Ködös emlék ma már a Gyurcsány-kormány működését kísérő menetrendszerű sztrájkok időszaka is. A szakszervezetek akarva-akaratlanul kisebb jelentőséggel bírtak az Orbán-kormány elmúlt nyolc évében. Kevésbé realizálható ma már az az elvárás, hogy a szakszervezetek folyamatosan tárgyaljanak a kormánnyal. A 2010 utáni politikai unortodoxia világában ugyanis, ha egy cselekvő eredményes szeretne lenni, akkor a körülményekhez alkalmazkodva néha gyökeresen újszerű működésre van szüksége.

Mindez hatványozottan igaz a női érdekvédelem területén. Ennek szükségességét csak nyomatékosítja az is, hogy a miniszterelnök jelezte: hosszútávú megállapodást kíván kötni a magyar nőkkel, ami azt is jelenti, hogy a kormányzat által kitűzött cél, a demográfiai fordulat érdekében számos, nőket érintő terület lehet alku tárgya.

Magyarország gazdaságának és munkaerőpiacának egyre fokozódó problémája a kivándorlás és a részben ebből következő munkaerőhiány. Ennek egyik következménye, hogy a magyar munkavállalók körében folyamatosan emelkedik a nők aránya. Az a tény, hogy regionális összehasonlításban Magyarországon a munkabérek még mindig meglehetősen alacsonyak, fokozza az elvándorlást, viszont a bértárgyalások során erősítheti a szakszervezetek alkupozícióját, ugyanakkor a következő időszakban akár hozzá is járulhat a nők és férfiak között meglévő bérkülönbségek csökkentéséhez.

Az előttünk álló évek másik kulcskérdése a szakképzés megoldatlan helyzete. Az oktatási rendszer átalakításának talán a legnagyobb vesztese éppen ez a terület. A jelenlegi rendszerben – a korábbi gyakorlattal szemben – a szakszervezetek nem vesznek részt: elemi érdekük lenne ezért, hogy visszanyerjék itt a korábbi pozícióikat, ami egyben arra is lehetőséget teremtene, hogy folyamatosan csökkenő tagságuk ellensúlyozására megszólítsák a fiatal munkavállalókat. Számos nyugat-európai példa bizonyítja, hogy a fiatalok elsőszámú célpontjai lehetnek a szakszervezeti kampányoknak. Ez persze tartós jelenlétet követelne a közösségi médiában, újszerű médiahasználatot és felhasználóbarát ismertetőanyagok sorozatos előállítását. Példaként állhat a német szolgáltató szektor legnagyobb szakszervezete, a ver.di, mely 10 pontban foglalta össze a szakszervezeti tagság mellett szóló érveket, amelyek között egyaránt megtalálhatjuk a segítségnyújtást az adóbevallás elkészítésében, a továbbképzési lehetőségeket vagy éppen a sztrájkpénz kifizetését.

Mivel a nyilvános adatokból az is látható, hogy a magyar szakszervezetek taglétszámának csökkenése következtében a szakszervezeti tagok között folyamatosan emelkedik a nők aránya, így érdemes lenne célzottan a nőket megszólító kampányokban is gondolkodni. A ver.di erre is kísérletet tesz, hiszen nemcsak hírlevelet működtet – Im Blick címmel –, amely a nőket érdeklő aktuális témákról, jogszabályi változásokról ad folyamatos tájékoztatást, hanem a „női témákhoz” kapcsolódó oldalakat, információkat is kínál az érdeklődőknek.

Miközben a ’#me too’ jelenség elérte Magyarországot, érdemi hatása nem volt a munkaerőpiacon: itthon is szinte kizárólag a művészvilág belügye maradt ez a történet. Holott ma Magyarországon nők tízezrei élik meg a munkahelyi kiszolgáltatottságot. Európa számos pontján nemcsak demonstrációk, petíciók és vitaműsorok foglalkoztak ezzel, hanem szakszervezeti ajánlások születtek, kampányok indultak, az érdekvédők politikusokat nyertek meg az ügynek. Németországban – a szakszervezeteknek is köszönhetően – a nagyobb vállalatok már nemcsak szabályrendszert dolgoztak ki a nők munkahelyi zaklatását megelőzendő, de a jelentősebb cégeknél szakemberek is segítik a célkeresztbe kerülő nőket. A német szakszervezeti szövetség – a DGB – a munkahelyi zaklatások ellen kézikönyvet készített, amelyben összegyűjtötte, mit mondanak a jogszabályok, mi a mozgásterük ilyen helyzetekben az áldozatoknak, és hogyan előzhető meg a zaklatás a munkahelyeken. A vezetőket és a szakképzésért felelősöket rendszeres továbbképzésben is részesítik, az új belépőket pedig tájékoztatják a témakörről. Kifejezetten hasznos továbbá az elhallgatás helyett e kérdés tematizálása nyilvános fórumokon, vagy éppen szóróanyagok, tájékoztató füzetek készítése.

Magyarországon is arra lenne szükség, hogy a nők elleni erőszak kapcsán ne mindig ugyanazok a szereplők legyenek csak hallhatóak, hanem „más világok” női érdekvédői, aktivistái és aktorai is megjeleníthessék a problématérképüket. Széleskörű szövetségek létrehozása szükséges, amelyekben a szakszervezeti jelenlét ismertebbé és elfogadottabbakká teheti a szakszervezeteket, különösen a fiatal női munkavállalók körében. A lehetőség – még a „NER” természete ellenére is – adott.

Böcskei Balázs politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője

 

 

Hajdu Nóra jogász, egyetemi oktató

Szerző
2018.06.12 08:01

Budapest nyerésre áll

A Fideszből a budapesti polgárok jelentős többségének elege van, ha ez így marad, az önkormányzati választásokon a kormányzópárt veszíteni fog. Optimizmusomat a választás kimenetelét illetően derűs és szívszorító tények támasztják alá.
Derűre ad okot, hogy a demokratikus pártok képesek voltak megszervezni és trollkodás, kínos közjátékok nélkül levezényelni a főpolgármester-jelölti előválasztás felszabadítóan demokratikus ügymenetét, amelyen az előzetes várakozásokat messze meghaladó számban vettek részt a budapestiek, és hoztak egyértelmű döntést a jelöltről. Karácsony Gergellyel - aki a szavazatok nagy többségét begyűjtötte - pedig rögvest szövetségesként lépett fel Horváth Csaba, a verseny második helyezettje, a szocialisták fővárosi politikusa. Mindez alapot ad arra a bizalomra, hogy úgy véljük, az ellenzéki pártok képesek a sokat hiányolt koordinációra, képesek beállni a legesélyesebb jelölt mögé, és képesek a választóikért küzdeni, akik pedig akceptálják mindezt.
Ami a szívszorító tényeket illeti: mindez természetesen semmire sem volna elég, ha Budapesten jól mennének a dolgok, és lássuk be, politikai preferenciától függetlenül, nekünk, fővárosiaknak az lenne a legjobb, ha az elmúlt években a városban minden a lehető legjobban ment volna. Ennek azonban sajnos pont az ellenkezője az igaz.
A közösségi közlekedést a végletekig lerohasztották, a hármas metró körüli szomorújátékok minősíthetetlenek, és naponta sok tízezer ember életét keserítik meg. Lebetonoztak sok mindent felújítás címén (a térkő lesz az egyik szimbóluma a Fidesz uralmának, ha majd egyszer születik egy értő, vizuális összefoglaló róla), de nem tettek semmit egy élhetőbb, nyugatiasabb városért. Felhúztak tátongó stadionokat, amelyek mellett a kórházakban XIX. századi állapotok uralkodnak. Bár a Széllkapu-, a városligeti vagy épp a Kopaszi-gáton zajló beruházásnak vannak üdítő, ésszerű elemei is, jellemzően mindent átláthatatlanul és rengeteg pénzt felemésztőn valósítanak meg, az érdemi diskurzust a polgárokkal következetesen hárítva.
Összességében a város szövetének rehabilitációjáért, környezetének védelméért, a polgárok kulturális javakhoz való hozzáféréséért nemhogy nem tettek semmit, hanem amit lehet, elvettek, ellehetetlenítettek. Tarlósék szó nélkül tűrték, hogy államosították és szétverték a fővárosi oktatási rendszert, felszámolták az önkormányzati egészségügyi rendszert, megszüntették a budapesti szociális ellátó rendszert. Magyarán a Tarlós-féle városvezetés, miközben a főpolgármester szeret abban a szerepben tetszelegni, hogy akár a kormányfővel is szembeszegül, a valóságban soha nem képviselte a város polgárainak érdekeit.
S van itt egy mélyebb probléma is: miközben a nemzeti össztermék több mint negyven százalékát a fővárosban termelik meg, a város lakói a töredékét sem kapják vissza annak, amit betettek a közösbe. Ez persze az egész orbáni politikából következik, amely az államszocializmus és a feudális uralom különös elegye.
A minap elmondott évértékelőjében Orbán hét olyan pontot ismertetett, amely megint csak abból a (mélyen szocialista) államfelfogásból merítkezik, hogy majd a kormánypárt eldönti, kinek kell visszaosztani az elvont forrásokat. Így történhet meg, hogy egy marginális kisebbség, azaz a jómódú, négy gyermekes anyák ezentúl adómentességet kapnak. Így történhet meg, hogy akik együtt élnek, gyermeket vállalnak, ám nincs kedvük összeházasodni, fizetik azoknak a kedvezményeit, akik összeházasodtak. Így történhet meg, hogy összességében újra egy kontraszelektált, felső-középosztályi körnek - azaz a Fidesz törzsszavazóinak - ad kedvezményt Orbán, a többiek terhére.
Budapesttel pont ugyanez történik, csak ha lehet, még pofátlanabbul: a megtermelt forrásokat elvonják, amit mégis itt tartanak, azt beforgatják a házi használatra ellopott Várnegyed felújítására, vagy éppen olyan presztízs beruházásokra, amelyekkel a haveri építői kör zsebét ki lehet tömni. Ahogy Margaret Thatcher mondta: az a probléma a szocializmussal, hogy előbb-utóbb elfogy a mások pénze. Ezek a “mások” a budapesti polgárok, akiknek munkájából, cégeik adójából oly sok mindent finanszíroznak Orbánék, miközben velük hagyományosan hadilábon állnak. 
Bár a főpolgármester választásig nyilván számos karaktergyilkossági kísérlet fog lezajlani, talán további szerencsétlen nyilatkozatok is születnek majd a demokratikus pártok képviselőitől, a Fidesz is tudja: Budapesten vesztésre áll. Budapest “felszabadítása” pedig (különösen, ha néhány nagyvárosban is megtörténik a váltás) a NER végső eroziójához vezető utat nyithatja meg. Ráadásul számtalan olyan várospolitikai döntést lehet meghozni, amely példát mutat abból is, milyen, ha nem despoták, hanem nyitott, demokratikus elkötelezettségű politikusok vannak döntési pozícióban.
Mindehhez még rengeteg munkára van szükség, de most azzal a hittel küzdhetnek az aktivisták, a pártok és a jelöltek, e munkát pedig azzal a hittel követhetik a választók, hogy a belátható és megélhető győzelemhez vezető utat járják be közösen.
2019.02.22 10:18
Frissítve: 2019.02.22 15:19

Trombita harsog, dob pereg

Még nem kész a csatára a sereg, de a „hol az ellenség?” kérdésre már félreérthetetlenül mutat a dárda hegye körbe-körbe. A magyar legfőbb hadúr – a tőle megszokott profán pimaszsággal – már közölte is, hogy teszünk a NATO-ra, magunk védjük meg magunkat. Mindehhez a bátorságot közvetlenül az amerikai külügyminiszter évtizede várt látogatása után vette. 
Sajnos sem a katonai szövetségtől, sem a Trump elnökölte Amerikától mostanság sem logikában, sem politikai tisztességben nem várhatunk sokat, azonban ilyen mértékű eltévelyedés ijesztő kilátásokat vetít előre. Az régóta érezhető, hogy az Orbán fémjelezte soviniszta kurzus belátható időn belül konfliktusba sodorja az országot. Sajnos az is, hogy a valódi ellenség helyett ismét a szomszédok jelentik a célpontot. Az ürügy természetesen mindig a sanyargatott magyar kisebbség megvédésének ígérete, még ha a soviniszta kurzust támogató szavazatok sorsán kívül más nem is érdekli Orbánékat.
Azt azért sokan mertük remélni, hogy a most hercigeskedő politikai elit tisztában van a magyar hadipotenciál kicsinységével, nem úgy, mint Tiszáék és Horthyék. Még az is lehet, hogy érzik a problémát, de a hadúr már nem rángatható ki az elszabadult hajóágyú szerepből. Ő pedig, ha érzett is valaha felelősséget alattvalói sorsáért, mára ennek nyoma sem maradt. Csak saját hatalmának örökössé konzerválása és az ahhoz szükséges anyagi alap gyarapítása érdekli. Stabil harcias szavazótáborát hadseregként kezeli. Napiparancsok és vezényszavak hömpölyögnek ennek a jobb sorsra érdemes szellemi szegényekből és igazi gonoszokból évtizedes műgonddal toborzott bandériumnak a nyakába. 
De túl azon, hogy keresztény erkölcsű ember és ország számára nincs erkölcstelenebb dolog a háborúnál, háborút csak racionális számítás alapján lehet a győzelem reményével kezdeni. Mindaz, amit a magyar kormányfő nekünk mutat, csak lázálom. Tiszának és a Monarchiának sem volt sok esélye, Horthynak még annyi se, Orbánnak egy győzelemre nulla, de a konfliktusok élezésére annál több. Bátornak igyekszik mutatni magát, azonban hogy miféle ez a bátorság, mutatja a páncélozott fekete mikrobusz és a TEK, amely még a parlamenti ülésteremben is őt óvni van kényszerítve. 
Fegyverbeszerzései nem védelmi célokat igazolnak. Azt például még a levente korúak is tudják, hogy a tank sokféle harci feladatra alkalmas, honvédelemre legkevésbé. Utcai tüntetések ellen, polgárháborúban viszont nélkülözhetetlen. Akik eddig sem élveztük az új hungaristák vezénylő tábornokának nemzetvezetését, kezdhetünk félni. 
A nem régi balkáni háború megmutatta, hogy az emberi szenvedések kis hatalmak összeütközésekor is tudnak óriásiak lenni. És azt is, hogy a háborút követő béke sem hoz megnyugvást.
2019.02.22 10:13
Frissítve: 2019.02.22 10:20