Nők a szalag mögött

Az áprilisi választás után nemcsak az ellenzéki pártoknak kell (ismét) feltenniük a kérdést, hogyan tovább a „NER”-ben, hanem az érdekvédelem területén is paradigmát kell váltani. Iskolás kiindulópont, de minden új stratégia felvázolása előtt érdemes szembenézni azzal, hol tartanak ma a szakszervezetek, ezen belül is hol tart a nők érdekvédelme. Hiszen ha van szakpolitikai terület, amely a jövőben visszatérően napirenden lesz, úgy a nőkkel, az anyasággal, a szűkebb és tágabb értelemben vett családpolitikával kapcsolatos kérdések mindenképpen.

Míg 1995-ben Magyarországon a foglalkoztatottak 29 százaléka volt szakszervezeti tag, addig 10 évre rá (az OECD adatai szerint) ez a szám mindössze 9 százalék volt. De messze vagyunk már azoktól az évektől is, amikor a kisebb megszakításokkal 2010-ig működő Országos Érdekegyeztető Tanács nélkül nem lehetett meghatározni a mindenkori minimálbért. Ködös emlék ma már a Gyurcsány-kormány működését kísérő menetrendszerű sztrájkok időszaka is. A szakszervezetek akarva-akaratlanul kisebb jelentőséggel bírtak az Orbán-kormány elmúlt nyolc évében. Kevésbé realizálható ma már az az elvárás, hogy a szakszervezetek folyamatosan tárgyaljanak a kormánnyal. A 2010 utáni politikai unortodoxia világában ugyanis, ha egy cselekvő eredményes szeretne lenni, akkor a körülményekhez alkalmazkodva néha gyökeresen újszerű működésre van szüksége.

Mindez hatványozottan igaz a női érdekvédelem területén. Ennek szükségességét csak nyomatékosítja az is, hogy a miniszterelnök jelezte: hosszútávú megállapodást kíván kötni a magyar nőkkel, ami azt is jelenti, hogy a kormányzat által kitűzött cél, a demográfiai fordulat érdekében számos, nőket érintő terület lehet alku tárgya.

Magyarország gazdaságának és munkaerőpiacának egyre fokozódó problémája a kivándorlás és a részben ebből következő munkaerőhiány. Ennek egyik következménye, hogy a magyar munkavállalók körében folyamatosan emelkedik a nők aránya. Az a tény, hogy regionális összehasonlításban Magyarországon a munkabérek még mindig meglehetősen alacsonyak, fokozza az elvándorlást, viszont a bértárgyalások során erősítheti a szakszervezetek alkupozícióját, ugyanakkor a következő időszakban akár hozzá is járulhat a nők és férfiak között meglévő bérkülönbségek csökkentéséhez.

Az előttünk álló évek másik kulcskérdése a szakképzés megoldatlan helyzete. Az oktatási rendszer átalakításának talán a legnagyobb vesztese éppen ez a terület. A jelenlegi rendszerben – a korábbi gyakorlattal szemben – a szakszervezetek nem vesznek részt: elemi érdekük lenne ezért, hogy visszanyerjék itt a korábbi pozícióikat, ami egyben arra is lehetőséget teremtene, hogy folyamatosan csökkenő tagságuk ellensúlyozására megszólítsák a fiatal munkavállalókat. Számos nyugat-európai példa bizonyítja, hogy a fiatalok elsőszámú célpontjai lehetnek a szakszervezeti kampányoknak. Ez persze tartós jelenlétet követelne a közösségi médiában, újszerű médiahasználatot és felhasználóbarát ismertetőanyagok sorozatos előállítását. Példaként állhat a német szolgáltató szektor legnagyobb szakszervezete, a ver.di, mely 10 pontban foglalta össze a szakszervezeti tagság mellett szóló érveket, amelyek között egyaránt megtalálhatjuk a segítségnyújtást az adóbevallás elkészítésében, a továbbképzési lehetőségeket vagy éppen a sztrájkpénz kifizetését.

Mivel a nyilvános adatokból az is látható, hogy a magyar szakszervezetek taglétszámának csökkenése következtében a szakszervezeti tagok között folyamatosan emelkedik a nők aránya, így érdemes lenne célzottan a nőket megszólító kampányokban is gondolkodni. A ver.di erre is kísérletet tesz, hiszen nemcsak hírlevelet működtet – Im Blick címmel –, amely a nőket érdeklő aktuális témákról, jogszabályi változásokról ad folyamatos tájékoztatást, hanem a „női témákhoz” kapcsolódó oldalakat, információkat is kínál az érdeklődőknek.

Miközben a ’#me too’ jelenség elérte Magyarországot, érdemi hatása nem volt a munkaerőpiacon: itthon is szinte kizárólag a művészvilág belügye maradt ez a történet. Holott ma Magyarországon nők tízezrei élik meg a munkahelyi kiszolgáltatottságot. Európa számos pontján nemcsak demonstrációk, petíciók és vitaműsorok foglalkoztak ezzel, hanem szakszervezeti ajánlások születtek, kampányok indultak, az érdekvédők politikusokat nyertek meg az ügynek. Németországban – a szakszervezeteknek is köszönhetően – a nagyobb vállalatok már nemcsak szabályrendszert dolgoztak ki a nők munkahelyi zaklatását megelőzendő, de a jelentősebb cégeknél szakemberek is segítik a célkeresztbe kerülő nőket. A német szakszervezeti szövetség – a DGB – a munkahelyi zaklatások ellen kézikönyvet készített, amelyben összegyűjtötte, mit mondanak a jogszabályok, mi a mozgásterük ilyen helyzetekben az áldozatoknak, és hogyan előzhető meg a zaklatás a munkahelyeken. A vezetőket és a szakképzésért felelősöket rendszeres továbbképzésben is részesítik, az új belépőket pedig tájékoztatják a témakörről. Kifejezetten hasznos továbbá az elhallgatás helyett e kérdés tematizálása nyilvános fórumokon, vagy éppen szóróanyagok, tájékoztató füzetek készítése.

Magyarországon is arra lenne szükség, hogy a nők elleni erőszak kapcsán ne mindig ugyanazok a szereplők legyenek csak hallhatóak, hanem „más világok” női érdekvédői, aktivistái és aktorai is megjeleníthessék a problématérképüket. Széleskörű szövetségek létrehozása szükséges, amelyekben a szakszervezeti jelenlét ismertebbé és elfogadottabbakká teheti a szakszervezeteket, különösen a fiatal női munkavállalók körében. A lehetőség – még a „NER” természete ellenére is – adott.

Böcskei Balázs politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője

 

 

Hajdu Nóra jogász, egyetemi oktató

Szerző
2018.06.12 08:01

Brüsszel megtámadásának hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a kormány üléséről tartott tájékoztatóján), hogy a brüsszeli tervekről szóló plakátkampány minden elemében tartható, pontos és igaz állításokat tartalmaz.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem. Sem az nem igaz, hogy migránsvízummal könnyítenék a bevándorlást, sem az, hogy be akarják vezetni a kötelező betelepítési kvótát, sem az, hogy gyengíteni akarják a tagállamok határvédelmi jogait, sem az, hogy bankkártyákkal segítik a bevándorlást. A plakáthazugság viszont tény. Kérdés, hogy erősebb tény-e az igazságnál.
Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (szokásos interjújában, a Kossuth rádióban a legújabb, Brüsszel elleni kormányzati propaganda-hadjárattal kapcsolatban), hogy az európai határvédelmi szervezet, a Frontex csak tízezer emberrel akarja megvédeni Európa határait, miközben egyedül a magyar határon 8 ezer emberre van szükség.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Unió nem akarja egyik tagországtól sem átvállalni a határok védelmét, nem is kérte rá senki (sőt a magyar kormány tiltakozott is a nem létező szándék ellen), és csak azért állítana föl egy ekkora védelmi erőt, hogy szükség esetén segíthessen. Ha hagyják. De Orbán nem hagyja.
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy nem helyes, ha úgy beszélnek a családtámogatási program fogadtatásáról, mintha az megosztó volna, mert a valóságban van egy hatalmas tömeg, amely hagyományos módon éli az életét, és a legfontosabb számára a gyerek, a család.
Ezzel szemben a tény az, hogy egy ugyanolyan hatalmas tömeg van, amely nem hagyományos házasságban él, hiszen az újonnan született gyerekek majdnem fele házasságon kívüli kapcsolatból születik. Ezek a szülők pedig ki vannak zárva a családtámogatási intézkedések köréből. Ha ez nem megosztó, akkor mi? 
Azt állította Bocskor Andrea fideszes európai képviselő (az Európai Parlament egyik bizottságának vitájában), hogy alaptalanok a kormánybefolyásról szóló vádak, mert elemzések szerint a magyar média 69 százalékban kormánykritikus, és csak 31 százalékban kormánybarát.
Ezzel szemben a tény az, hogy ez az „elemzés” a (kormánypárti) Nézőpont Intézethez tartozó Médianézőtől származik, és abban csak azt nem vették figyelembe, hogy az egész vidéki sajtó kormányhoz közeli, a teljes rádiópiac (egy adó kivételével) szintén, a tévék közül mindössze kettő nem kormánybarát, úgyhogy legföljebb az internetes piacon van nagyjából egyensúly. De még a Médianéző is csak 67 százalékos ellenzéki fölényről delirált, a brüsszeli Fidesz azonban már 69-nél tart. És még hol van a vége?
Azt állította Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (sajtótájékoztatóján), hogy ma 20-30 százalékkal több orvos dolgozik az országban, mint 10 éve.
Ezzel szemben a tény az, hogy 2009-ben 35196 orvosról adott számot a Központi Statisztikai Hivatal, a legutóbbi, 2017-es adat pedig 39132 volt. Vagyis a növekedés nem 10, hanem csak 4 ezer. Matematikai kormánybiztos kerestetik.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:18

Pajzs a résen: a főügyész

Elég baj egy ország számára, ha „rés van a pajzson”. Ha hézagos a gazdasági, jogi, katonai védelmi rendszer, ha lukas a szociális háló, ha könnyen ki lehet hullani az oktatási és egészségügyi ellátásból. Mi ilyen apróságokkal nem izgatjuk magunkat. Ártana az emésztésnek. Rés-ügyben a kormánynak is fontosabb dolga van: nem arra koncentrál, hogy ne legyen rés a pajzson, hanem arra, hogy legyen pajzs a résen. Nehogy a sok lukon át a rendszer mélyére lásson az egyszeri állampolgár. Feltárulna előtte a gépezet lényege, hajtómotorja: a pénz és a hatalom ugyanazon kezekbe való központosítása. Ha kell, lopással, ha kell, törvényes erőszakkal, erőszakos törvénnyel. Ha valahol rés támad a függőségek és cinkosságok szövevényében, ott megbízható őrszemélyzetnek kell védőpajzsot képeznie a disznóságok körül, elhessegetve a kíváncsiskodókat.
Nálunk a legerősebb pajzs a főügyész. Ő a Legfőbb Ügyész, így csak a Legfőbb Hadúrnak tartozik engedelmességgel. Úgy, hogy még a gondolatát is kitalálja. Nem is kell külön odaszólnia, annak nyoma maradna. A kisebb Legfőbb tudja, hogy sorsa a nagyobb Legfőbbhöz van kötve. Azóta, hogy a kilencvenes évek elején belépett a Fideszbe, és a párt etikai bizottságának vezetőjeként vigyázott arra, hogy noha a párton belül is morgolódnak a székház-üzlet miatt, ebből ne legyen belső vihar. Mondják, kedves, szelíd, békés ember volt, a mosolya ma is egy bocsánatkérő kisfiúé. Majd bolond lett volna vizsgálódni, balhét keverni. Azóta is pontosan tudja, mit nem kell vizsgálni, és mit igen, akkor is, ha a végén nem sikerül semmit rábizonyítani a kilövendő célszemélyre. Nem baj, addigra már megcsócsálta, szétrágta, kiköpte a kormánysajtó, ha a bíróság évek múlva el is ereszti, hát többnyire csak tarisznyába kapargathatja össze egykori önmagát, megtört csontjait, gerincét, tönkretett életét. Az a pár tucat helyreigazítás általában nem kelti új politikai életre.
Minden politikai célú meghurcolás és minden politikai célú cinkos szemhunyás csak növeli a főügyész kiszolgáltatottságát főnökének. Ha ejtenék, ugyan hová mehetne? A szakmabéliek látták, mit művel. Nemrég egy bíró miatta mondott le: „Gazdasági ügyekben ítélkezem, és a Polt Péter-féle ügyészség politikai alapon főként ezen a területen szelektál, hogy miből lesz büntetőeljárás, és miből nem... Nagyon nehéz úgy bíráskodni, hogy a vele szemben ülő vádlott tudja: nem élvez politikai védettséget, ezért emeltek vádat ellene, miközben azzal is tisztában van, hogy mások hasonló ügyekben soha nem kerülnek oda.”
A legfőbb ügyész tehát tudja, ki a feljebbvalója, és az nem Iustitia. A legmagasabb helyről hallotta, hogy nőügyekkel komoly ember nem foglalkozik, Iustitia pedig, akárhogy nézzük, fehérszemély. Lóbálhatja szegény az idétlen mérlegét, nem a fűszeresnél vagyunk, ez itt komoly politika, férfiak dolga. És nehogy a pártatlanságra hivatkozva bekössék itt bárki szemét, hát akkor hogy követhetné a nagyfőnök szeme villanását! Polt a héten nagy peckesen megtagadta, hogy az uniós bizottság hívásának eleget tegyen, de kíváncsi vagyok, merne-e csak egyszer nem ugrani rögtön Orbán invitációjára.
Ez a hét különben is eseménydús volt, a főügyésznek akkora disznóságokat kellett védőpajzsként fedeznie, amelyek majd kiverték a szemünket. Egy ország láthatott bele hirtelen a rendszer és szolgái gátlástalan működésmódjába, ha végignézte a videófelvételeket az MTVA-ban történtekről. Na nem, ekkora rés már veszélyes, nem jó, ha a maga pucérságában lehet szemügyre venni a hatalmi erőszak valódi természetét. Jött Polt, a Pajzs. Ügyészsége úgy döntött, nincs itt semmi látnivaló, ne tessék videókon szörnyülködni! A képviselőket jogosan teperték le és dobták ki, hiszen – Jesszusom! - politizálni akartak. (Ami egyébként munkaköri kötelességük, erre tartjuk őket.) Hát most nekem hiszel vagy a szemednek? - kérdezte a főügyész az ő népétől.
Már azt hitte, ügyesen megoldotta az Elios-ügyet is, mint annyi mást, azzal, hogy bűncselekmény hiányában lezárta a nyomozást. És erre tessék, saját kormánya támadta hátba! Nem volt szép tőlük, de képesek voltak váratlan beismerő vallomást tenni. Először felajánlották: az OLAF által meghatározott támogatás-megvonás negyedét, három és fél milliárd forintot (persze a mi pénzünkből) beáldozzák, csak ne kapirgáljanak tovább. Maguk is úgy saccolhatták, minimum ennyit elsíboltak. Amikor az OLAF visszautasította a sajátos „vádalkut”, inkább az egész összegről lemondtak, csak ne kutakodjanak a miniszterelnöki vő körül. Nincs olyan ügyésze a világnak, aki erre ne kapta volna fel a fejét, és nem kezdi újra a vizsgálatot. Kivéve a miénket. 
Az Átlátszó pár éve kikérte az adatokat. A Polt előtti négy évhez képest 2010-től a Polt által fémjelzett négy évben háromszoros arányban utasították el a korrupciós bejelentéseket, mint előtte. A nyögvenyelősen mégis megindított nyomozásokat kétszer akkora arányban szüntették meg. Okos nép vagyunk: értettünk a szóból. Az ilyen tárgyú feljelentések száma is felére-harmadára csökkent. Minek? Láttuk: ott a pajzs a résen. Az igazság nem talál utat magának.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:20