Nők a szalag mögött

Az áprilisi választás után nemcsak az ellenzéki pártoknak kell (ismét) feltenniük a kérdést, hogyan tovább a „NER”-ben, hanem az érdekvédelem területén is paradigmát kell váltani. Iskolás kiindulópont, de minden új stratégia felvázolása előtt érdemes szembenézni azzal, hol tartanak ma a szakszervezetek, ezen belül is hol tart a nők érdekvédelme. Hiszen ha van szakpolitikai terület, amely a jövőben visszatérően napirenden lesz, úgy a nőkkel, az anyasággal, a szűkebb és tágabb értelemben vett családpolitikával kapcsolatos kérdések mindenképpen.

Míg 1995-ben Magyarországon a foglalkoztatottak 29 százaléka volt szakszervezeti tag, addig 10 évre rá (az OECD adatai szerint) ez a szám mindössze 9 százalék volt. De messze vagyunk már azoktól az évektől is, amikor a kisebb megszakításokkal 2010-ig működő Országos Érdekegyeztető Tanács nélkül nem lehetett meghatározni a mindenkori minimálbért. Ködös emlék ma már a Gyurcsány-kormány működését kísérő menetrendszerű sztrájkok időszaka is. A szakszervezetek akarva-akaratlanul kisebb jelentőséggel bírtak az Orbán-kormány elmúlt nyolc évében. Kevésbé realizálható ma már az az elvárás, hogy a szakszervezetek folyamatosan tárgyaljanak a kormánnyal. A 2010 utáni politikai unortodoxia világában ugyanis, ha egy cselekvő eredményes szeretne lenni, akkor a körülményekhez alkalmazkodva néha gyökeresen újszerű működésre van szüksége.

Mindez hatványozottan igaz a női érdekvédelem területén. Ennek szükségességét csak nyomatékosítja az is, hogy a miniszterelnök jelezte: hosszútávú megállapodást kíván kötni a magyar nőkkel, ami azt is jelenti, hogy a kormányzat által kitűzött cél, a demográfiai fordulat érdekében számos, nőket érintő terület lehet alku tárgya.

Magyarország gazdaságának és munkaerőpiacának egyre fokozódó problémája a kivándorlás és a részben ebből következő munkaerőhiány. Ennek egyik következménye, hogy a magyar munkavállalók körében folyamatosan emelkedik a nők aránya. Az a tény, hogy regionális összehasonlításban Magyarországon a munkabérek még mindig meglehetősen alacsonyak, fokozza az elvándorlást, viszont a bértárgyalások során erősítheti a szakszervezetek alkupozícióját, ugyanakkor a következő időszakban akár hozzá is járulhat a nők és férfiak között meglévő bérkülönbségek csökkentéséhez.

Az előttünk álló évek másik kulcskérdése a szakképzés megoldatlan helyzete. Az oktatási rendszer átalakításának talán a legnagyobb vesztese éppen ez a terület. A jelenlegi rendszerben – a korábbi gyakorlattal szemben – a szakszervezetek nem vesznek részt: elemi érdekük lenne ezért, hogy visszanyerjék itt a korábbi pozícióikat, ami egyben arra is lehetőséget teremtene, hogy folyamatosan csökkenő tagságuk ellensúlyozására megszólítsák a fiatal munkavállalókat. Számos nyugat-európai példa bizonyítja, hogy a fiatalok elsőszámú célpontjai lehetnek a szakszervezeti kampányoknak. Ez persze tartós jelenlétet követelne a közösségi médiában, újszerű médiahasználatot és felhasználóbarát ismertetőanyagok sorozatos előállítását. Példaként állhat a német szolgáltató szektor legnagyobb szakszervezete, a ver.di, mely 10 pontban foglalta össze a szakszervezeti tagság mellett szóló érveket, amelyek között egyaránt megtalálhatjuk a segítségnyújtást az adóbevallás elkészítésében, a továbbképzési lehetőségeket vagy éppen a sztrájkpénz kifizetését.

Mivel a nyilvános adatokból az is látható, hogy a magyar szakszervezetek taglétszámának csökkenése következtében a szakszervezeti tagok között folyamatosan emelkedik a nők aránya, így érdemes lenne célzottan a nőket megszólító kampányokban is gondolkodni. A ver.di erre is kísérletet tesz, hiszen nemcsak hírlevelet működtet – Im Blick címmel –, amely a nőket érdeklő aktuális témákról, jogszabályi változásokról ad folyamatos tájékoztatást, hanem a „női témákhoz” kapcsolódó oldalakat, információkat is kínál az érdeklődőknek.

Miközben a ’#me too’ jelenség elérte Magyarországot, érdemi hatása nem volt a munkaerőpiacon: itthon is szinte kizárólag a művészvilág belügye maradt ez a történet. Holott ma Magyarországon nők tízezrei élik meg a munkahelyi kiszolgáltatottságot. Európa számos pontján nemcsak demonstrációk, petíciók és vitaműsorok foglalkoztak ezzel, hanem szakszervezeti ajánlások születtek, kampányok indultak, az érdekvédők politikusokat nyertek meg az ügynek. Németországban – a szakszervezeteknek is köszönhetően – a nagyobb vállalatok már nemcsak szabályrendszert dolgoztak ki a nők munkahelyi zaklatását megelőzendő, de a jelentősebb cégeknél szakemberek is segítik a célkeresztbe kerülő nőket. A német szakszervezeti szövetség – a DGB – a munkahelyi zaklatások ellen kézikönyvet készített, amelyben összegyűjtötte, mit mondanak a jogszabályok, mi a mozgásterük ilyen helyzetekben az áldozatoknak, és hogyan előzhető meg a zaklatás a munkahelyeken. A vezetőket és a szakképzésért felelősöket rendszeres továbbképzésben is részesítik, az új belépőket pedig tájékoztatják a témakörről. Kifejezetten hasznos továbbá az elhallgatás helyett e kérdés tematizálása nyilvános fórumokon, vagy éppen szóróanyagok, tájékoztató füzetek készítése.

Magyarországon is arra lenne szükség, hogy a nők elleni erőszak kapcsán ne mindig ugyanazok a szereplők legyenek csak hallhatóak, hanem „más világok” női érdekvédői, aktivistái és aktorai is megjeleníthessék a problématérképüket. Széleskörű szövetségek létrehozása szükséges, amelyekben a szakszervezeti jelenlét ismertebbé és elfogadottabbakká teheti a szakszervezeteket, különösen a fiatal női munkavállalók körében. A lehetőség – még a „NER” természete ellenére is – adott.

Böcskei Balázs politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője

 

 

Hajdu Nóra jogász, egyetemi oktató

Szerző

Trump és a kockázat

Sok ezren osztottak meg az interneten egy, a kanadai G7-csúcson készült képet. Trump a széken ül, arckifejezése sértett gyerekéhez hasonlít, akitől mintha elvették volna a játékát, vele szemben Angela Merkel áll, aki mintha éppen letolná az újabb csínytevésen ért lurkót. Körülöttük az állam- és kormányfők, s a küldöttségek tagjai egykedvűen figyelik őket, mintha azt kérdeznék magukban: „Már megint mit mit követett el?”

S akkor még nem is tudták, hogy Trump a bombát majd csak később dobja le. Egészen példátlan nemcsak a G7 tanácskozások, hanem a különféle csúcstalálkozók történetében is, hogy egy résztvevő már elutazása után, kedvenc közösségi fórumán, a Twitteren jelenti be, mégsem támogatja a zárónyilatkozatot, magára haragítva ezzel az Egyesült Államok szinte minden tradicionális szövetségesét.

Már Trump elnökké választása után sokan úgy vélték, itt az új világrend, Trump hátat fordít a Nyugatnak, az America first nevében szakít a régi tradíciókkal és a szövetségesekkel. Ez részben így is lett, az igazság azonban ennél kissé bonyolultabb. Trump még elutazása előtti sajtóértekezletén nagyszerűnek nevezte a G7 csúcstalálkozóját, mint mondta, annyira remek volt az egyes országok együttműködése, hogy ha 1-től 7-ig kellene értékelnie az eseményt, 10-est adna. Az amerikai elnök elutazott, s már Szingapúrba való elrepülése előtt mindent visszavont, amit addig elmondott. Egyetlen bejegyzéssel rombolta le a csúcs sikerét, rúgta fel a hosszas tárgyalások után megszületett záródokumentumot.

Semmiféle koncepció sem volt ebben a döntésében. Megsértődött azon, ami Justin Trudeau sajtóértekezletén elhangzott. A kanadai kormányfő azt sérelmezte, hogy Trump nemzetbiztonsági okokra hivatkozva vetett ki importvámokat, amelyek egyebek mellett hazáját is sújtják. Az amerikai elnök erre hozott egy teljesen irracionális döntést. Mindez azt sugallja, nem az Egyesült Államokon kívüli államok jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot Washington számára: a legnagyobb veszély maga az elnök. Nincs átgondolt terve, ösztönből cselekszik. Bár ő nevezi fake news mediának egyebek mellett a CNN-t, vagy a New York Timest, szinte minden nap olyan kijelentéseket tesz, amelyeknek közük sincs a valósághoz. A G7 csúcsra is tartogatott ilyeneket. Amellett kardoskodott, hogy a világ legfejlettebb országainak fórumára Oroszországot is hívják meg. Csak emlékeztetőül: Moszkva azóta számít nemkívánatosnak a csúcstalálkozókon, hogy elfoglalta a Krím félszigetet. Trumpnak azonban erre is volt egy magyarázata: az annexióról szerinte Barack Obama tehetett. Vlagyimir Putyin orosz elnök felelősségét elképesztő módon még csak nem is firtatta.

Az már nem is meglepetés, hogy a hagyományos szövetségi rendszer omladozik. Ám Angela Merkel számára egyetlen pozitívuma mégiscsak van annak, hogy a világ leghatalmasabb államát egy beszámíthatatlan ember irányítja. A súlypont ugyanis mindinkább Németországra helyeződik, a világban mind többen majd a német kancellárt tekintik stabilizáló erőnek. tőle várnak megoldást. Ez pedig az EU-n belül még inkább kidomborítja Berlin szerepét. Így a magyar kormány jobban teszi, ha nem húzogatja tovább a berlini oroszlán bajszát.

Fideszokrácia

Valamikor a kétezres évek elején lehetett, hogy az egyik évfolyamtársam rájött, hogy ő valójában nemesi családból származik. A bőr- és zöldségkereskedő felmenők hosszú sorába valamikor bekeveredett egy hétszilvafás, akinek addigra ugyan már régen elúszott a birtoka, csak az ipszilonra végződő hosszú név maradt a dicsőségből, ám az évfolyamtársamnak ez már elég volt ahhoz, hogy új névjegykártyát csináltasson, továbbá szerezzen az Ecserin egy ezüst cigarettatárcát, belegravíroztassa a patinás nevet és abból szívja a Sophiane-t. Később azt is megpendítette, hogy már arisztokrata bálokba is eljár. Valami külkerületi művelődési ház különtermét mondta, ahol a beesett arcú, zsíros hajú mérlegképes könyvelők, kézbesítők, műanyagfröccsöntő kisiparosok változnak át egy estére Bethlen Bendegúzzá és Vitéz Ebeczky Manóvá, nagyokat pukkedlizve a színházi kölcsönzőből kihozott kacagányukban. Mára ebből a sznobériából lett kormánypolitika.

A vidékről, kispolgári vagy paraszti családból származó, első generációs értelmiségi fideszeseknek már kevés a közpénzből szerzett vagyon. Láthatóan kapkodnak minden történelmi giccs után és boldogan magukra aggatják, elfelejtetve ezzel az évszázadokon át földet túró, vagy a város peremén trógeroló, proletár elődök emlékét. Orbánék környezetében például egyre sűrűbben bukkannak fel a Habsburg-család maradék tagjai, most éppen a Tiborcz-Lázár összjátéknak köszönhetően megfelelő kezekbe került Paulay utcai épület megszerzésének a története kapott egy kis műaranyozást az épületet megszerző cég igazgatótanácsba beültetett Habsburg névtől, a valaha Rapcsák András táskahordójaként kezdett, ám mára nemzeti nagytőkéssé avanzsált Lázár János pedig már régóta grófi kísérettel lőheti halomra a fácánokat.

Az egész csiricsáré szemfényvesztés arról szól, hogy történelmi patinát és távlatot adjanak a lopkodásuknak, hogy a pórnép szemében a közvagyon elhordása történelmi aktussá egy új uralkodó osztály felemelkedésévé nemesüljön. Talán idővel nemesi címerek is születnek, mondjuk zöld mezőben arany kéz fog egy TIOP 2.3.3-as közbeszerzési dokumentációt. Mondjuk ez némileg szembemegy a heraldika évszázados szabályaival, de sebaj, kétharmaddal azt is át lehet írni.