Az infláció foglyai

A rezsicsökkentés hatása elillanni látszik. Májusban a háztartási energiaárak (a tűzifa és a PB-gáz) is elindultak hosszú, felfelé vezető útjukra, s bár a vezetékes gáz és a villamosenergia még tartja a frontot, a kormányfő válságvíziója kapcsán aligha lehet kétségünk afelől: nem sokáig. Ma még főként az üzemanyagok árának elszállása felelős azért, hogy ismét 3 százalék közelébe kúszott fel az infláció a tavalyi évhez képest, de nem kell nagy jóstehetség, hogy lássuk: hamarosan bővülni fog az áremelést generáló szolgáltatások sora.

Az infláció fogalmát eredetileg a katonai orvoslástól kölcsönözte a közgazdaság-tudomány. Azon sincs mit csodálkozni, hogy elsőként az Újvilágban kényszerültek rá az alkalmazására. Történt pedig, hogy a XIX. század második felében dúló amerikai polgárháború viharaiban azt tapasztalták, a papírpénz képtelen helyettesíteni a fémből vertet, hiszen egyszer csak elértéktelenedett. A folyamatnak azonban ekkor még nem volt neve. Így hát a harcmezőkön ügyködő felcserek számára kézenfekvőnek tűnt, hogy hasonlóságot találjanak a sebek felpuffadása és a gomba módra szaporodó mennyiségű papírpénz között: mindkettőt az infláció kifejezéssel illették.

Azt már tudjuk, hogy a tíz esztendeje lezajlott gazdasági világválságot követően a közgazdasági törvényszerűségek egészen másképpen működnek, mint annak előtte. Igaz ez az inflációra is. Korábban kézenfekvő volt, hogy ha a munkanélküliség csökken és a bérek növekednek, akkor az embereknek több lesz az elkölthető pénzük. A megnövekvő kereslet pedig felfelé tornássza a fogyasztói árakat. Az elmúlt öt esztendőben azonban furcsa jelenség tanúi vagyunk világszerte. A foglalkoztatottság és a bérek növekednek, az emberek egyre többet fogyasztanak, az áruk és a szolgáltatások iránt növekszik a kereslet, és mindennek az árak növekedéséhez kellene vezetnie. De nem így történt. Hiábavalóan ösztönözték a háztartásokat, hogy az alacsony betéti kamatok miatt inkább költsenek, mint hogy megtakarítsanak. Pedig az euróövezet országaiban és Svájcban még negatív kamattal is taszítják a befektetőket. Az ügyfélnek már azért kell ott fizetnie, hogy a pénzét egyáltalán megőrizzék a bankokban, aminek az az ára, hogy végül kevesebbet kap vissza, mint amennyit elhelyezett a betétjében.

Magyarországon ezzel a fura helyzettel ugyan nem kellett megbarátkoznia a lakosságnak (a vállalkozásoknak annál inkább), de megszaporodott azoknak a száma, akik megszakították a kapcsolatot a bankokkal, mert a számlavezetési és tranzakciós díj mellett hozamra már alig számíthattak. A növekvő infláció és a lakossági befektetések mozdulatlansága - a költségekkel karöltve - hónapról hónapra tanácstalanná teszi azokat, akik a jövőjükre is gondolva megtakarítanának. Ők azok, akik ingatlanvásárlásban csak a későbbiekben gondolkodnának, a jegybank viszont az azonnali költésnek a híve. A pénzüket fialtatnák, de a jegybank nem partner ebben. Mereven tartja az alapkamatot, az inflációra is fütyülve. Miközben valamennyiünk forintja egyre kevesebbet ér.

Szerző
2018.06.12 08:15

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04