Az infláció foglyai

A rezsicsökkentés hatása elillanni látszik. Májusban a háztartási energiaárak (a tűzifa és a PB-gáz) is elindultak hosszú, felfelé vezető útjukra, s bár a vezetékes gáz és a villamosenergia még tartja a frontot, a kormányfő válságvíziója kapcsán aligha lehet kétségünk afelől: nem sokáig. Ma még főként az üzemanyagok árának elszállása felelős azért, hogy ismét 3 százalék közelébe kúszott fel az infláció a tavalyi évhez képest, de nem kell nagy jóstehetség, hogy lássuk: hamarosan bővülni fog az áremelést generáló szolgáltatások sora.

Az infláció fogalmát eredetileg a katonai orvoslástól kölcsönözte a közgazdaság-tudomány. Azon sincs mit csodálkozni, hogy elsőként az Újvilágban kényszerültek rá az alkalmazására. Történt pedig, hogy a XIX. század második felében dúló amerikai polgárháború viharaiban azt tapasztalták, a papírpénz képtelen helyettesíteni a fémből vertet, hiszen egyszer csak elértéktelenedett. A folyamatnak azonban ekkor még nem volt neve. Így hát a harcmezőkön ügyködő felcserek számára kézenfekvőnek tűnt, hogy hasonlóságot találjanak a sebek felpuffadása és a gomba módra szaporodó mennyiségű papírpénz között: mindkettőt az infláció kifejezéssel illették.

Azt már tudjuk, hogy a tíz esztendeje lezajlott gazdasági világválságot követően a közgazdasági törvényszerűségek egészen másképpen működnek, mint annak előtte. Igaz ez az inflációra is. Korábban kézenfekvő volt, hogy ha a munkanélküliség csökken és a bérek növekednek, akkor az embereknek több lesz az elkölthető pénzük. A megnövekvő kereslet pedig felfelé tornássza a fogyasztói árakat. Az elmúlt öt esztendőben azonban furcsa jelenség tanúi vagyunk világszerte. A foglalkoztatottság és a bérek növekednek, az emberek egyre többet fogyasztanak, az áruk és a szolgáltatások iránt növekszik a kereslet, és mindennek az árak növekedéséhez kellene vezetnie. De nem így történt. Hiábavalóan ösztönözték a háztartásokat, hogy az alacsony betéti kamatok miatt inkább költsenek, mint hogy megtakarítsanak. Pedig az euróövezet országaiban és Svájcban még negatív kamattal is taszítják a befektetőket. Az ügyfélnek már azért kell ott fizetnie, hogy a pénzét egyáltalán megőrizzék a bankokban, aminek az az ára, hogy végül kevesebbet kap vissza, mint amennyit elhelyezett a betétjében.

Magyarországon ezzel a fura helyzettel ugyan nem kellett megbarátkoznia a lakosságnak (a vállalkozásoknak annál inkább), de megszaporodott azoknak a száma, akik megszakították a kapcsolatot a bankokkal, mert a számlavezetési és tranzakciós díj mellett hozamra már alig számíthattak. A növekvő infláció és a lakossági befektetések mozdulatlansága - a költségekkel karöltve - hónapról hónapra tanácstalanná teszi azokat, akik a jövőjükre is gondolva megtakarítanának. Ők azok, akik ingatlanvásárlásban csak a későbbiekben gondolkodnának, a jegybank viszont az azonnali költésnek a híve. A pénzüket fialtatnák, de a jegybank nem partner ebben. Mereven tartja az alapkamatot, az inflációra is fütyülve. Miközben valamennyiünk forintja egyre kevesebbet ér.

Szerző
2018.06.12 08:15

Útkereső szakszervezetek

Fokozott érdeklődéssel olvastam a közelmúltban Gulyás Erika írását a Népszava hasábjain a szakszervezetek állapotáról. A cikk vélemények, interjúk felhasználásával érzékletes keresztmetszetet nyújt a szakszervezeti mozgalom útkereséséről, a mindennapok nyomasztó valóságáról. A szakszervezeti struktúra a helyi, az ágazati (alágazati) és a konföderációs (országos) szintre tagozódik, utóbbi a legérzékenyebb pont. Itt zajlanak a legfontosabb, ám a legkevesebb eséllyel kecsegtető tárgyalások. Az ágazati és munkahelyi szint is sok sebből vérzik, ám itt konkrét témákkal szembesülnek a szakszervezeti tisztségviselők, az e körben felmerülő kérdésekre kézzelfogható cselekvés lehet csak a válasz. Az itteni munka alapján dönt a munkavállaló a tagsági viszonyáról. Vitatkoznék a megszólaltatott szervezetfejlesztési szakértő véleményével, miszerint a munkahelyeken kevéssé egyéni, inkább általános problémákkal találkoznak a tisztségviselők. Egyre inkább sokasodnak az egyéni problémák, ugyanis a munkahelyi információs csatornák bedugultak. A munkavállaló nem fordul gondjával a vezetőjéhez, a kommunikáció felfelé csak félszeg módon és szűrten működik. Ebbe a kommunikációs térbe lép be a szakszervezet, mint meghatározó tényező. Ugyancsak vitáznék azzal a véleménnyel, hogy általában a tagság megkérdezése nélkül zajlik a szakszervezeti munka. Nem egyszer előfordul, hogy a tagság melléáll valamilyen kezdeményezésnek, majd ágazati vagy konföderációs szinten megtorpedózzák. Örökzöld téma a szakszervezeti munkában, hogy mikor cselekedjünk, döntés előtt vagy után. Akik a döntés utáni változat mellett voksolnak, azok leginkább a szakszervezeti lépés elodázásában érdekeltek. Az írás megszólalói a jogi szabályozást, a szilárd jogi hátteret hiányolják. Szakszervezeti törvény kellene - mondják többen. Szerintem erre kevés esély van, de a szakszervezeteket partnerként kezelő, a munkavállalók jogaira jobban közelítő Munka Törvénykönyve elkelne. Persze, hiába a törvény, ha erélytelenség miatt nem tudunk érvényt szerezni a rendelkezéseknek. Ugyanakkor a „potyautas-effektus” egyre megkerülhetetlenebbé válik. Miután a bérmegállapodás és a kollektív szerződés hatálya valamennyi munkavállalóra kiterjed, ezért a nem szervezett munkavállalóknak is valami módon hozzá kellene járulniuk a szakszervezetek működéséhez. A nyilatkozók az egyén szerepét csupán a felkészültség oldaláról szemlélik, ami vitathatatlanul fontos, ám ugyanilyen fajsúlyú az ügy iránti elkötelezettsége, szakszervezeti hitvallása. Aki ilyen személyiségjegyekkel rendelkezik, kevésbé válhat a mindenkori politika vagy más érdekcsoportok játékszerévé. Érdemes megnézni a konföderációk honlapjait. Elemzői írások uralják a felületeket, ennélfogva olvasottságuk is elhanyagolható. Holott a szakszervezeti kommunikációban meghatározó funkciója lehetne az országos és az ágazati weboldalaknak. A cikkben nyilatkozók nem szólnak a szakszervezeti kommunikáció vérszegénységéről, rétegzettségének hiányáról. Ritkán találkozunk egymásra épülő helyi, ágazati és országos tartalmakkal. Hiányoznak az üzenetek, a tagságnak szóló tartalmak. Az írás említést tesz a fiataloknak a szakszervezetektől való elzárkózó, passzív viszonyulásáról. Létező probléma, színvonalas, közösségteremtő stratégiára lenne szükségünk, mert a fiatalok megszólítása nélkül nincs szakszervezeti megújhodás. Horváth László blogíró, szakszervezeti tisztségviselő      
2018.09.18 08:59

Néppárti döntetlen

A Sargentini-jelentés strasbourgi elfogadása után a hazai közvéleményben felerősödtek a találgatások, hogy vajon marad-e a Fidesz az Európai Néppártban, és ha nem, Orbán Viktornak milyen esélyei vannak arra, hogy Európa jobboldali populista erőiből új politikai mozgalmat kovácsoljon. Bár a hazai ellenzéki (vagy inkább Fidesz-ellenes) közbeszédben egyesek már szinte tényként kezelik a Néppárt „orbántalanítását”, és az áprilisi prognózisokhoz hasonló európai léptékű választási és esélyességi matematikába kezdtek, a kormányfő Strasbourgból hazatérve a Fidesz velencei frakcióülésén maga erősítette meg, hogy pártja jövőjét továbbra is az EP legnagyobb, kereszténydemokrata frakciójában képzeli el. 2019 májusában választásokat tartanak az Európai Unióban. Ebből a szempontból a Sargentini-jelentés kétharmados elfogadásával az Európai Néppárt még pont időben üzenhette meg Orbán Viktornak, hogy továbbra is az integráció mélyítésében, és a mérsékelt kereszténydemokrata értékek dominanciájában érdekelt, mintsem abban, hogy politikáját a rövid távú (vagyis kétes) népszerűségnövekedéssel járó migrációs kérdés, valamint a – főleg a Brexit után – egyre népszerűtlenebb populista és dezintegrációs törekvések mentén keretezze. Sebastian Kurz osztrák kancellárnak a hazai kormányközeli sajtóban is „pálfordulásként” interpretált véleményét is ezzel összefüggésben kell értelmeznünk. Az Európai Néppárt természetes módon törekszik arra, hogy a jövő májusi választások után is az Európai Parlament (EP) legnagyobb frakcióját adja, vagyis továbbra is Európa vezető politikai ereje maradjon. Ehhez pedig nem elég csupán egységet mutatnia, de törekednie is kell annak megőrzésére. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a Néppárt politikusai, és Európa konzervatív vezetői más politikai jövőképet képzelnek el maguknak, mint a sok országban csökkenő népszerűségű EU-szkeptikusok, és a választásokig hátralévő bő fél évben sem az Európai Néppárt radikalizálódását, sem a frakció politikai egységének megbomlását nem fogják hagyni. Márpedig Orbánék távozása az Európai Néppártból könnyen ez utóbbihoz vezetne, és mindez igaz akkor is, ha a fentiek miatt az európai jobboldali populisták pozíciói valószínűsíthetően nem fognak jelentősen erősödni 2019 májusa után sem (erről és a pártcsaládok közötti jövőbeni erőviszonyairől lásd Bartha Dániel és Boros Tamás alapos elemzését, mely a múlt héten az Indexen jelent meg). Arról már nem is beszélve, hogy az Európai Néppárt frakcióvezetőjének, a CSU-ból érkező Manfred Webernek elég konkrét és ambíciózus tervei vannak: az Európai Bizottság elnöki székére pályázik. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egy viszonylag egységes és stabil többséget biztosító frakciót tudhat maga mögött, tehát elemi érdeke az, hogy Orbánt (és esetleges követőit) a táboron belül tartsa. Ugyanakkor a várakozások szerint a jobbközépnek a balközéppel sem lesz többsége a májusi választások után felálló Európai Parlamentben, így további koalíciós társ bevonására lehet szükségük, és ezen a ponton az orbáni néppárti tagságból fakadhatnak politikai kihívások. Mindezek mellett persze azt se felejtsük el, hogy Magyarország még mindig Németország egyik legfontosabb gazdasági szövetségese, és ezt ugyanolyan jól tudják a CDU-ban és a CSU-ban is, mint a Fideszben. Valószínűsíthető, hogy ez a fajta partnerség is megszenvedné azt, ha a magyar kormány képviselői nem az Európai Néppártban, hanem valamely ma még csak formálódó EU-szkeptikus- és ellenes populista tömörülésben politizálnának tovább. Viszont a német gazdaság ezzel területeket és kedvezményeket veszthetne, ami szintén egy esetleges kizárás ellen hat, bár a német tőkét, mint az elmúlt években láttuk, eddig sem különösebben foglalkoztatták a Freedom House jelentései. És ha Orbán lesz az, aki a táboron kívül keres magának helyet? Elvben megtehetné, de a fentiek miatt jelenleg ennek is kicsi az esélye. Az Európai Unió állam- és kormányfőit tömörítő 27 tagú Európai Tanácsban ugyanis a jövőben is fölényben lesznek az Európai Néppárt tagjai. Ha a magyar miniszterelnök valóban Európa erős embereként szeretné magát pozicionálni, akkor elemi érdeke, hogy ezt az EP legnagyobb frakciójában tegye ahelyett, hogy a bizonytalan státuszú és népszerűségű radikálisokat próbálná meg egyfajta egységfrontba szervezni. Arról már nem is beszélve, hogy a már sokszor hivatkozott 2019. májusi választás itt is meghatározó tényező: valamivel több mint fél év múlva eldől, hogy Európa polgárai hogyan „korrigálnák” az Európai Unió irányát. Addig pedig politikailag vajmi kevés dolog indokolhatna egy Orbán kezdeményezte szakítást – továbbá a fent említett elemzők prognózisa szerint eleve nem várható jelentős átrendeződés 2019 májusát követően sem. Vagyis Orbánnak jelenleg legalább akkora szüksége van saját ambícióinak beteljesítésében az Európai Néppártra, mint annak őrá. Ezen a pályán az ellenfeleknek most és egyelőre a döntetlen is elég. Barkóczi Balázs az IDEA Intézet politológusa
2018.09.18 08:58