Áder intő szavai

Publikálás dátuma
2018.06.18 08:01

Fotó: /

Az Orbán-rendszer csak nem akar felhagyni azzal a szándékával, hogy az ítélkezést saját arcképükre formálják. Ezen cél érdekében a legkisebb szégyen nélkül, minden létező eszközt és módszert bevetnek. Lefejezték a bírói kart, új törvényeket alkottak, az igazságügyi reformjukkal súlyosan alkotmányellenes módon és nemzetközi jogokat is sértőn, durván sérült az ítélkezés függetlensége. És még ez sem volt elég. Még ennél is jobban akarnak kormányzati szinten befolyást szerezni a számukra fontos bírósági ügyekben. Mindezeket megkoronázza, hogy a kormány alkotmánymódosítással akarja rákényszeríteni a bíróságokat, hogy a kormányzati akaratot érvényesítsék az ítélkezés során. Az egykori alkotmánybíró, Trócsányi miniszter, szembemenve a szakmaisággal, ezt félreérthetetlenül világossá tette. Ami azt jelenti, hogy a bírósági ítéletek nem a jogon alapulnának, hanem a jelenlegi hatalom aktuálpolitikai ideológiáján.

Az Igazságszolgáltatási Tanácsok Európai Hálózata mindezt nem is tudta szó nélkül hagyni: szerintük a bírósági rendszer változtatásai Magyarországon fenyegetik az igazságszolgáltatás függetlenségét, és ennek a járványnak a terjedése alááshatja a demokráciát az Európai Unióban. Ezek a gondolatok nagyon ismerősek lehetnek, mert visszaköszönnek a múltból. Nem is akárkitől. Van nekünk egy Áder Jánosunk, aki most államelnökként székel. Minden szava aranyat ér ma is, amit 2003. november 17-én, az Országgyűlésben mondott el, még Fidesz frakcióvezetőként:

„A hét elején felhívással fordult Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke a köztársasági elnökhöz, a kormányhoz és az Országgyűléshez, azt kérve: ítéljék el a bírák alkotmányos jogait sértő megnyilatkozásokat.

Az elmúlt időszak jelenségeinek burkolt célja lehet a bírák megfélemlítése és az ítélkezési gyakorlat befolyásolása. A közelmúltban többször is előfordult, hogy politikai, közéleti személyiségek a bíróságok döntéseit bírálták, elvárásokat fogalmaztak meg konkrét ügyben - áll a Legfelsőbb Bíróság elnökének nyilatkozatában. Lássuk, mi történt ezután! Az Országgyűlés elnökének zagyvaságai, a miniszterelnök kétértelmű mondatai, az igazságügy-miniszter mellébeszélései mellett csak a köztársasági elnök szavai egyértelműek és világosak - hadd idézzem ezeket! A konkrét bírósági eljárásokkal kapcsolatos véleménynyilvánítás vagy akár az ítélkezés általános irányának nyilvános kritikája a közhatalmat gyakorló személyek részéről veszélyeztetheti a bíróságok alkotmányban garantált függetlenségét és így az államszervezet demokratikus működését.

A félreértések elkerülése végett - és lassan mondom, hogy mindenki megértse: A Fidesz nevében a bíróságok függetlensége érdekében emelem fel a szavamat.

Volt idő, amikor a mai kormánypártok is fontos értéknek tekintették a bírói függetlenséget. Idézzük a Charta alapító okiratát: demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori hatalmi politikai erők tartózkodnak a független bírói hatalom befolyásolásától.

Volt, amikor a mai igazságügy-miniszter is a bíróságok függetlensége mellett érvelt. Hadd idézzek két mondatot: ,A kormány tagjainak és az igazságügy-miniszternek tartózkodniuk kell a bírósági döntések minősítésétől, az üzenetektől. De ha a politikusok véleményeznek bizonyos nyomozásokat, bírói ítéleteket, az állampolgárok előbb csak értetlenül kapkodják a fejüket, aztán megrendül az autonóm igazságszolgáltatásba vetett hitük.'

Szeretném lassan mondani, hogy minden szocialista és szabad demokrata megértse: el a kezekkel a független intézményektől, el a kezekkel a független magyar bíróságtól!"

Ugyanez az Áder János most csöndben van. Egykori elődje szavai anno etalonként jelentettek számára hivatkozási alapot. És most? A köztársasági elnök egyik alkotmányos kötelezettsége azóta is, hogy őrködjön az államszervezet demokratikus működése felett. Úgy látszik, ami ellen 15 évvel ezelőtt frakcióvezetőként felemelte a szavát, ugyanazért ma már nem érzi, hogy köztársasági elnöki minőségében fellépjen.

2018.06.18 08:01

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22