Előfizetés

Áder intő szavai

Ferincz Jenő „paragrafus”
Publikálás dátuma
2018.06.18. 08:01

Az Orbán-rendszer csak nem akar felhagyni azzal a szándékával, hogy az ítélkezést saját arcképükre formálják. Ezen cél érdekében a legkisebb szégyen nélkül, minden létező eszközt és módszert bevetnek. Lefejezték a bírói kart, új törvényeket alkottak, az igazságügyi reformjukkal súlyosan alkotmányellenes módon és nemzetközi jogokat is sértőn, durván sérült az ítélkezés függetlensége. És még ez sem volt elég. Még ennél is jobban akarnak kormányzati szinten befolyást szerezni a számukra fontos bírósági ügyekben. Mindezeket megkoronázza, hogy a kormány alkotmánymódosítással akarja rákényszeríteni a bíróságokat, hogy a kormányzati akaratot érvényesítsék az ítélkezés során. Az egykori alkotmánybíró, Trócsányi miniszter, szembemenve a szakmaisággal, ezt félreérthetetlenül világossá tette. Ami azt jelenti, hogy a bírósági ítéletek nem a jogon alapulnának, hanem a jelenlegi hatalom aktuálpolitikai ideológiáján.

Az Igazságszolgáltatási Tanácsok Európai Hálózata mindezt nem is tudta szó nélkül hagyni: szerintük a bírósági rendszer változtatásai Magyarországon fenyegetik az igazságszolgáltatás függetlenségét, és ennek a járványnak a terjedése alááshatja a demokráciát az Európai Unióban. Ezek a gondolatok nagyon ismerősek lehetnek, mert visszaköszönnek a múltból. Nem is akárkitől. Van nekünk egy Áder Jánosunk, aki most államelnökként székel. Minden szava aranyat ér ma is, amit 2003. november 17-én, az Országgyűlésben mondott el, még Fidesz frakcióvezetőként:

„A hét elején felhívással fordult Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke a köztársasági elnökhöz, a kormányhoz és az Országgyűléshez, azt kérve: ítéljék el a bírák alkotmányos jogait sértő megnyilatkozásokat.

Az elmúlt időszak jelenségeinek burkolt célja lehet a bírák megfélemlítése és az ítélkezési gyakorlat befolyásolása. A közelmúltban többször is előfordult, hogy politikai, közéleti személyiségek a bíróságok döntéseit bírálták, elvárásokat fogalmaztak meg konkrét ügyben - áll a Legfelsőbb Bíróság elnökének nyilatkozatában. Lássuk, mi történt ezután! Az Országgyűlés elnökének zagyvaságai, a miniszterelnök kétértelmű mondatai, az igazságügy-miniszter mellébeszélései mellett csak a köztársasági elnök szavai egyértelműek és világosak - hadd idézzem ezeket! A konkrét bírósági eljárásokkal kapcsolatos véleménynyilvánítás vagy akár az ítélkezés általános irányának nyilvános kritikája a közhatalmat gyakorló személyek részéről veszélyeztetheti a bíróságok alkotmányban garantált függetlenségét és így az államszervezet demokratikus működését.

A félreértések elkerülése végett - és lassan mondom, hogy mindenki megértse: A Fidesz nevében a bíróságok függetlensége érdekében emelem fel a szavamat.

Volt idő, amikor a mai kormánypártok is fontos értéknek tekintették a bírói függetlenséget. Idézzük a Charta alapító okiratát: demokrácia akkor lesz, ha a mindenkori hatalmi politikai erők tartózkodnak a független bírói hatalom befolyásolásától.

Volt, amikor a mai igazságügy-miniszter is a bíróságok függetlensége mellett érvelt. Hadd idézzek két mondatot: ,A kormány tagjainak és az igazságügy-miniszternek tartózkodniuk kell a bírósági döntések minősítésétől, az üzenetektől. De ha a politikusok véleményeznek bizonyos nyomozásokat, bírói ítéleteket, az állampolgárok előbb csak értetlenül kapkodják a fejüket, aztán megrendül az autonóm igazságszolgáltatásba vetett hitük.'

Szeretném lassan mondani, hogy minden szocialista és szabad demokrata megértse: el a kezekkel a független intézményektől, el a kezekkel a független magyar bíróságtól!"

Ugyanez az Áder János most csöndben van. Egykori elődje szavai anno etalonként jelentettek számára hivatkozási alapot. És most? A köztársasági elnök egyik alkotmányos kötelezettsége azóta is, hogy őrködjön az államszervezet demokratikus működése felett. Úgy látszik, ami ellen 15 évvel ezelőtt frakcióvezetőként felemelte a szavát, ugyanazért ma már nem érzi, hogy köztársasági elnöki minőségében fellépjen.

Álmodik a miniszter

Önbizalomtól és optimizmustól duzzadó interjút adott a Magyar Hírlapnak a friss agrárminiszter. Nagy István messzire ívelő koncepciókat vázolt fel, jórészt azonban olyanokat, amelyek megvalósítása több évtized óta várat magára. Mondandójának kilencven százalékával valóban egyet is lehet érteni: valóban szükség volna átfogó öntözési programra, a piaci válságok levezetésében komoly szerepet játszó feldolgozó üzemek kialakítására, ahogy a szakképzés erősítésére is. Nem akarnék ünneprontó lenni, de ezek a célok már a több mint húsz éve megszületett Nemzeti Agrárprogramban is szerepeltek, ahogyan a bő öt éve megalakult új Agrárkamara programjában is olvashatóak. Talán most lesz belőlük valami, vagy – szokás szerint – mégsem.

A miniszteri gondolatmenetnek azonban van egy olyan részlete, amely kissé riasztóan hat. Nagy ugyanis arról értekezik, hogy az ő saját vágya szerint vissza kellene hozni a háztáji rendszert az állattenyésztésben. Félreérthetetlenül utal a sertésállomány tervezett növelésére, amivel közvetetten ugyan, de beismeri, hogy a miniszterelnök által három éve megígért, 2020-ra bekövetkező létszámduplázás terve megbukott. A miniszter a gazdák összefogásában, a háztáji jószágtartásban lát komolyabb lehetőségeket, ami viszont ma már nyilvánvalóan zsákutca. A helyzet egyik bizarr vonása, hogy jelölti meghallgatásán maga Nagy beszélt arról: a nyílt sertéstartás egy eldobott szendvics miatt is veszélybe kerülhet a vészesen terjedő afrikai pestis okán. Jelen pillanatban disznót biztonságosan hizlalni, az állományt gyarapítani csak zárt rendszerben lehet, ráadásul a tartással kapcsolatos feltételek is jelentősen megváltoztak a szocialista háztájik óta. Az önkormányzatok többsége belterületen csak szigorú korlátozásokkal engedi a disznótartást: az ilyesmi kemény bűz- és környezetterheléssel, a rágcsálók elszaporodásával jár(hat).

Ez így biztosan nem fog menni, még a legjobb szándékkal sem. A miniszter az interjúban egyébként hosszasan értekezik az integráció szükségességéről is, ami egyáltalán nem mellesleg a háztájizás szervezettebb formája. Csakhogy itt nem az állatok kihelyezése és felhízottan való visszavásárlása a folyamat lényege, hanem a gazdák közös, vagyonalapú gazdálkodása. Majdnem azt írtam: termelésre szakosodott szövetkezete, téesze. Az ugyanis egyértelműen látszik, hogy a legnagyobb hazai bank és az ágazati kamara közös tervezete arról, hogy a gazdaintegrációhoz komoly támogatást rendelne uniós forrásból a magyar állam, elbukott. Talán a hosszútávú termeltetési szerződésekhez adófizetési kedvezmények, vagy a közös árubeszerzéshez áfa-elengedések társulnak majd, de a többit a szövetkezőknek maguknak kell megoldaniuk. Versenyelőnyük a hatékonyság javulása lehet: a mai magyar agrárágazat helyzetében ez is óriási eredmény lenne.

De a romantikus álmokat ehhez mielőbb el kell felejteni.

A barbárság ébredése

Torkunkon az új világrend. A második világháború utáni liberális parlamentarizmus megkérdőjelezhetetlenségének - ha volt ilyen - befellegzett. A jaltai rend felbomlása 1990 óta tart, de azt alig gondolták néhányan, hogy a „létező szocializmus” birodalmát megfojtó, győztesnek látszó liberális demokrácia öngyilkosságot követ el. Kap persze döféseket rendesen - Európában éppen onnan, ahonnan a legkevésbé számított rá. És nemcsak a nem egészen önzetlenül keblére ölelt perifériáról, hanem az Egyesült Államokból is, amelynek elnöke éppen darabokra töri a Nyugat fundamentumát, az Atlanti Szövetséget.

Lehet csúfolódni vagy mérgelődni Donald Trumpon, de akkor is a világ első hatalmának elnöke. Lehet arra spekulálni, hogy eltűnik, mint egy csúfoskodó szeplő, de jobb, ha elképzeljük, hogy megtörténik, aminek megtörténtét a liberális parlamenti demokráciákban ragadva elképzelhetetlennek tartottuk. Nyugtatgathatjuk magunkat, hogy az elnök az adminisztráció foglya, de a dolog fordítva áll: az adminisztráció lett az elnök foglya, mint ahogyan az őt ünneplő európai politikusok is a foglyai – nem a politikai bal- vagy jobboldalnak, a liberalizmusnak, hanem a tömegdemokráciának. Amely pedig foglya a saját képzetének, miszerint az arisztokratikus, majd a polgári hatalomgyakorlás után elég civilizált már ahhoz, hogy a hatalmat ne csak ellenőrizze, hanem részesedjen is belőle.

A nacionalizmus természetét még testközelből ismerték a háború utáni politikusok, akik „kitalálták” Európát, amelynek akkor elsődleges célja egy újabb háború megelőzése volt, nem pedig egy határok nélküli birodalom megteremtése. Ezt a közösséget rúgja fel most Trump, akinek elnökké választása felgyorsította a felismerést: az Amerika által magára hagyott Európának a saját lábára kell állnia. El kell mélyítenie integrációját, mert ha a nemzetállamok közösségalkotás helyett egymásnak feszülnek, annak a vége elkerülhetetlenül a háború lesz.

Ma még a demokratikus Németország az Unió vezető ereje, de elég a német autóimport lehetetlenné tétele, és Trump nemcsak a német, hanem az európai gazdaságra is végzetes csapást mérhet, kiprovokálva, hogy a német nacionalizmus megerősödjön. Ma még Macron az integráció motorja, de nincs rá biztosíték, hogy nem lesz kénytelen sokkal több gesztust tenni a francia nacionalizmusnak. Mérhetetlen felelőssége van az Unió mellett ma még elkötelezett német és francia politikai elitnek, hogy elmélyítsék a politikai-gazdasági-pénzügyi integrációt, habozás nélkül eltávolítva mindazokat – Magyarországot is –, akik e jövőt tekintve rendszeridegenek.

Az európai liberális demokrácia még életben van. Erőt kell vennie magán, és akár a trumpi Egyesült Államokkal szemben is újra meg kell fogalmaznia önmagát. Az angol író, Chesterton írta a múlt század húszas éveiben: az emberek annyira túlcivilizáltak, hogy már barbárságra vágynak. Nem volna szabad kivárni, hogy az európai tömegtársadalmakkal egy nacionalista kisebbség elhitesse: valójában túlcivilizáltak ahhoz, hogy a hatalom részesei legyenek. Mert nyomukban a barbárság iszonyú lesz.