Általános iskolásként találkoztam először Kányádi Sándorral. Akkoriban a Napsugár szerkesztőjeként járta az erdélyi településeket, s mesélt, szavalt, úgy ahogyan csak ő tudott. Kérdezhettünk bármilyen hülyeséget, ő mindig megtalálta a gyerek számára is felfogható választ. Én arra voltam kíváncsi, hogy mit jelképez a Fától-fáig című versében a visszatérő „anyatej, hangyatej”, majd a végén az ecet. Rám mosolygott utánozhatatlan hamiskás mosolyával, s azt mondta: leányka, erre majd 10 év múlva majd válaszol Sándor bátyád. Eyg évtized múlva kezdő kolozsvári újságíróként gyakorta beszélgethettem vele, s egyszer emlékeztettem ígéretére. „Tudod te azt már leányka, de tíz év múlva még visszatérünk rá”. Közben mindkettőnk lába alól kifutott a szülőföld, s 2009-ben találkoztunk újra, immár Budapesten. „Ecetes leányka”, fogadott változatlanul mosolyogva, „látod, vannak dolgok, amiket az élet magától is megválaszol, ha akarod, ha nem”.
Igen, Sándor bátyánk, igazad volt, mint majdnem mindig! Csupán abban tévedtél, hogy azt majd csak az utókor tudja megítélni, hogy valóban költészet volt-e a tiéd, vagy csak olyan „Sándor bácsis fecsegés”.
Isten veled Sándor bátyánk, Isten veled Kányádi Sándor, a KÖLTŐ!
