Az ausztrál előadó bőven nem telt ház előtt lépett fel, de ez minimálisan sem zavarta abban, hogy átütő személyisége és a közönséggel való különösen közvetlen-határbetartó kapcsolata megmutatkozhasson. A 61 éves énekes a huszonéves energiájával és a több életre is elég tapasztalatot, boldogságot és tragédiát megélt férfi bölcsességével volt jelen. Nick Cave hangja nem kopott meg, alkata nem öregedett, ráncai szépítették. Eleganciájával – ezt öltözéke is tökéletesen jelezte – úgy létezett, hogy közben megszámlálhatatlanul sokszor futott végig a színpadon, úgy tűnt, mintha energiája sosem fogyna, úgy tűnt, mintha valami fura józan eksztázisba kerülne.
Fojtott feszültségű számai, a zene, vele a világ teljességét megmutató hangszerelése, elképesztően profi, a színpadon a néha zongorázó énekessel egyenrangúan jelenlévő, minden apró mozdulatára figyelő zenésztársai mind-mind egy sokszereplős performansz részei lettek. Együtt a közönséggel. Rengeteg koncerten, sok fesztiválon jártam már, de a közönségével ennyire együtt létező sztárt még nem láttam. Ennyire érinthetőt sem.
Érinthetőt a szó szoros értelmében: amikor hirtelen leugorva a színpadról, a testőrök gyűrűjéből kilépve a nézők közé ment, egyike lehettem azon szerencséseknek, akik megérinthették. A publikumba vetett bizalma nem csupán a nézők közé keveredésben nyilvánult meg, elfogadta a felajánlott zsebkendőt, többször adta nézői kézbe mikrofonját, majd a színpadra hívott sok-sok embert, akik aktív részesei lettek a már-már szakrális pillanatoknak. Sokan állhattak, majd ülhettek Nick Cave-vel egy színpadon, néhányan azonban ahelyett, hogy megélték volna a megismételhetetlent, inkább a szelfizést, vagy a főszereplő közvetlen közelről fényképezését választották – ezt a művész jól érzékelhetően zokon vette. Igaza volt.
Nem hangzott el két talán legnagyobb slágere, a The Mercy Steat és a Where The Wild Roses Grow – apropó miért kell rádióspotban olyan dallal hirdetni egy koncertet, amelyet ketten énekelnek és a duó másik tagja, nevezetesen Kylie Minogue nem jön Magyarországra? –, amit ha a koncert előtt kérdeznek, elengedhetetlennek mondtam volna, de nem hiányzott. Nem hiányzott, mert elhangoztak más ismert – Jesus Alone, Do you love me?, Into My Arms - dalok, Nick Cave költői szépségű szerzeményei és az őrület határán egyensúlyozó számai, de nem ez volt a fontos. Rock-koncertre mentem, helyette azonban sokkal több, egy különleges szeánsz részese lehettem.
