– Minden kampány előtt megfogadom, hogy nem csinálok semmit, csak sajtótájékoztatókat tartok, és a Facebookon, illetve a Twitteren tolom. Aztán jön a Komjáthi Imi Borsodból, vagy Dopeman a „nyolcból”, és gyakorlatilag nem alszom a kampány végéig. Egyszerűen nincs időm politizálni a terepmunka miatt – vet számot saját határaival Bihal Dávid. Nincs könnyű helyzetben, mert politikusnak mindig túl operatív volt, operatív embernek pedig mindig túl politikus: „Május elsején reggel hatra kimentünk a ligetbe, segítettem sátrat verni, székeket pakolni, aztán melóscucc le, fehér ing fel, lenyomtam a beszédet, majd ott maradtam a kollégákkal és segítettem rendet rakni.”
Még nincs harminc, de már tizenöt munkás éve van az MSZP-ben. Most emelte az országos elnökség tagjává a kongresszus, és ő a budapesti időközi választások placcembere. Most épp a VIII. kerületi időközi választáson. Nincs könnyű helyzetben, ott kellene megérteni mi van a választói fejekben, ahol a drogról, lopásról és politikáról rappelő Dopeman ugyanúgy alulmaradt a Fidesz-jelöltjével szemben, ahogyan az evangélikus lelkésznő, Bolba Márta is. „Ülök a 99-es buszon, nézem az embereket, és azt találgatom, mit kellene mondani nekik, hogy ránk figyeljenek” – avat be kétségeibe.
Szociológiai mintavételre persze nemcsak a X. és a VIII. kerület zűrös részein közlekedő BKV-járatot használja. „A ringben, az edzésen a fiatal cigány srácok úgy jönnek, mint a terminátor, és persze vannak beszólások is, de jó ez így”. A boksz ugyanis élethelyzeteket hoz elé – például edzője egy végtelenül szegény ember. Aki egyre ritkábban instruálja a szorítóban, mert megint rácsúszott az italra.
Úgy látja, nem csak Budapesten nem magától értetődő a mondanivaló: az új elnökségi tag – miután bejárta az országot – szinte alapvetésként kezeli, hogy a fővárosi balos, liberális értelmiség közül senki nem ismeri a vidéki lelket. Bihal Dávid azt mondja, ő igen, mert ugyan a fővárosban él, de vidéki barátainak hála nem lett pesti fiú. Nehezen viseli hát a belvárosi okoskodást például a cigányságról vagy a nyomorról, miközben szerinte a pártemberek és az értelmiségiek legfeljebb turistáskodni járnak egy telepre, és azt hiszik, a szegénységnek romantikája vagy statisztikája van, miközben egyik sincs. „A szegénység brutál szar dolog, ami összeroncsolja a külsőt, és megöli a lelket.” Ezt szerinte – a jó szándékot nem vitatva – nem értheti meg egy jól fizető állásból senki: nem véletlen, hogy az éhségmeneteket, amelyeket maga is végiggyalogolta, sokan demagógnak bélyegezték, ahogyan a Tóbiás József által jegyzet fizetésemelési program miatt is finnyáskodtak. A Fidesz meg megcsinálta. Szóval Bihal Dávid úgy érzi, legfőbb ideje, hogy a politikai jó szándékot kézen fogja a politikai profizmus. Különösen igaz ez a civilekre. A velük való együttműködés szükségességét Bihal Dávid is érzi, ám arra még senkitől nem kapott választ, miképp kellene megvalósítani. Az élet azt bizonyította, hogy a széttartás, az önjáró, a bázisdemokrácia elvén szerveződő csoportok politikai sikert nem tudnak felmutatni.
Hogy miért tartott ki mintegy másfél évtizedig az MSZP mellett, arról azt mondja, azért, mert ez majdnem szerelem. E pártkapcsolat alapjait még a nagypapa rakta le, aki kékgalléros munkásarisztokrataként (nyomdász, ahogyan a tankönyvek is írják) balra állította be az unokát. Úgyhogy Bihal Dávid a gimnáziumi gólyatáborban azon kapta magát, hogy Medgyessy Péter „száz napos” programja mellett érvel jobboldali barátja ellenében, és ott rájött, hogy nincs egyedül: mások is osztják az elveit. Persze, ahogyan minden kapcsolatban, voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, a 2014-es vereséget például nehezen élte túl. Viszont 2018 nem okozott neki válságot, azt Bihal Dávid a tiszta lap esélyének látja. A kétharmados Fidesz-győzelem akkora pofon volt, hogy mindenki felismerte: többet nem lehet sajtótájékoztatókkal, közleményekkel politizálni, eljött a kőkemény terepmeló ideje.
