Kövesd éjszaka a karszalagosokat!

Publikálás dátuma
2018.06.24 21:29
„Van itt egy írók, költők a Balatonnál című kiállítás” - Fotó: Gál Csaba
Fotó: /
Az idei Múzeumok Éjszakáján is megtelt a város nyüzsgő, kíváncsi emberek tömegével, kétezerkétszáz program közül választhattak az érdeklődők.

Nem volt olyan buszmegálló szombat este a fővárosban, ahol ne a múzeumi és a menetrendszerinti járatok útvonalbeli különbségeiről diskuráló emberekbe botlott volna az ember. Onnan tudta, hogy múzeumi látogatók, hogy már messziről piroslott a karszalag a csuklójukon. Merre is kell itt menni? Hol érdemes leszállni? Te is a múzeumba jössz? – és megannyi hasonló kérdés szőtte át a város képzeletbeli térképét.

Nekem sem ártott volna megkérdeznem valakit, hogy ne tévesszem el a Kerepesi úti temető bejáratát, amit mára egyébként Fiumei úti sírkertre kereszteltek. A temető számos titkot, családi történetet és különleges parcellát rejt magában, amelyekről a látogatók szervezett temetői séták alkalmával könnyedén megbizonyosodhatnak. A séták nem csupán a Múzéj programjai, azonban az érdeklődés ezen az estén kétségtelenül óriásira duzzadt. A Művészparcella tematikájú sétán résztvevők festők, építészek, írók, költők, orvosok, politikusok sírját kereshették fel, különféle anekdotákkal megismerkedve. Az érdeklődők megtudhatták, hogy a hatalmas nyárfák alatt nyugszik a zenész Hubay család, Gombaszögi Frida színésznő és férje, az egykori Est lapok tulajdonosa, Miklós Andor; továbbá azt is, kit rejt a Palikám feliratú sírkő: Rotschild Klárának, a népszerű divattervezőnek és férjének hamvait. Valamivel odébb van Móricz Zsigmond boltíves sírja, amelyen regényalakjai elevenednek meg, többek közt az iskolatáskás Nyilas Misi. Néhány lépésre az íróétól Babits Mihály és felesége, Török Sophie, valamint az ő első férje, Szabó Lőrinc sírja áll, hűen mutatva különös szerelmi háromszögüket. Laborfalvi Róza, lánya és unokája, Róza történetét is megismerhették a látogatók, majd röviden elidőzhettek Radnóti Miklós és Gyarmathy Fanni sírjánál, ahol felcsendült a Bájoló című vers megzenésített változata is. A közelben nyugszik Faludy György és Karinthy Frigyes, s tőlük nem túl messze található Kosztolányi Dezső sírja, amelyet egy messziről felismerhető angyal-alak és egy kisgyermek díszít, mintha csak a költő verseiből léptek volna elő. A séta egyik utolsó állomásaként megtekinthettük, hol van az egyetem fura urának, Horger Antalnak a sírja. A sors fintora, hogy József Attiláé szemben, a kavicsos út túloldalán helyezkedik el.

A temetőből a Ludwig Múzeumba vettem az irányt, s már szemfüles Múzéj-látogatóként szemem sarkából figyeltem, hol száll le a többi karszalagos. A Ludwigban a kiállítások között sétálgatva könnyű volt megtalálni a legmozgalmasabb helyet – a könyvtárt –, ahol egész estés legózással várták az érdeklődőket, akik 31.600 darab kockából rakhatták ki Roy Lichtenstein Vicki című művét. A játékba Oláh Gergő, az idei Múzeumok Éjszakájának arca is bekapcsolódott, ő is szorgosan rakosgatta az apró darabokat az egyik asztalnál.

A Duna partjáról a város szívébe, a Petőfi Irodalmi Múzeumba menet útközben hallottam, amint egy édesanya mesélte 16 év körüli lányának, „Van itt egy írók, költők a Balatonnál című kiállítás”, mire a lány visszakérdezett, „Megnézhetjük Petőfit, Adyt és Aranyt fürdőruhában?” – ekkor még persze nem sejtették, hogy nem sokat tévedtek, csupán a fürdőruhás költők nevei mások. A város irodalmi életének egyik központi helyszínén ezen az estén is nagy volt a nyüzsgés, a kiállításokat és programokat ellepték az emberek kettőtől nyolcvan éves korig. A napokban nyílt Balatoni nyár című kiállításra különösen sokan voltak kíváncsiak. Este nyolc körül nem lehetett már moccanni se, mivel Praznovszky Mihály irodalomtörténész tartott rendhagyó tárlatvezetést. A Balaton szerelmese – a tapasztalatok szerint nincs ezzel egyedül – a Szigligeti Alkotóház íróvendégeiről, a Balaton környéki települések nyaralóiról, a balatonfüredi kalandokról, az 1950-es, 60-as, 70-es évek hangulatáról mesélt szórakoztató, vidám történeteket, „tán igaz se volt” anekdotákat. Az érdeklődők megtudhatták, hogyan játszottak a Balatonnál töltött nyaralásaik alkalmával a kor nagy írói, költői: Örkény István, Mándy Iván, Weöres Sándor. Miként viccelte meg egy harmadikos kislány ál-levelével Nemes Nagy Ágnes Ottlik Gézát, milyen fürdőruhát viselt Juhász Ferenc, hogy állt a matrózsapka Déry Tibornak, s többek között azt is, hogy az írók sokáig egy kis patakban fürödtek Szigligetnél, míg egy nap véletlenül fel nem fedezték, hogy a közelben van a Balaton.

Fotó: Mikes Réka

Fotó: Mikes Réka

A Múzéj-programok sorából Óbuda sem maradhatott ki: a Kassák Múzeum későesti koncertjén résztvevők olyan szürreális élménynek lehettek részesei, amelyet bizonyára maga Kassák Lajos is megirigyelt volna. A költő verseinek megzenésített verzióit hallgató közönség eleinte még beletapsolt a jól kitartott csendekbe, majd megértette: itt mindennek jelentése van, nem tapsolunk csak úgy. A látszólag improvizatív elemeket is ötvöző előadás minden tagja (Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert, Benkő Róbert, Pándi Balázs) együtt mozgott a gyakran minden racionalitást nélkülöző ritmussal, s a körülöttem ülő testek és fejek is hullámozni kezdtek – persze mind teljesen más ütemre – ahogy az egy jó avantgárd műsor közben elvárható. Kassák szövegeit hallgatva a hátam mögött pusmogni kezdtek: szép gondolatok ezek. Amikor azonban Harcsa Veronika artikulálatlanul vonyított, üvöltött, esetleg különféle beazonosíthatatlan hangokat adott ki magából, netán amikor az ütős az egész termet betöltő hangerővel verte, püfölte a dobokat, hogy az szinte fájt, akkor már a légy sem moccant. Mindenki tátott szájjal, mozdulatlanná válva várta, mi fog történni a következő pillanatban, hiszen mindig jött valami új: ha a zene egy pillanatra harmonikusnak is tűnt, csupán azért volt, hogy aztán még nagyobb erővel és dinamizmussal köszöntsön be a diszharmónia.

A minap hallottam: „ha megkérdezed az embereket, hányszor mennek évente átlagosan múzeumba, azt mondják: kétszer. Ebből általában csak egy igaz, a Múzeumok Éjszakája”. A neonfények között sárgásan világló karszalagokat viselők között ülve azonban felvillant bennem: mit számít, hányszor mennek, ha azokon az alkalmakon ilyen élményekben van részük?

2018.06.24 21:29

A csúnya is esztétikai gyönyörrel kecsegtet

Publikálás dátuma
2018.07.22 08:19

Fotó: Ferenczy Múzeumi Centrum/ Deim Balázs
A művészet bevett formáiról és kifejezőeszközeiről, a széphez fűződő viszony átalakulásáról is szól a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás Szentendrén
A mindennapjaink során magunk körül tapasztalható bizonytalanságot, változékonyságot, az értékvesztést, és mindezek a művészet által újraértelmezett nagyon új, és sajátos hangvételű alkotásait mutatja be a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás a szentendrei MűvészetMalomban. Az elmúlt évtizedekben új műfajok jelentek meg a művészetben, s a korábban abszolútnak tartott perfekció helyébe a nyerseség, valamint az esztétikai fogalmának megváltozására rávilágító művek megalkotása került. A határok elmosódnak, és a keleti diktatúrákban vagy a szabad kapitalizmusban élő alkotók elképzelései a politika és a technológia változásainak megfelelően alakulnak. A tárlat egyaránt állít a néző elé a korábbi művészeti konvenciókat kétségbe vonó, a múlt, az emlékezés, a megörökítés létjogosultságát feszegető, valamint a kiútkereséshez kapcsolódó, nagyon is aktuális kérdéseket.
A korábban bevett hagyományok megkérdőjelezésére tesz kísérletet Daniel Pitín cseh festőművész is, aki a képzőművészet egyik kiemelkedő műfaját, a csendéletet idézi fel Határvidék című munkájában, ami használaton kívüli, felismerhetetlen, fiktív formákból áll. „Az egész világunk erről szól: a folyamatos alkalmazkodásról az újhoz, a még nem látotthoz, vagy a teljesen érthetetlenhez, amit nem tudunk logikával felfogni. Ez a világ már túlnőtt azon, hogy az emberek változtatni tudnának rajta” – hangsúlyozta Muladi Brigitta, a kiállítás egyik kurátora, az ArtCapital programsorozatának keretében zajló tárlatvezetésen. A művészettörténész kiemelte, nem csupán a megjelenítésben, a technikai megvalósításban is felmerülnek új megoldások. Ennek példái a galéria terében is helyet kapott gipsz szobrok, amelyek magukon viseli a kéz nyomát is. - Az, ami sokáig a művészek hátsó udvarában volt kidobva, egy új gondolkodás mentén helyet kap az alkotások között is. Egy olyan fázist örökít meg, amikor a művész még keresi önmagát, és kifejezőképességét. Ez annak lenyomata, ahogy az alkotó egy pusztulási folyamat után, egy új formát, az apokalipszisből új életet hoz létre – részletezte Muladi Brigitta. A kiállított művek nagy része e gondolat mentén épül fel, valami elfeledett, de emlékeinkben elevenen élőt idéz, egy a megszokottól eltérő, olykor szürreális formában. Szűcs Attila grafikai alkotásai is múlt és jelen, az elmosódott emlékek, de egyúttal a nagyon is pontos antropológiai megfogalmazásmódok meglétére mutatnak rá. Az EXIST (élni, létezni) felirat soraiból lecsúszott S betű, az EXIT (kijárat, kiút) is egy nagyon sajátos megjelenítése annak, ahogy a mindennapi életünk felépülni látszik: a létezés – ha csak ökológiai mértékben gondolunk is rá – határán egyensúlyozunk.
Az átalakulás, a világról való gondolkodás megváltozása, a szépségeszményhez fűződő sztereotípiáink lebontása leginkább Makai Mira Dalma művein keresztül jelenik meg. - Számos művész próbálta megfogni a virág szépségét, annak múlékonyságát. Nagyon hosszú ideig e tematika szerint dolgozván készítettek virágcsendéleteket, itt viszont a pusztulás szélén álló növényt láthatjuk. A művész a szép, finom kerámiát és mázat a hagyományos esztétika megváltozásának megfelelően alakítja masszaszerű, amorf anyaggá – hangsúlyozta Muladi Brigitta. A kiállítás műveire egyaránt jellemző az eddig megszokott értelmezési keretektől és sémáktól különböző megközelítés. A természet és ember, ember és állat viszonya, az ember önmagával, saját testének legapróbb építőelemivel való kapcsolata, a múlthoz, a történelmi korokhoz, a politikai gondolkodás megváltozásához adaptálódott felfogások egyaránt megjelennek az egyes műveken. A színek és a formák elegyéből kibontakozó alkotások gyakran elidegenítő, megakasztó hatással bírnak, s felteszik azokat a kérdéseket, amelyeket igyekszünk magunktól távol tartani, és szemet hunyni felettük. A távolságtartás igénye a kíváncsisággal ellentétesen változik a kiállítás során a nézőben, rávilágítva a kortárs művészetek talán egyik legfontosabb jellemvonására: minden, ami elsőre idegen, válhat néhány perc elteltével nagyon közelivé és otthonossá.

Infó:

Csiszolatlan gyémántok Kurátor: Alexander Tinei, Muladi Brigitta Helyszín: Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalom (Bogdányi u. 32., Szentendre, 2000) Nyitva: szeptember 2-ig  

2018.07.22 08:19
Frissítve: 2018.07.22 13:29

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50