Kövesd éjszaka a karszalagosokat!

Publikálás dátuma
2018.06.24 21:29
„Van itt egy írók, költők a Balatonnál című kiállítás” - Fotó: Gál Csaba
Fotó: /
Az idei Múzeumok Éjszakáján is megtelt a város nyüzsgő, kíváncsi emberek tömegével, kétezerkétszáz program közül választhattak az érdeklődők.

Nem volt olyan buszmegálló szombat este a fővárosban, ahol ne a múzeumi és a menetrendszerinti járatok útvonalbeli különbségeiről diskuráló emberekbe botlott volna az ember. Onnan tudta, hogy múzeumi látogatók, hogy már messziről piroslott a karszalag a csuklójukon. Merre is kell itt menni? Hol érdemes leszállni? Te is a múzeumba jössz? – és megannyi hasonló kérdés szőtte át a város képzeletbeli térképét.

Nekem sem ártott volna megkérdeznem valakit, hogy ne tévesszem el a Kerepesi úti temető bejáratát, amit mára egyébként Fiumei úti sírkertre kereszteltek. A temető számos titkot, családi történetet és különleges parcellát rejt magában, amelyekről a látogatók szervezett temetői séták alkalmával könnyedén megbizonyosodhatnak. A séták nem csupán a Múzéj programjai, azonban az érdeklődés ezen az estén kétségtelenül óriásira duzzadt. A Művészparcella tematikájú sétán résztvevők festők, építészek, írók, költők, orvosok, politikusok sírját kereshették fel, különféle anekdotákkal megismerkedve. Az érdeklődők megtudhatták, hogy a hatalmas nyárfák alatt nyugszik a zenész Hubay család, Gombaszögi Frida színésznő és férje, az egykori Est lapok tulajdonosa, Miklós Andor; továbbá azt is, kit rejt a Palikám feliratú sírkő: Rotschild Klárának, a népszerű divattervezőnek és férjének hamvait. Valamivel odébb van Móricz Zsigmond boltíves sírja, amelyen regényalakjai elevenednek meg, többek közt az iskolatáskás Nyilas Misi. Néhány lépésre az íróétól Babits Mihály és felesége, Török Sophie, valamint az ő első férje, Szabó Lőrinc sírja áll, hűen mutatva különös szerelmi háromszögüket. Laborfalvi Róza, lánya és unokája, Róza történetét is megismerhették a látogatók, majd röviden elidőzhettek Radnóti Miklós és Gyarmathy Fanni sírjánál, ahol felcsendült a Bájoló című vers megzenésített változata is. A közelben nyugszik Faludy György és Karinthy Frigyes, s tőlük nem túl messze található Kosztolányi Dezső sírja, amelyet egy messziről felismerhető angyal-alak és egy kisgyermek díszít, mintha csak a költő verseiből léptek volna elő. A séta egyik utolsó állomásaként megtekinthettük, hol van az egyetem fura urának, Horger Antalnak a sírja. A sors fintora, hogy József Attiláé szemben, a kavicsos út túloldalán helyezkedik el.

A temetőből a Ludwig Múzeumba vettem az irányt, s már szemfüles Múzéj-látogatóként szemem sarkából figyeltem, hol száll le a többi karszalagos. A Ludwigban a kiállítások között sétálgatva könnyű volt megtalálni a legmozgalmasabb helyet – a könyvtárt –, ahol egész estés legózással várták az érdeklődőket, akik 31.600 darab kockából rakhatták ki Roy Lichtenstein Vicki című művét. A játékba Oláh Gergő, az idei Múzeumok Éjszakájának arca is bekapcsolódott, ő is szorgosan rakosgatta az apró darabokat az egyik asztalnál.

A Duna partjáról a város szívébe, a Petőfi Irodalmi Múzeumba menet útközben hallottam, amint egy édesanya mesélte 16 év körüli lányának, „Van itt egy írók, költők a Balatonnál című kiállítás”, mire a lány visszakérdezett, „Megnézhetjük Petőfit, Adyt és Aranyt fürdőruhában?” – ekkor még persze nem sejtették, hogy nem sokat tévedtek, csupán a fürdőruhás költők nevei mások. A város irodalmi életének egyik központi helyszínén ezen az estén is nagy volt a nyüzsgés, a kiállításokat és programokat ellepték az emberek kettőtől nyolcvan éves korig. A napokban nyílt Balatoni nyár című kiállításra különösen sokan voltak kíváncsiak. Este nyolc körül nem lehetett már moccanni se, mivel Praznovszky Mihály irodalomtörténész tartott rendhagyó tárlatvezetést. A Balaton szerelmese – a tapasztalatok szerint nincs ezzel egyedül – a Szigligeti Alkotóház íróvendégeiről, a Balaton környéki települések nyaralóiról, a balatonfüredi kalandokról, az 1950-es, 60-as, 70-es évek hangulatáról mesélt szórakoztató, vidám történeteket, „tán igaz se volt” anekdotákat. Az érdeklődők megtudhatták, hogyan játszottak a Balatonnál töltött nyaralásaik alkalmával a kor nagy írói, költői: Örkény István, Mándy Iván, Weöres Sándor. Miként viccelte meg egy harmadikos kislány ál-levelével Nemes Nagy Ágnes Ottlik Gézát, milyen fürdőruhát viselt Juhász Ferenc, hogy állt a matrózsapka Déry Tibornak, s többek között azt is, hogy az írók sokáig egy kis patakban fürödtek Szigligetnél, míg egy nap véletlenül fel nem fedezték, hogy a közelben van a Balaton.

Fotó: Mikes Réka

Fotó: Mikes Réka

A Múzéj-programok sorából Óbuda sem maradhatott ki: a Kassák Múzeum későesti koncertjén résztvevők olyan szürreális élménynek lehettek részesei, amelyet bizonyára maga Kassák Lajos is megirigyelt volna. A költő verseinek megzenésített verzióit hallgató közönség eleinte még beletapsolt a jól kitartott csendekbe, majd megértette: itt mindennek jelentése van, nem tapsolunk csak úgy. A látszólag improvizatív elemeket is ötvöző előadás minden tagja (Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert, Benkő Róbert, Pándi Balázs) együtt mozgott a gyakran minden racionalitást nélkülöző ritmussal, s a körülöttem ülő testek és fejek is hullámozni kezdtek – persze mind teljesen más ütemre – ahogy az egy jó avantgárd műsor közben elvárható. Kassák szövegeit hallgatva a hátam mögött pusmogni kezdtek: szép gondolatok ezek. Amikor azonban Harcsa Veronika artikulálatlanul vonyított, üvöltött, esetleg különféle beazonosíthatatlan hangokat adott ki magából, netán amikor az ütős az egész termet betöltő hangerővel verte, püfölte a dobokat, hogy az szinte fájt, akkor már a légy sem moccant. Mindenki tátott szájjal, mozdulatlanná válva várta, mi fog történni a következő pillanatban, hiszen mindig jött valami új: ha a zene egy pillanatra harmonikusnak is tűnt, csupán azért volt, hogy aztán még nagyobb erővel és dinamizmussal köszöntsön be a diszharmónia.

A minap hallottam: „ha megkérdezed az embereket, hányszor mennek évente átlagosan múzeumba, azt mondják: kétszer. Ebből általában csak egy igaz, a Múzeumok Éjszakája”. A neonfények között sárgásan világló karszalagokat viselők között ülve azonban felvillant bennem: mit számít, hányszor mennek, ha azokon az alkalmakon ilyen élményekben van részük?

2018.06.24 21:29

Mese az NDK-ról és arról, hogy ellenálni igazán vasalt ingben lehet

Publikálás dátuma
2018.12.09 18:42

Fotó: / Draskovics Ádám
A jelen ifjúsága csak lebeg a szülők biztosította jólétben, és nincs semmi amiért úgy érezné: érdemes lázadni.
Az ember soha nincs egyedül. Ez nem a skizofrének alapállítása, hanem általános létállapot, hiszen mindenki beleszületik egy családba, közösségbe, társadalomba, korba, egy adott nyelvbe, amik aztán messzemenőkig meghatározzák a sorsát, mit tehet, mit gondolhat, mi ellen léphet föl alkalmanként. Maxim Leo német újságíró az NDK-ban látta meg a napvilágot, nem is akármilyen családban: náluk a szocialista államhatalom fémjelezte történelem szorosan összefonódott a személyes történetekkel.  Ő volt a családban a nyárspolgár, írja „Volt egyszer egy NDK. Egy keletnémet család története” című, németül 2009-ben, magyarul idén megjelent könyvében a szerző, aki mindig is élre vasalta az ingeit, pedánsan öltözött és nagy rendet tartott a holmijai között. „Nem sok választásom volt – meséli nevetve, mikor az őszi budapesti Margó Irodalmi Fesztiválon beszélgettünk vele –, ez volt az egyetlen lehetőségem a lázadásra: a konzervatív életmód megvalósítása. Mert hogyan is reagálhattam volna másképp egy háromnaponta hajszínt váltó punk apa és anya szokásrendszere ellen?” 

Összecsapás a konyhában

A képzőművész apa, Wolf és az újságíró-történész anya, Annette azonban maguk is lázadónak számítottak, élesen kritizálták a kommunista diktatórikus rendszert – noha közel sem álltak e téren egymással azonos platformon. Míg a festő Wolf az egészet a szemétdombra kívánta, addig Annette inkább belső reformok által hitte jó darabig megjavíthatónak a hetvenes-nyolcvanas évek NDKideológiáját és a mindennapokban tapasztalható korlátozásokat. Ezért aztán az otthoni béke elég ingatag lábakon állt, a szülők nem azon kaptak össze a legtöbbször, ki felejtett el bevásárolni, hanem politikai nézeteik csaptak össze a konyhában tartott eszmecseréken. A kis Max és öt évvel fiatalabb öccse, Moritz pedig rendre azt láthatta-hallhatta, hogy apa üvöltözik, anya pedig sír. „Gyerekként nyilván fogalmam sem volt a veszekedéseik fajsúlyos témáiról, csak felnőttként értettem meg konkrétan, miről is folyt a vitájuk – mondja Maxim. – Mi az öcsémmel csupán szenvedő alanyai voltunk ezeknek a disputáknak. Ami viszont jelentős feladat elé állított, az a tapasztalt többrétű valóságértelmezés közti egyensúlyozás kialakítása volt” – teszi hozzá a Stasi által rendszeresen megfigyelt család nagyobbik fia, aki már a felmenői megbízhatatlansága miatt a saját bőrén érezhette a rendszer visszásságait, mivel nem vették fel a kinézett iskolájába. „Többféle valóságmodellből kellett egy sajátot felépítenem. Egyfelől ott volt az iskola, ahol a tanárok a jól funkcionáló szocialista társadalmat dicsőítették. Ennek aztán ellentmondott az utcán látott valóság, hogyan is élnek valójában az emberek. Harmadrészt a családi/szülői értelmezés, amely ráadásul kétfelé oszlott vélemények tekintetében. Nem volt könnyű szituáció, hogy ezek közt egyensúlyt teremtsek, nem volt közös vízió. Választani kellett, én pedig azt a stratégiát választottam, hogy kikerüljek a vitákból, hogy a saját igazságérzetem alapján mindegyik valóságból kiemeltem magam számára azt, amit igaznak éreztem.” 

Partizánok, pártfunkciók

Érdekes, hogy öccse, aki a berlini fal leomlásakor még csak 14 éves volt, egészen máshogy viszonyult a történelem és politika meghatározta családi hangulathoz, egyben a bátyja által később megalkotott párhuzamos család- és társadalomtörténethez. „Én már korán otthagytam a családi fészket, míg ő otthon maradt, nekem a nyugati, kapitalista világ tapasztalata felszabadulást adott, passzolt hozzám, magaménak éreztem a célorientáltságot, a versenyszellemet, a kapcsolatépítés játékosságát – részletezi Maxim Leo. – Az öcsém mindezen nem ment keresztül, sokkal kevésbé vált magabiztossá, jóval hezitálóbb karakter. És talán még nem is lépett abba a korba, amikor a könyvhöz gyűjtöttem az anyagot, hogy érdeklődést mutasson a közös történetünk iránt, így annyira nem is mozgatta meg, hogy a családfakutatás során a gyökerekig ások.” Pedig nem kevés érdekességgel találkozhatott volna, hiszen már az anyai dédapja a ’20-as években a német kommunista párt belső ellenzékét képviselte, nem meglepő, hogy a moszkovita mozgalmárok ki is ebrudalták ellenségként, hogy aztán (zsidóként) koncentrációs táborban végezze. Az anyai nagyapja, Gerhard Leo ezzel szemben emigráns (menekült) nagypolgári családjával Franciaországba kényszerült, ahol a francia ellenállás oldalán küzdött partizánként a németek ellen, s később ennek révén részt vett az NDK megalapításában, élete során mindvégig fontos pártfunkciókat betöltve (s unokájának a partizánélet szépségeiről, hősiességéről mesélve). S noha a valóságban soha nem kerültek szembe sem a harcmezőn, sem később, a hidegháború időszakában kvázirokonként, nagyon érdekes lett volna, ha az apai nagyapa, Werner mégiscsak összetalálkozhatott volna Gerharddal, hiszen ő a Führer lelkes híve volt, a német hadseregben frontszolgálatot teljesített, majd a többéves hadifogolylétet követően, családját elhagyva – pillanatig sem hezitálva – a sztálinista kommunista állam odaadó támogatójává vált. „Hasonló realitásokban éltek, de mindegyiküknek megvolt a maga taktikája, stratégiája arra, hogyan kerülje el a valóságot, ezért, ha egy családi asztalhoz ültek is volna bármikor, nagy valószínűséggel a semmiről vitatkoztak volna” – mondja a felvetésre felcsillanó szemmel Maxim Leo. 

Kényelmes lebegés

Az identitásvállalás és -váltás központi témája már a legifjabb generációt is elérte. Azt a generációt, ami már csak elbeszélésekből értesül, már ha érdekli, a német újraegyesítés előtti állapotokról, a meghasadtságról, ami jellemezte úgy az antifasiszta alapokon nyugvó társadalmat, mint az emberek személyiségét. Leóék családja esetében külön érdekesség lehet, hogy vajon az ő gyermekei mi ellen, ki ellen lázadnak a jelenben, akár a felmenők ismeretében. Maxim Leónak éppen aktuális a kérdés. „A minap beszélgettem a most 18 éves lányommal arról, merre is folytassa a tanulmányait, ami nem kis nehézség számára, mert ahogy a generációja tagjai többségének, neki sincs különösebb víziója, célkitűzése a jövőt illetően, nincsenek számára olyan markáns politikai-ideológiai álláspontok, ami ellen lázadna. Kényelmes lebegés az életük a szülők biztosította jóléti háttér által; és ami különösen problematikus: a szüleiket tekintik példaképnek.” Az identitásszerzést/-váltást azonban így sem kerülhetik el, hiszen „az egész világon politikai-társadalmi válság tapasztalható, még ha más mérvű és természetű is ez Németországban vagy Magyarországon” – vázolja a jelent Leo, aki viszont markáns véleménnyel van a lehetséges jövőt illetően, kilépve a szűkebb családi viszonyok közül a társadalmi szintre. „A magabiztos ember sokkal toleránsabb, segítőkészebb, szolidárisabb a társaival, míg a nacionalizmus a magabiztosság hiányának, a félelemnek az egyik jele. Nagyon rossz érv az, ha valaki azt mondja, azért van szükség erős nacionalizmusra és populizmusra, mert a közösségben, az Európai Unióban sérül a nemzeti autonómiája. A nagyon erős autonómia ugyanis izolációhoz vezet, aminek semmi értelme – az együttműködés, az egység, az összefogás az egyetlen helyes út.”
2018.12.09 18:42

Kortalan interjúk papírkoszolókkal

Publikálás dátuma
2018.12.08 12:00

Fotó: Népszava/
Mindenről, ami ezzel a bolygóval történt mostanság.
A magyar tudomány nagy korszakai ritkán esnek egybe a tudományról szóló újságírás nagy korszakaival. A mérhető tudományos teljesítmény a rendszerváltás óta meglehetősen kacskaringós grafikon mentén halad, miközben a tudományos sajtó – a „szeriőz” média egészéhez hasonlóan – a 90-es évek második fele, a kereskedelmi tévézés és a bulvármédia berobbanása óta lefelé csúszik a lejtőn. Ehhez képest különösen feltűnő, hogy van olyan sajtómunkás Magyarországon, aki egy teljes életpályát szentelt a tudományos-ismeretterjesztő újságírásnak, magasra ívelő hazai és nemzetközi karriert csinált úgy, hogy ki sem mozdult az adott szakterületről, és olyan lenyomatokat hagyott maga után, amelyek között az utókor két-három évtized távolából is élvezettel böngészhet. Palugyai Istvánnak, a Népszabadság tudományos szerkesztőjének most megjelent interjúkötete, a Tudomány, játék lebegés ilyen reliktumgyűjtemény: látszólag a tudományról szól, valójában egy kiveszőben lévő újságírói szerepfelfogásról, meg mindarról, ami ezzel az országgal, illetve ezzel a bolygóval mostanában történt. Aki próbálkozott valaha cikkírással, az tudja: bármilyen műfajban – de interjúban különösen – nagyon nehéz olyasmit alkotni, ami évtizedes távlatban sem veszít az érvényességéből. A hatvankét válogatott beszélgetést tartalmazó kötetbe mégis szinte kizárólag kortalan párbeszédeket sikerült összegyűjteni, ami ebben a koncentrációban akkor is kivételes teljesítményt sejtet, ha tudjuk, hogy az 1991 és 2016 közötti időszak több száz eszmecseréjéből szűrték ki a könyvbe fölvett darabokat. A biológusként, Csányi-tanítványként végzett szerzőtől igen távol áll a mostanában a magyar média bizonyos szegmenseiben elvárt és elfogadott mikrofonállvány-szerep. Felkészült kérdezőnek, értő és megértető beszélgetőpartnernek mondanánk inkább, aki az átlagosan tájékozott olvasó/hallgató/néző nevében kérdez, ám korántsem átlagos tájékozottsággal. Azaz a kérdéseivel, állításaival rendre fölnő a kérdezettekhez, de közben mégis a háttérben marad, a válaszokat pedig folyamatosan „fordítja”, egy pillanatra sem feledve, hogy a legfontosabb feladata nem a közönség elkápráztatása, hanem a tájékoztatás. A jelzett időszakban szinte mindenkivel készített interjút, aki a tudományban magasra jutott. Tényleg csak a példák kedvéért: Teller Ede, Oláh György, Rubik Ernő, Kosáry Domokos, Jane Goodall, David Attenborough, Richard Dawkins – ezek a nevek azoknak is mondanak valamit, akik amúgy nincsenek benne a tudományos vérkeringésben. Palugyai István – ahogyan az Akadémia könyvtárában, a kötet bemutatóján a szintén interjúalany Falus András kérdéseire válaszolva elmondta – sosem állt hadilábon a szerencsével, és rendelkezett azzal az újságírói adománnyal is, aminek a fontosságát szerinte nem lehet túlbecsülni: sokszor volt jókor, jó helyen. Amikor a pályát kezdte, kevesen rendelkeztek még a fiatal, könnyen mobilizálható pályatársak közül természettudományos végzettséggel és két nyugati világnyelv ismeretével, ráadásul a tudományos újságírás nemzetközi szervezeteiben egyre magasabb posztokra kerülve, az európai és a globális tudomány csúcsrendezvényere eljutva – ha máshogy nem, a konferenciák szüneteiben, az ebédnél vagy a liftben – olyanokhoz is közel kerülhetett, akivel amúgy a világlapok riportereként is nehéz szóba elegyedni. Szépen írni, okosan kérdezni sokan tudnak a magyar sajtóban, de abból még nem lesz kordokumentum. Ezek a kérdés-válaszok azonban krónikát írnak: kirajzolódik belőlük az egykor világhírű magyar vízügy tragédiája, az MTA és a politika ütközéseinek sora, sőt az is, hogy volt olyan időszak – nem is régen –, amikor a rendszerváltásunk társadalomtudományi nézőpontból civilizációs sikertörténetnek tűnt. Zárásul most mégis egy kevésbé optimista, de a kötet (meg a mai kor) hangulatához jobban illő gondolatot választanánk az etológus Csányi Vilmostól. Amikor a szerző azt kérdezte tőle, hogy mi marad utána, a világszerte ismert tudós így felelt: „-Nem érdekel. Az élet is csak addig, amíg tudok róla. Bármilyen, halálom utáni megtiszteltetést elcserélek egy ma hasznosítható dologra. És különben is, mit számít, hogy hétmilliárd emberből az egyik összekoszolt néhány papírlapot?”  
2018.12.08 12:00
Frissítve: 2018.12.08 12:00