Nem volt olyan buszmegálló szombat este a fővárosban, ahol ne a múzeumi és a menetrendszerinti járatok útvonalbeli különbségeiről diskuráló emberekbe botlott volna az ember. Onnan tudta, hogy múzeumi látogatók, hogy már messziről piroslott a karszalag a csuklójukon. Merre is kell itt menni? Hol érdemes leszállni? Te is a múzeumba jössz? – és megannyi hasonló kérdés szőtte át a város képzeletbeli térképét.
Nekem sem ártott volna megkérdeznem valakit, hogy ne tévesszem el a Kerepesi úti temető bejáratát, amit mára egyébként Fiumei úti sírkertre kereszteltek. A temető számos titkot, családi történetet és különleges parcellát rejt magában, amelyekről a látogatók szervezett temetői séták alkalmával könnyedén megbizonyosodhatnak. A séták nem csupán a Múzéj programjai, azonban az érdeklődés ezen az estén kétségtelenül óriásira duzzadt. A Művészparcella tematikájú sétán résztvevők festők, építészek, írók, költők, orvosok, politikusok sírját kereshették fel, különféle anekdotákkal megismerkedve. Az érdeklődők megtudhatták, hogy a hatalmas nyárfák alatt nyugszik a zenész Hubay család, Gombaszögi Frida színésznő és férje, az egykori Est lapok tulajdonosa, Miklós Andor; továbbá azt is, kit rejt a Palikám feliratú sírkő: Rotschild Klárának, a népszerű divattervezőnek és férjének hamvait. Valamivel odébb van Móricz Zsigmond boltíves sírja, amelyen regényalakjai elevenednek meg, többek közt az iskolatáskás Nyilas Misi. Néhány lépésre az íróétól Babits Mihály és felesége, Török Sophie, valamint az ő első férje, Szabó Lőrinc sírja áll, hűen mutatva különös szerelmi háromszögüket. Laborfalvi Róza, lánya és unokája, Róza történetét is megismerhették a látogatók, majd röviden elidőzhettek Radnóti Miklós és Gyarmathy Fanni sírjánál, ahol felcsendült a Bájoló című vers megzenésített változata is. A közelben nyugszik Faludy György és Karinthy Frigyes, s tőlük nem túl messze található Kosztolányi Dezső sírja, amelyet egy messziről felismerhető angyal-alak és egy kisgyermek díszít, mintha csak a költő verseiből léptek volna elő. A séta egyik utolsó állomásaként megtekinthettük, hol van az egyetem fura urának, Horger Antalnak a sírja. A sors fintora, hogy József Attiláé szemben, a kavicsos út túloldalán helyezkedik el.
A temetőből a Ludwig Múzeumba vettem az irányt, s már szemfüles Múzéj-látogatóként szemem sarkából figyeltem, hol száll le a többi karszalagos. A Ludwigban a kiállítások között sétálgatva könnyű volt megtalálni a legmozgalmasabb helyet – a könyvtárt –, ahol egész estés legózással várták az érdeklődőket, akik 31.600 darab kockából rakhatták ki Roy Lichtenstein Vicki című művét. A játékba Oláh Gergő, az idei Múzeumok Éjszakájának arca is bekapcsolódott, ő is szorgosan rakosgatta az apró darabokat az egyik asztalnál.
A Duna partjáról a város szívébe, a Petőfi Irodalmi Múzeumba menet útközben hallottam, amint egy édesanya mesélte 16 év körüli lányának, „Van itt egy írók, költők a Balatonnál című kiállítás”, mire a lány visszakérdezett, „Megnézhetjük Petőfit, Adyt és Aranyt fürdőruhában?” – ekkor még persze nem sejtették, hogy nem sokat tévedtek, csupán a fürdőruhás költők nevei mások. A város irodalmi életének egyik központi helyszínén ezen az estén is nagy volt a nyüzsgés, a kiállításokat és programokat ellepték az emberek kettőtől nyolcvan éves korig. A napokban nyílt Balatoni nyár című kiállításra különösen sokan voltak kíváncsiak. Este nyolc körül nem lehetett már moccanni se, mivel Praznovszky Mihály irodalomtörténész tartott rendhagyó tárlatvezetést. A Balaton szerelmese – a tapasztalatok szerint nincs ezzel egyedül – a Szigligeti Alkotóház íróvendégeiről, a Balaton környéki települések nyaralóiról, a balatonfüredi kalandokról, az 1950-es, 60-as, 70-es évek hangulatáról mesélt szórakoztató, vidám történeteket, „tán igaz se volt” anekdotákat. Az érdeklődők megtudhatták, hogyan játszottak a Balatonnál töltött nyaralásaik alkalmával a kor nagy írói, költői: Örkény István, Mándy Iván, Weöres Sándor. Miként viccelte meg egy harmadikos kislány ál-levelével Nemes Nagy Ágnes Ottlik Gézát, milyen fürdőruhát viselt Juhász Ferenc, hogy állt a matrózsapka Déry Tibornak, s többek között azt is, hogy az írók sokáig egy kis patakban fürödtek Szigligetnél, míg egy nap véletlenül fel nem fedezték, hogy a közelben van a Balaton.
Fotó: Mikes Réka
A Múzéj-programok sorából Óbuda sem maradhatott ki: a Kassák Múzeum későesti koncertjén résztvevők olyan szürreális élménynek lehettek részesei, amelyet bizonyára maga Kassák Lajos is megirigyelt volna. A költő verseinek megzenésített verzióit hallgató közönség eleinte még beletapsolt a jól kitartott csendekbe, majd megértette: itt mindennek jelentése van, nem tapsolunk csak úgy. A látszólag improvizatív elemeket is ötvöző előadás minden tagja (Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert, Benkő Róbert, Pándi Balázs) együtt mozgott a gyakran minden racionalitást nélkülöző ritmussal, s a körülöttem ülő testek és fejek is hullámozni kezdtek – persze mind teljesen más ütemre – ahogy az egy jó avantgárd műsor közben elvárható. Kassák szövegeit hallgatva a hátam mögött pusmogni kezdtek: szép gondolatok ezek. Amikor azonban Harcsa Veronika artikulálatlanul vonyított, üvöltött, esetleg különféle beazonosíthatatlan hangokat adott ki magából, netán amikor az ütős az egész termet betöltő hangerővel verte, püfölte a dobokat, hogy az szinte fájt, akkor már a légy sem moccant. Mindenki tátott szájjal, mozdulatlanná válva várta, mi fog történni a következő pillanatban, hiszen mindig jött valami új: ha a zene egy pillanatra harmonikusnak is tűnt, csupán azért volt, hogy aztán még nagyobb erővel és dinamizmussal köszöntsön be a diszharmónia.
A minap hallottam: „ha megkérdezed az embereket, hányszor mennek évente átlagosan múzeumba, azt mondják: kétszer. Ebből általában csak egy igaz, a Múzeumok Éjszakája”. A neonfények között sárgásan világló karszalagokat viselők között ülve azonban felvillant bennem: mit számít, hányszor mennek, ha azokon az alkalmakon ilyen élményekben van részük?
