– Anyukám kórházban halt meg. Sokat látogattam, vele voltam, amikor csak tudtam, de így is gyakran panaszolta, hogy nem tud kivel beszélgetni. Akkor fogadtam meg, hogy valamiképpen segíteni fogok a hasonló helyzetbe kerülő embereknek – magyarázza a Fővárosi Önkormányzat Alacskai Úti idősek otthonában Turnai Istvánné, mi késztette arra, hogy önkéntes legyen.
Öt éve annak, hogy meglátta az önellátásra nem, vagy csak segítséggel képes időseknek otthont adó intézmény önkénteseket toborzó hirdetését. Azóta pedig talán nem is volt olyan hét, hogy ne töltött volna ott legalább fél napot – pedig a város másik feléről, Sasadról jár át, jó órát kell utaznia. Ahogy annak idején megfogadta, leginkább a magány ellen próbál küzdeni: jobbára beszélgetőtársként, hallgatóságként igyekszik az idősek kedvére tenni. De sokat van Rózsikával is, aki nem lát. Együtt sétálnak és segít neki felhívni a gyerekeket, rokonokat.
Lelekács Hajnalka szokás szerint könyvhalommal a kezében érkezik meg Erzsi nénihez. Hosszú éveken át a Heim Pál Gyermekkórház raktárosa volt, most pedig – mivel nyugdíjasként is aktív akart maradni – ő lett az otthon mozgó könyvtárosa. A lakók közül sokan már olyan nehezen mozognak, hogy csak nagy erőfeszítések árán tudnának eljutni a könyvtárig, így Lelekács Hajnalka viszi nekik az új olvasnivalókat. Tudja már, hogy hova kell krimiket vinni, ki szereti Danielle Steelt, melyik szobában falják az szépirodalmat. Tudja azt is, ki az, aki már nemigen látja a betűket, így oda kell ülni mellé felolvasni.
Mindeközben az egyik közösségi helyiségben a szakmájától elszakadni nem tudó nyugdíjas pedagógus, Nagy Péterné tart afféle agytornaként foglalkoztatást az időseknek. Verset olvas nekik, gyümölcsökről és azok élettani hatásairól beszélgetnek, találós kérdésekre keresik a válaszokat. Egy másik nyugdíjas tanár, Kőhalmi Katalin és "kezdő önkéntes" társa, Kovács Zoltánné kreatív szakkört tart a földszinten, épp köveket festenek.
Fotó: Molnár Ádám
Öt éve tagja az önkéntesek csapatának Kővári Árpádné, aki egyebek mellett társasjátékot, játékos sportvetélkedőket tart – nem kis sikerrel. A vetélkedők egyik állandó részvevője, egy idős úr csibész mosollyal dicséri az önkéntest:
– A Kriszti még a halott embert is felkelti az ágyból a játékaival!
Pálfi Istvánné, aki egy csempebolt üzletvezetője volt, saját készítésű ügyességi játékokkal teszi színesebbé az öregek napjait.
– Amikor nyugdíjba mentem, tudtam, hogy segíteni szeretnék. Azt is tudtam, hogy sérült gyerekekkel vagy idősekkel foglalkoznék. Mivel az idős otthon önkénteseket toborzó hirdetését láttam meg először, idekerültem – meséli.
A sokat emlegetett hirdetések mögött Horváth Viktória, az otthon foglalkoztatás-szervezője, önkéntes koordinátora áll. Mint felidézi, Dikter Tiborné intézményvezető javaslatára Krizsán Éva mentálhigiénés csoportvezetővel és Baranyai Zsuzsanna szociális-mentálhigiénés munkatárssal 2013-ban dolgozták ki az önkéntes programjuk alapjait, s még abban az évben fogadhatták is az első jelentkezőket. Bár az önkéntesek nagy segítséget nyújtanak a „hivatásos” dolgozóknak, nem csak az ő tehermentesítésük volt a cél. Sokkal inkább az, hogy jobbá tegyék az otthon lakóinak mindennapjait, és az önkéntesek segítségével megpróbálják kimozdítani a bezárkózottságból a visszahúzódóbb ellátottakat.
Fotó: Molnár Ádám
Az önkéntesek segítsége ugyancsak elkel: egyre több az egyedül maradó idős ember. Vannak, akiknek gyerekei meghaltak már, az unokák pedig, ha vannak egyáltalán, túl elfoglaltak, így nincs, aki rendszeresen látogassa őket. Manapság az sem ritka, hogy külföldre költöztek a „fiatalok”, ezért maradnak egyedül az itthon élő öregek. A társadalmi hatások persze másként is tükröződnek az otthonban: volt példa arra, hogy friss nyugdíjasok, bár szívesen segítettek volna, nem tudták vállalni az önkéntes munkát, mert fizetéssel járó állást kellett keresniük. Az Alacskai úti idősek otthonában most 15-20 nyugdíjas önkéntes segítségére számíthatnak, ők hosszú évek óta tagjai a csapatnak, de közben hosszabb-rövidebb időre többen állnak be segíteni.
– Volt már büntetőjogász, újságíró, de gimnazista is, aki önkéntes munkát vállalt nálunk. Jobbára azonban nyugdíjasok segítenek nekünk és sokszor egyúttal maguknak is. Nem egy olyan társunk volt ugyanis, akinek az önkéntes munka segített abban, hogy nyugdíjba vonulva se érezze feleslegesnek magát, hasznosan töltse el az idejét – enged bepillantást Horváth Viktória abba, milyen sokféle út vezet az önkéntes munkához.
Strelli Józsefnét egészen más hozta az idősek otthonába. Két kiképzett kutyájával hosszú éveken át dolgozott önkéntes mentőszolgálatban, megannyi kutató, kereső akcióban vett részt. Csakhogy 12 éves Alec kutyája kiöregedett az éles bevetésekből. Azóta Alec-kel és 5 éves „kollégájával”, Ébennel hetente egyszer felkeresik az otthont. Bár Alec és Ében hivatalosan nem úgynevezett terápiás kutya, ez itt senkit nem zavar. Az otthon egykor „kutyás” lakói alig várják Alecet és Ébent. A két kutya pedig hihetetlen türelemmel és fegyelemmel fogadja az öregek szeretetét. Ha pedig kell, akkor egy másodperc alatt váltanak szerepet. Van olyan idős ellátott, aki már nemigen tud kikelni az ágyból, s ezt a kutyák rögtön felmérik, így ők bújnak mellé, helyezik, fúrják fejüket a ráncos kezek alá.
Az otthon egyik lakója Attila, akinek mindkét lábát amputálták. Évtizedeken át vadászott, vizsláját ma is könnyes szemmel emlegeti. Amikor Strelli Józsefné és két kutyája benéz hozzá, gazdája egyetlen biccentésére tudja Alec, hogy mi a dolga: az ágy melletti kerekesszékére ugrik, onnan hagyja, hogy a férfi simogassa, jutalomfalattal etesse. Ebben a néhány pillanatban minden a helyére kerül, mindenki boldognak tűnik. A kutya, hogy újra dolgozhat, gazdája, mert segíthet és persze Attila, akinek ugyan könnyes a szeme, de mosoly terül szét az arcán.
