Robotizáció és osztályharc

Pár éve csupán a tudományos fantasztikus irodalom és a filmipar témája volt, mostanra már (munkaerő-piaci) valóság a robotok beléptetése olyan szférákba, amelyekben korábban csak a fantázia erőltetésével tudtuk elképzelni az embernélküliséget. Márpedig a robotizációként fikcionált jövőből jelen lett, bár a humán erőforrás felcserélése az önműködő gépekre nem egyformán „sújtja” a kelet- és a nyugati-európai realitást. Egyrészt Kelet-Európában számos területen egyelőre olcsóbb az emberi munka, mintsem hogy generális fejlesztéseket végezzenek, másrészt az innovációk terjedésének időbeli eltolódása miatt a régió jelenleg még csak készenléti üzemmódban van azt illetően, hogy az osztályharcot ne osztályok, hanem szabadalom-birtoklók és technológiai apparátus-tulajdonosok vívják.

Azzal (talán) nincsen gond, hogy az energetikában és az okos városok fejlesztésében is mind nagyobb szerepet játszik a robotizáció, a folyamatok automatizálása, illetve a mesterséges intelligencia. Az energetikai és városi üzemeltetés, a karbantartások, illetve a smart city szolgáltatások esetében hatékonyságnövelés, életminőség-javítás, biztonságnövelés, illetve költségcsökkentés céljából alkalmazzák ezeket a megoldásokat. Utóbbi három tényezőben az automatizált, robotizált rendszerek komoly fejlődést jelenthetnek a következő években. Gondoljunk csak az erőművek veszélyes vagy nehezen megközelíthető helyein végzett, távvezérelt munkafolyamatokra, a robotizált folyamatautomatizálás pedig a mesterséges intelligencia használatának egyik leginkább fejlett területe napjainkban. A szoftverrobotok (azaz botok) a meglévő rendszerekre épülve ismétlődő, egyszerűbb lépésekkel gyorsítják fel a rutinszerű eljárásokat, és ezáltal jelentős mennyiségű munkaerőt váltanak ki.

A McKinsey Global Institute elemzése szerint a Magyarországon ledolgozott munkaórák csaknem felét robotok is el tudnák végezni: ez nagyjából 2,2 millió ember összes munkaórájának felelne meg. Kelet-Európára nézve itt kezdődhetnek a gondok, ugyanis például a magas magyar automatizálási potenciál is - a többi közt - annak köszönhető, hogy számos nyugat-európai vállalat az olcsó munkaerő miatt ideköltöztette a gyártósorait. Igaz, éppen a Nyugat számára kedvező munkaerő-piaci kontrollt eredményező helyzet miatt van még esélye a kelet-európai térségnek arra, hogy egyelőre ne ontsa ki százezres nagyságrendben a felesleges munkaerőt. Errefelé tehát az lassíthatja a robotizáció forradalmi jellegét, hogy az olcsó munkaerő még mindig jobban megérheti, mint az automatizáció felpörgetésének finanszírozása - nem beszélve a már meglévő munkaerő-szerkezetről, amely szintén befolyásolja a negyedik ipari forradalom terjedési sebességét.

Átállni az automatizációra eléggé tőkeigényes folyamat, mondhatnánk, van idő felkészülni az állami szerepvállalás új elgondolására és megvalósítására. Mondhatnánk - ha éppenséggel nem neoliberális államkoncepcióban gondolkodna az elit. Tíz évvel a globális válság után a domináns szereplők még mindig a nagyvállalatok, amelyek folyamatosan csökkentik a munkaerőre szánt költségeket. Növekszik a részmunkaidős állások és megbízási szerződések száma, azaz visszaszorul a hivatásszerű munka. Az államok tárgyalási ereje e tekintetben meglehetősen csekély, ugyanis amint megemelkedne a munkaerőköltség, a vállalatok továbbállnának egy másik országba. A társadalmi csoportok közötti szolidaritás ilyen alapon nem tud megerősödni.

Kár lenne azt remélni, hogy a folyamat megállítható. Amit tehetünk, az az állam szerepvállalásának átgondolása. Anélkül, hogy az alapjövedelem-vitába belemennék, tény, hogy az alacsonyabb képzettségűek ismét – mint már eddig is oly sokszor – kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek. A már említett McKinsey intézet globális elemzése szerint a fizikai és manuális területen, illetve az alapszintű képzettségűek körében 14–15 százalékkal esik vissza a foglalkoztatottság az elkövetkező 13 évben. Mindezt az sem kompenzálja majd az aktuális helyzetben, hogy egyébként a többi készségcsoportban az elemzők a kereslet növekedését jósolják, főként a technológiai ismereteket előíró munkakörökben. Ezeken a területeken - az előrejelzések szerint - akár 55 százalékkal nőhet az elvégzendő munka mennyisége. A gyártósori, gépkezelői munkák, illetve a járművezetői, a pénztárosi, az adatrögzítői és az ügyfélszolgálati állások az automatizáció áldozataivá válnak, míg ezzel párhuzamosan egyre több elemzőre, folyamattervezőre, programozóra, mérnökre és kutatóra lesz szükség. Az orvosoknak, a tanároknak és az ügyvédeknek szintén nem kell attól tartaniuk, hogy robotok lépnek a helyükre, és a gépek művészeket vagy más kreatív foglalkozást végzőket sem fognak helyettesíteni.

Az azonban nem kérdés, hogy aki uralja a robottechnológiát, az uralja a munkaerő-piacot is. Az államok egyelőre csak gondolati szinten igyekeznek kezelni a helyzetet, például az adóztatás megvitatásával, abban azonban továbbra sincs egyetértés, sem döntés, hogy az „eszközt” vagy a szabadalmat kellene megsarcolni. A dolog súlyát jól jelzi, hogy az Európai Parlamentben is folyamatosan napirenden van a kérdés.

Paradox a helyzet: a felesleges emberek tömegei helyett mégiscsak jobb, ha marad az osztályharc. Könnyen lehet, az a tanulság: egy osztályharc nélküli társadalom minden idők legnagyobb válságát hozhatja el.