Út a Panthéonba

Káprázatosan szép szertartással fogadta be múlt vasárnap a francia Ötödik Köztársaság a nemzet Panthéonjába a holokauszt egyik túlélő áldozatát. Simone Veil hajdani politikust, volt minisztert és férjét, Antoine Veilt. Már jóval az ünnepség előtt tolongtak az emberek a tágas téren, holott minden apró részlet már előre közismert volt. Az újságok a kék-fehér-piros drapériával borított két koporsó képét is közölték, amely előtt Macron elnök és társai méltatják majd a búcsúztatottakat. A nézők ismerték a kriptához vezető utat, azokat a gárdistákat is, akik vállukon viszik majd a két hős földi maradványait. A koreográfiát is látták több ízben az előzetes próbákon.
Köztudott volt az is, hogy az államfő rövid, alig negyedórás beszédre készül, nem szónokolni óhajt, méltatni csupán a két francia jeles életútját. „Hivatalos ceremónia, de családi jellegű”, hangoztatták nyomatékosan az Élysée-palotában, az elnök személyes természetűnek tekintett minden mozzanatot. Simone Veil az ötödik asszony, aki itt alussza majd örök álmát, Madame Curie és Germaine Tillion közelében. Megbecsültségét mi sem jelzi jobban, mint hogy az 1934-ben elhunyt Madame Curie hamvai hatvan évvel később kerültek be a Panthéonba; Simone Veil 90 éves korában halt meg tavaly júniusban, és már most, egy esztendő múltán ott a helye a halhatatlanok között.
Tizenhét évesen lett Auschwitz foglya, nővérével, Madeleinnel és édesanyjával. A két leány 1945 tavaszán szabadult, édesanyjukat azonban tífusz ragadta el. Simone jogi diplomát szerzett, sikeres igazságszolgáltatási karrier után Jacques Chiracnak lett egészségügyi minisztere, de fontos feladatának tekintette azt is, hogy nagyobb közéleti szerephez juttassa a nőket. Nyomban a háború után az akkori nemzetgyűlésben mindössze 5,6 százalék volt a nők aránya, ami később még jelentősen vissza is zuhant,  1973-ban például nem egészen háromszázaléknyi nő vett részt a törvényhozás munkájában. 
Egészségügyi miniszteri korszakának korszakos jelentőségű tette volt, hogy elérte: az asszonyok végre maguk rendelkezhessenek testükkel, a férfiak uralta törvényhozás tegye lehetővé a terhességmegszakítást. Bár parlamenti beszédében hangsúlyozta, hogy az abortusz kizárólag végső megoldás lehet kilátástalan helyzetekben, és hogy soha nem találkozott egyetlen nővel se, aki könnyű döntésként élte volna meg, hogy magzatától abortusszal fosszák meg, a törvény hatalmas társadalmi vihart kavart. Simone Veil később az Európai Parlament első női elnöke lett, majd tíz éven át részt vett az Alkotmányozó Tanács munkájában. A Panthéon díszhelye mintegy megkoronázása ennek a páratlan életútnak.
2018.07.07 07:30
Frissítve: 2018.07.07 07:30

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04