Jó sorsomnak köszönhetően legutóbb harminchat éve néztem itthon labdarúgó-világbajnokságot, és a helyszíneken – a naponta küldött tudósítások, valamint a folytonos utazások, a nemegyszer hatalmas távolságok miatt – fel sem tűnt, ha két nap szünetet tartottak a nagy tornán.
Idehaza viszont már nyugtalan vagyok, mert legutóbb kedden láttam meccset. Szerdán fészkelődtem, csütörtökön meg már azon tűnődtem: kivételesen felhörpintek valami erőset. Vagy elszívok egy cigarettát. Amúgy nyaralások egy-egy pohár sörén kívül nem iszom alkoholt, és néhány éve leszoktam a dohányzásról.
Délután négykor és este nyolckor kiváltképp nem találom a helyem, mert a nyolcaddöntők idején hozzászoktam az egyenes kieséses menetrendhez. Érdekes, a korábbi ütemezés már nem foglalkoztat, pedig akadt olyan nap, amelynek során négy meccset is rendeztek a világbajnokságon. (Franciaország–Ausztrália, Argentína–Izland, Dánia–Peru, Horvátország–Nigéria.) Feleségek, élettársak, barátnők a hajukat tépték: „Micsoda? Délben, háromkor, hatkor és még kilenckor is futball?!”
Éjfélre még befért volna egy ötödik találkozó...
Ma és holnap, ha többet nem is, két-két mérkőzést tartanak megint. A negyeddöntők után viszont három napon át semmi. A jövő hét még kitöltetlenebb lesz a két elődöntővel, a harmadik helyért zajló meccsel, valamint a döntővel. Ám az igazi kiüresedés a csúcstalálkozó utáni órában kezdődik, mert a jövő vasárnap estétől kezdve végképp – azaz négy esztendőre – „lőttek” a nagy nyári világszámnak.
Azzal biztatom magam: nekünk, magyaroknak a legkevésbé sem kell aggódnunk a miatt, hogy nem sikerül megbirkóznunk a hiánnyal.
A labdarúgást illetően több mint harminc éve élünk együtt a legrémesebb elvonási tünetekkel.
