Helsinki terefere

Az eheti NATO-csúcs után, hétfőn, július 16-án Helsinkiben találkozik Trump és Putyin. A washingtoni külpolitikai szakemberek közül sokan attól tartanak, hogy Trump valamilyen meglepetéssel áll elő, akkor, amikor senki más nincs a szobában, csak a két elnök és a két tolmács. Mivel Trump annyit improvizál, és mivel több fontos kérdésben olyan nézeteket vall, amelyek szöges ellentétben állnak azzal, amit saját munkatársai nyilvánosan ismételgetnek, az aggodalom nem megalapozatlan. Elvégre tavaly izraeli titkokat osztott meg az orosz külügyminiszterrel. 
Nem tudom, mi lesz július 16-án, de tudom, hogy mi volt Helsinkiben 1975-ben. A legfontosabb döntések köztudottak. Augusztus 1-jén írták alá 35 ország vezetői a helsinki záróokmányt. Amerikát Ford elnök képviselte, a Szovjetuniót Brezsnyev főtitkár. Közismert, hogy a dokumentum három részből állt. Az első rész (becenevén kosár) az európai biztonságról szólt, a második gazdasági együttműködésről, a (híres) harmadik kosár pedig az emberi jogok tiszteletéről. 
Mindezt jól tudjuk. Kevésbé ismert azonban a színfalak mögötti terefere Ford és Brezsnyev között. Július 30-án, a két küldöttség jelenlétében így kezdődött:
Brezsnyev: Lefogyott.
Ford: Úgy néz ki, hogy Ön is.
B: Stabilizálódtam.
F: Kitűnően néz ki.
B: Úgy 78 kilót nyomok. Néha 78, 79, néha 80, de ilyen határok között. Ez az én stabil súlyom manapság. Az utóbbi hat hónapban stabil maradtam.
Kissinger: Én 10 kilogrammos kilengéssel vagyok stabil. (Nevetés.)
Utána a két küldöttség komolyabb dolgokról tárgyalt. Délben - csupán a szenzációs szovjet tolmács, Viktor Szukhodrev segítségével – négyszemközt beszélgetett Ford és Brezsnyev. A tolmács feljegyzését Jan Lodal, az amerikai delegáció egyik tagja kaparta ki Brezsnyev hamutálcájából.
Brezsnyev: Szeretném megmondani önnek bizalmasan és teljes őszinteséggel, hogy a szovjet vezetés támogatja az ön elnökségét egy új ciklusra. És mi a magunk részéről mindent meg is teszünk azért, hogy ez így is legyen.
Ford: Köszönöm szépen. Arra számítok, hogy megnyerem a választást, és úgy vélem, hogy ez szolgálja majd a szovjet-amerikai kapcsolatok további fejlődését és a feszültség enyhülését is.
B: Igen, egyetértünk önnel abban, hogy ez így is legyen. De sajnos ön nyilvánosan a Szovjetuniót az USA ellenfelének titulálja, beszélgetéseink során viszont közös célokról beszél – arról, hogy az enyhülés visszafordíthatatlan legyen.
F: Biztosíthatom Önt, teljes őszinteséggel, hogy minden erőmmel azon fáradozom, hogy kapcsolataink folyamatosan javuljanak és az enyhülés visszafordíthatatlan legyen.
Vajon ki mit mond és főleg ki mit ígér Helsinkiben jövő hétfőn? Washingtoni szakemberek – nemcsak demokraták! – egy új Jaltától tartanak, attól, hogy Trump beleegyezik a Krím végleges annektálásába és Ukrajna semlegesítésébe, esetleg Szíriát is „átengedi” az orosz szférába. Talán megígéri, hogy gyengíti a NATO-t, vagy hogy nem hajtja végre a Moszkva-ellenes szankciókat? Cserébe miért? Milyen jó lenne, ha tudnánk, hogy mit tartogat Putyin dossziéja Trumpról.
Szerző
Charles Gati
Frissítve: 2018.07.11. 08:18

Nem akarásnak nyögés a vége

Varga Mihály pénzügyminiszter június 13-án szerdán nyújtotta be a 2019. évi költségvetésről szóló törvényjavaslatot a Parlamentnek. Bár ezt ő akkor nem hangsúlyozta, hamarosan számos cikkben olvashattuk, hogy „szinte az összes cafeteria megszűnik jövőre.  Csak a Szép-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteriaelem a kedden beadott adócsomag szerint”.
A cafeteria-rendszer jelentős átalakítása – szigorítása – nyilvánvaló módon veti fel a kérdést: miért tartja szükségesnek a kormány ezeket az intézkedéseket. A kérdés megválaszolásához a törvényjavaslat indoklása semmilyen fogódzót nem nyújt: az indoklás csupán a változások felsorolását tartalmazza, az intézkedések indoklását, célját nem – hacsak nem tekintjük ennek az Általános indoklás bevezető mondatában felsoroltakat: „A javaslatban szereplő módosítások kiemelt célja egyes kiemelt adópolitikai célok elérésének ösztönzése, jogharmonizáció biztosítása, az adózók adminisztratív terheinek csökkentése...” 
Egy szűk héttel később, az MTI kérdésére válaszolva Varga Mihály azonban már kitért a cafeteriára is. A tudósítás szerint: „Bonyolultsága miatt számos kritika érte a cafeteria-rendszert is. A jelenlegi szisztéma jelentős adminisztrációs teherrel jár, így a kisebb cégek jellemzően egyáltalán nem fizetnek béren kívüli juttatásokat a foglalkoztatottjaiknak, ezért – a vállalkozások kérésének engedve – jövőre a SZÉP-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteria-elem. Az egyszerűsítés mellett a kormány álláspontja az, hogy munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – húzta alá Varga Mihály hozzátéve, hogy a lehető legnagyobb összegű béremelést számos adó- és munkajogi intézkedéssel segíti a kormány.”  
Hogy mennyire a vállalkozások kérésének engedett a kormány, arra elég, ha Dávid Ferenc, a VOSZ főtitkára Népszavában megjelent cikkére hivatkozunk (Vége a komédiának, június 29.), amelyben élesen kritizálja a kormányzati javaslatot. Varga Mihály fő érve – munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – azonban érdemes továbbgondolásra. (És most tekintsünk el attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a kormány eddig éppen ennek az ellenkezőjét hirdette és gyakorolta.) Valóban, pénzért, így munkabérért bármit meg lehet vásárolni (már ha elegendő van belőle), a fogyasztó szabadon dönthet, mire van szüksége, milyen árut vagy szolgáltatást preferál. Mindenféle utalvány, jegy csak bonyolítja a vásárlást, nem beszélve a keletkező adminisztrációról.
A kérdés tehát az: van-e értelme, társadalmi haszna annak, ha a munkavállalók a könnyen elkölthető készpénz helyett utalványokban kapnak javadalmazást? Véleményem szerint legalább két ilyen eset felvázolható, ahogyan ezt számos fejlett európai ország gyakorlata is mutatja.
1. A foglalkoztatás növelése mindenkinek, így a kormánynak is elsődleges érdeke. Tudjuk, hogy a foglalkoztatás gyakran azért nem jön létre, mert helyben nincs munkahely, a távolabbi munkahely pedig azért nem vállalható, mert a lakhatási és utazási költségek megfizetése után megmaradó kereset annyira kevés, hogy annyiért már nem éri meg munkát vállalni. Tudják ezt a munkáltatók is, ezért szívesen fizetnek, és a munkavállalók örömmel fogadják az albérleti hozzájárulást vagy az utazási költségtérítést. Ilyenre persze csak akkor vállalkoznak, ha ennek terhei alacsonyabbak, mint a béréi. A munkaerő megtartását segíti pl., ha támogatják a munkaközi szünet alatt elfogyasztott ebéd megvásárlását egy közeli étteremben beváltható utalvánnyal, vagy a munkahely területén kedvezményes áron elfogyasztható, külső konyhán elkészített étel megvásárlásával.
2. Hazánkban nem ma keletkezett probléma a keresetek alacsony szintje, ami azzal is jár, hogy a kereset jelentős része, gyakran egésze elmegy a létfenntartáshoz szükséges alapvető élelmiszerekre, illetve a havi számlák kifizetésére. Az ilyen körülmények között élő családok üdülésre, rekreációra, kulturálódásra nem költenek – nem azért, mert nem volna rá igényük, csak éppen nem marad pénzük ilyen kiadásokra. Amikor tehát a munkáltató a cafeteria részeként segíti a munkavállalók üdülését, vagy kulturális intézményben (pl. színházban) felhasználható utalványt juttat, akkor olyan – a munkavállaló testi, lelki épülését szolgáló – fogyasztást támogat, amely e nélkül létre sem jönne, és amely mindenki, így a kormány számára is előnyös. Az ilyen típusú szabályozást a kormányok makrogazdasági haszna miatt is szeretik, hiszen ezeket az utalványokat csak belföldön, illetve helyben lehet felhasználni, tehát ezzel is keresletet lehet támasztani a helyi gazdaságban.
E gondolatmenetből az is következik, hogy a népszerű Erzsébet-utalvány viszont nem felel meg ezeknek az elveknek, hiszen élelmiszert így is, úgy is kell vásárolni. A cél itt nem lehetett más, mint a vásárlások átirányítása a preferált (Fidesz-közeli) élelmiszerboltokba, illetve deklarálni a kormány szociális érzékenységet. Az nem számít, hogy ugyanezt a segítséget sokkal egyszerűbben is megkaphatnák a munkavállalók: pl. úgy, ahogyan a személyi jövedelemadó bevezetésekor ez történt az adóalapból levonható munkavállalói kedvezmény révén. Még inkább nyilvánvaló volt e szándék, amikor a nyugdíjasok részesültek karácsony előtt Erzsébet-utalványban. Szerencsére az üdülést, rekreációt előmozdító SZÉP-kártyához nem nyúlt a kormány, ez a támogatási forma a jövőben is megmarad.
Hogy valójában miért szigorította meg, egyes esetekben tette értelmetlenné a cafeteria-juttatásokat a kormány, nem tudhatjuk. Ha az ország előre haladásának – így a munkavállalók és a munkáltatók érdekei összehangolásának –, a közjó megvalósulásának az elősegítése lenne a cél, akkor bizonyára eltekintene ettől a tervétől, és háromoldalú érdekegyeztetésen – a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek közötti tárgyalásokon – keresné és találná meg a mindenki számára kielégítő kompromisszumot. Persze ha nem ez a cél…
Frissítve: 2018.07.10. 07:54

Hitelcsapdában

Erős kijelentéssel heccelik a devizahiteleseket a bankok - ezzel a címmel summázta az egyik gazdasági portál a Bankszövetség  főtitkárának lapunkban megjelent interjúját, amelynek meglepő helyzetértékelése - szerzőként kellő szerénységgel vettem  tudomásul - széles körű médiavisszhangot keltett. 
Kovács Levente ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy a "devizahitelesek döntő többségének az összes tartozással összefüggő problémája megoldódott, a végtörlesztéstől kezdve az árfolyamgáton át a forintosításig tartó folyamat lezárt egy korszakot." Sőt a hazai bankok szószólója még le is sajnálta azokat a devizahiteleikbe belerokkant, jogkereső családokat, akiknek maradék reményét már csak a hazai és uniós bíróságok számukra talán kedvező ítéletébe vetett hitük táplálja. "... a múltban felmerült kérdések jogilag szilárd válaszokat kaptak. (...) Már egyre kevesebb per van folyamatban, egyre kevesebb ügyvéd hajlandó szakmailag nehezen, jobbára sehogy sem indokolható nézeteket képviselni. (...) Ami pedig a nemzetközi jogi fórumok bekapcsolását illeti, reálisan ott sem várható a magyar megoldást felülíró állásfoglalás" - prejudikál a főtitkár, akinek nézeteit még a hazai bíróságok sem osztják. Hiszen több esetben maguk fordultak - az előttük folyó pert megszakítva - az uniós igazságszolgáltatási fórumhoz, és állásfoglalást kértek. Mintha a főtitkár szavai azt sugallnák: tűrj békességgel, és ne jogászkodj.
Az ellenzéki pártok a tavaszi országgyűlési választást megelőző kampányuk során - változó intenzitással - a zászlajukra tűzték a volt devizahitel-károsultak ügyét. Az érintettek számát, a családtagokkal együtt fél- és kétmillió közé tették. A valós szám ugyan az alacsonyabb érték közelében lehet, viszont másfél százezer lehet azoknak a száma, akik fizetésképtelenek. Rajtuk a magáncsőd intézménye segíthetett volna, de a kereszténydemokraták által kezdeményezett (és érdekes módon a szocialisták által is támogatott) törvény végrehajtásának körülményeit olyan szerencsétlenül fogalmazták meg, hogy alkalmazása végülis érdektelenségbe torkollott. A Nemzeti Eszközkezelő forrásai is rendre kimerülnek.
A sajtót is bejárta annak az egykori sztárénekesnőnek az esete, aki 13 esztendeje felvett egy 10,6 millió forintos, svájci frank alapú jelzáloghitelt, melyből 9 milliót törlesztett, s jelenleg 19 milliós a tartozása, hamarosan pedig a végrehajtóval lesz dolga. Gondolhatnánk, a rendszerváltás óta megtapasztalt legnagyobb sokk, a devizahiteladósságok kilátástalansága  után hasonlóval nem kell majd szembesülni. Az elmaradt alapkamatemelés miatt - a növekvő infláció árnyékában - azonban a forinthitelkamatok is rákapcsoltak. Bár ma még "csak" három százalékos éves pénzromlásról adhat számot a statisztikai hivatal, ez két esztendő múlva összességében akár 5-6 százalékra is ugorhat. 
Akinek változó kamatozású hitele van, annak törlesztőrészlete elszállhat, és ez könnyen eltüntetheti a két számjegyű béremelések eufóriáját.  Az árfolyamkockázat rémét a kamatkockázaté váltja fel.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.07.10. 07:54