A szultán veje

Megteheti, hát meg is teszi, nem bíbelődik a látszattal. Népszavazással megerősített alkotmánymódosítás tette lehetővé, hogy legálissá váljon a családja és pártja köré épülő állami korrupció, és senki se tudjon belekötni abba, hogy vejét teszi meg kormánya egyik kulcsfigurájává. Fia is van ugyan, kettő is, de a veje ügyesebb, őrá még nem vetült – nyilvánosan és hivatalosan – a korrupció árnyéka, mint vállalkozó fiára, aki miatt a fél ügyészséget és bíróságot le kellett váltania 2013-ban. Szerencsére itt van a vő, tökéletes jelölt arra, hogy az ország pénzügyeit is (családi) kézben tartsa. Teljesen érthetetlen, miért roggyant bele néhány óra alatt a nemzeti valuta. 
Ne tessék rosszra gondolni, nyilván Törökországról van szó, ahol a teljhatalmú elnök, aki most már egyszemélyben miniszterelnök is, Recep Tayyip Erdogan hétfői ünnepélyes beiktatása után bemutatta új kormányát, amelyben a kassza kulcsa vejénél, Berat Albayraknál van. A spórolás is szempont lehetett a kormány összeállításánál, hiszen a korábbi 26 tárcából csak 16 maradt.
Hogy török változatban milyen lesz a kisebb állam, az még a jövő zenéje, de az újdonsült magyar-török barátság láttán elképzelhető, hogy Budapesttől is tanul Ankara.

Mert hogy fontosak vagyunk egymásnak, ahhoz nem fér kétség. Orbán Viktor magyar miniszterelnök nemcsak elsőként gratulált Erdogannak, hanem az első sorból nézhette végig a hétfői ünnepélyes beiktatását. Az Európai Unió vezetői közül csak Bulgária elnökének társaságában. De azért összességében jó társaság gyűlt össze. Putyin ugyan nem ment el a bulira, de miniszterelnökét elküldte, és ott volt a kirgiz, kazah, nigeri, gaboni, szenegáli vezető is.
És ott volt miniszterelnökünk fia is, hogy tanuljon, lásson a politika és államügyek iránt sok érdeklődést nem mutató kölyök. Hátha megjön a kedve hozzá. De ezt a kölköt csak a foci érdekli. Nem lehetett hát itthon hagyni, ha már a papa Ankarából egyenesen az oroszországi foci vb-re repül. Nyilván nem közpénzen, és fiát sem közpénzen röpítette a szultán beiktatási ünnepségére.
Szerző
Gál Mária
Frissítve: 2018.07.11. 08:19

Nem akarásnak nyögés a vége

Varga Mihály pénzügyminiszter június 13-án szerdán nyújtotta be a 2019. évi költségvetésről szóló törvényjavaslatot a Parlamentnek. Bár ezt ő akkor nem hangsúlyozta, hamarosan számos cikkben olvashattuk, hogy „szinte az összes cafeteria megszűnik jövőre.  Csak a Szép-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteriaelem a kedden beadott adócsomag szerint”.
A cafeteria-rendszer jelentős átalakítása – szigorítása – nyilvánvaló módon veti fel a kérdést: miért tartja szükségesnek a kormány ezeket az intézkedéseket. A kérdés megválaszolásához a törvényjavaslat indoklása semmilyen fogódzót nem nyújt: az indoklás csupán a változások felsorolását tartalmazza, az intézkedések indoklását, célját nem – hacsak nem tekintjük ennek az Általános indoklás bevezető mondatában felsoroltakat: „A javaslatban szereplő módosítások kiemelt célja egyes kiemelt adópolitikai célok elérésének ösztönzése, jogharmonizáció biztosítása, az adózók adminisztratív terheinek csökkentése...” 
Egy szűk héttel később, az MTI kérdésére válaszolva Varga Mihály azonban már kitért a cafeteriára is. A tudósítás szerint: „Bonyolultsága miatt számos kritika érte a cafeteria-rendszert is. A jelenlegi szisztéma jelentős adminisztrációs teherrel jár, így a kisebb cégek jellemzően egyáltalán nem fizetnek béren kívüli juttatásokat a foglalkoztatottjaiknak, ezért – a vállalkozások kérésének engedve – jövőre a SZÉP-kártya marad az egyetlen kedvező adózású cafeteria-elem. Az egyszerűsítés mellett a kormány álláspontja az, hogy munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – húzta alá Varga Mihály hozzátéve, hogy a lehető legnagyobb összegű béremelést számos adó- és munkajogi intézkedéssel segíti a kormány.”  
Hogy mennyire a vállalkozások kérésének engedett a kormány, arra elég, ha Dávid Ferenc, a VOSZ főtitkára Népszavában megjelent cikkére hivatkozunk (Vége a komédiának, június 29.), amelyben élesen kritizálja a kormányzati javaslatot. Varga Mihály fő érve – munkáért munkabér jár mindenkinek, amely nem helyettesíthető semmilyen utalvánnyal – azonban érdemes továbbgondolásra. (És most tekintsünk el attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a kormány eddig éppen ennek az ellenkezőjét hirdette és gyakorolta.) Valóban, pénzért, így munkabérért bármit meg lehet vásárolni (már ha elegendő van belőle), a fogyasztó szabadon dönthet, mire van szüksége, milyen árut vagy szolgáltatást preferál. Mindenféle utalvány, jegy csak bonyolítja a vásárlást, nem beszélve a keletkező adminisztrációról.
A kérdés tehát az: van-e értelme, társadalmi haszna annak, ha a munkavállalók a könnyen elkölthető készpénz helyett utalványokban kapnak javadalmazást? Véleményem szerint legalább két ilyen eset felvázolható, ahogyan ezt számos fejlett európai ország gyakorlata is mutatja.
1. A foglalkoztatás növelése mindenkinek, így a kormánynak is elsődleges érdeke. Tudjuk, hogy a foglalkoztatás gyakran azért nem jön létre, mert helyben nincs munkahely, a távolabbi munkahely pedig azért nem vállalható, mert a lakhatási és utazási költségek megfizetése után megmaradó kereset annyira kevés, hogy annyiért már nem éri meg munkát vállalni. Tudják ezt a munkáltatók is, ezért szívesen fizetnek, és a munkavállalók örömmel fogadják az albérleti hozzájárulást vagy az utazási költségtérítést. Ilyenre persze csak akkor vállalkoznak, ha ennek terhei alacsonyabbak, mint a béréi. A munkaerő megtartását segíti pl., ha támogatják a munkaközi szünet alatt elfogyasztott ebéd megvásárlását egy közeli étteremben beváltható utalvánnyal, vagy a munkahely területén kedvezményes áron elfogyasztható, külső konyhán elkészített étel megvásárlásával.
2. Hazánkban nem ma keletkezett probléma a keresetek alacsony szintje, ami azzal is jár, hogy a kereset jelentős része, gyakran egésze elmegy a létfenntartáshoz szükséges alapvető élelmiszerekre, illetve a havi számlák kifizetésére. Az ilyen körülmények között élő családok üdülésre, rekreációra, kulturálódásra nem költenek – nem azért, mert nem volna rá igényük, csak éppen nem marad pénzük ilyen kiadásokra. Amikor tehát a munkáltató a cafeteria részeként segíti a munkavállalók üdülését, vagy kulturális intézményben (pl. színházban) felhasználható utalványt juttat, akkor olyan – a munkavállaló testi, lelki épülését szolgáló – fogyasztást támogat, amely e nélkül létre sem jönne, és amely mindenki, így a kormány számára is előnyös. Az ilyen típusú szabályozást a kormányok makrogazdasági haszna miatt is szeretik, hiszen ezeket az utalványokat csak belföldön, illetve helyben lehet felhasználni, tehát ezzel is keresletet lehet támasztani a helyi gazdaságban.
E gondolatmenetből az is következik, hogy a népszerű Erzsébet-utalvány viszont nem felel meg ezeknek az elveknek, hiszen élelmiszert így is, úgy is kell vásárolni. A cél itt nem lehetett más, mint a vásárlások átirányítása a preferált (Fidesz-közeli) élelmiszerboltokba, illetve deklarálni a kormány szociális érzékenységet. Az nem számít, hogy ugyanezt a segítséget sokkal egyszerűbben is megkaphatnák a munkavállalók: pl. úgy, ahogyan a személyi jövedelemadó bevezetésekor ez történt az adóalapból levonható munkavállalói kedvezmény révén. Még inkább nyilvánvaló volt e szándék, amikor a nyugdíjasok részesültek karácsony előtt Erzsébet-utalványban. Szerencsére az üdülést, rekreációt előmozdító SZÉP-kártyához nem nyúlt a kormány, ez a támogatási forma a jövőben is megmarad.
Hogy valójában miért szigorította meg, egyes esetekben tette értelmetlenné a cafeteria-juttatásokat a kormány, nem tudhatjuk. Ha az ország előre haladásának – így a munkavállalók és a munkáltatók érdekei összehangolásának –, a közjó megvalósulásának az elősegítése lenne a cél, akkor bizonyára eltekintene ettől a tervétől, és háromoldalú érdekegyeztetésen – a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek közötti tárgyalásokon – keresné és találná meg a mindenki számára kielégítő kompromisszumot. Persze ha nem ez a cél…
Frissítve: 2018.07.10. 07:54

Hitelcsapdában

Erős kijelentéssel heccelik a devizahiteleseket a bankok - ezzel a címmel summázta az egyik gazdasági portál a Bankszövetség  főtitkárának lapunkban megjelent interjúját, amelynek meglepő helyzetértékelése - szerzőként kellő szerénységgel vettem  tudomásul - széles körű médiavisszhangot keltett. 
Kovács Levente ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy a "devizahitelesek döntő többségének az összes tartozással összefüggő problémája megoldódott, a végtörlesztéstől kezdve az árfolyamgáton át a forintosításig tartó folyamat lezárt egy korszakot." Sőt a hazai bankok szószólója még le is sajnálta azokat a devizahiteleikbe belerokkant, jogkereső családokat, akiknek maradék reményét már csak a hazai és uniós bíróságok számukra talán kedvező ítéletébe vetett hitük táplálja. "... a múltban felmerült kérdések jogilag szilárd válaszokat kaptak. (...) Már egyre kevesebb per van folyamatban, egyre kevesebb ügyvéd hajlandó szakmailag nehezen, jobbára sehogy sem indokolható nézeteket képviselni. (...) Ami pedig a nemzetközi jogi fórumok bekapcsolását illeti, reálisan ott sem várható a magyar megoldást felülíró állásfoglalás" - prejudikál a főtitkár, akinek nézeteit még a hazai bíróságok sem osztják. Hiszen több esetben maguk fordultak - az előttük folyó pert megszakítva - az uniós igazságszolgáltatási fórumhoz, és állásfoglalást kértek. Mintha a főtitkár szavai azt sugallnák: tűrj békességgel, és ne jogászkodj.
Az ellenzéki pártok a tavaszi országgyűlési választást megelőző kampányuk során - változó intenzitással - a zászlajukra tűzték a volt devizahitel-károsultak ügyét. Az érintettek számát, a családtagokkal együtt fél- és kétmillió közé tették. A valós szám ugyan az alacsonyabb érték közelében lehet, viszont másfél százezer lehet azoknak a száma, akik fizetésképtelenek. Rajtuk a magáncsőd intézménye segíthetett volna, de a kereszténydemokraták által kezdeményezett (és érdekes módon a szocialisták által is támogatott) törvény végrehajtásának körülményeit olyan szerencsétlenül fogalmazták meg, hogy alkalmazása végülis érdektelenségbe torkollott. A Nemzeti Eszközkezelő forrásai is rendre kimerülnek.
A sajtót is bejárta annak az egykori sztárénekesnőnek az esete, aki 13 esztendeje felvett egy 10,6 millió forintos, svájci frank alapú jelzáloghitelt, melyből 9 milliót törlesztett, s jelenleg 19 milliós a tartozása, hamarosan pedig a végrehajtóval lesz dolga. Gondolhatnánk, a rendszerváltás óta megtapasztalt legnagyobb sokk, a devizahiteladósságok kilátástalansága  után hasonlóval nem kell majd szembesülni. Az elmaradt alapkamatemelés miatt - a növekvő infláció árnyékában - azonban a forinthitelkamatok is rákapcsoltak. Bár ma még "csak" három százalékos éves pénzromlásról adhat számot a statisztikai hivatal, ez két esztendő múlva összességében akár 5-6 százalékra is ugorhat. 
Akinek változó kamatozású hitele van, annak törlesztőrészlete elszállhat, és ez könnyen eltüntetheti a két számjegyű béremelések eufóriáját.  Az árfolyamkockázat rémét a kamatkockázaté váltja fel.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.07.10. 07:54