Napjaink Európájában és Magyarországon is egymást érik az egyre megoldhatatlanabbá váló munkaerőhiány pótlására felvetett javaslatok. Nyugaton a Kelet-Európából áttelepülőkkel és a betelepülő migránsokkal próbálják biztosítani a gazdaság és a társadalom működéséhez szükséges munkaerőt, de természetesek az idősek tovább foglalkoztatására vonatkozó – az érdekeltségük növelésén alapuló - elképzelések is.
A magyar közgazdászok is ezt a gondolkodást követik, bár a migrációs elképzelést politikai érdekekből említeni sem merik. Inkább azt vetik fel, hogy 72 évre kellene majd felemelni a nyugdíjkorhatárt ( „Jöhet a sírig tartó munka” Portfólió, 2018.06.05.) ), vagy hogy a gyermekeket szülő nőket kellene magasabb nyugdíjjal jutalmazni (Botos Katalin).
Ezek az elgondolások alapjaikban hibásak. A mai Magyarországon az egészséges idősek aránya nagyon alacsony. Az elmaradott térségekben, többszörösen hátrányos életkörülmények között élők még az 50-es éveikig sem maradnak egészségesek, a férfiak többsége a 60-as éveiben várhatóan meghal. A nyugdíjkorhatár további emelése az élet egyik legfontosabb szakaszától, az időskor gazdag emberi tartalmától fosztaná meg az embereket, a gazdaság eszközévé sorvasztva őket. ( Félő, hogy a teljesítményközpontú oktatással már gyermekeink is elveszítik életük legszebb éveit!) Ráadásul a nyugdíjasok a fiatalabb generációk mindennapi életvitelének fontos támaszai. Hiányuk zavart okozna a munkaerőpiacon is, és megszűnne az a nagyszülők és unokák közötti lelki összekapcsolódás is, ami a társadalom természetes szövedékét alkotja.
A gyermek beszámítási ötlet számos hibájának egyike, hogy a születés és a gyermeknevelés nem egy ember felelőssége és feladata, a terhek egy részét a férfiak is viselik, akik a kedvezményekből nem részesednének, ami ellentétes a józan ésszel. (Ennek persze ma már nincs sok szerepe a társadalmat érintő döntésekben.) A gyermekvállalás nagyobb támogatása természetesen nemzeti érdek, de azt másképpen kell megvalósítani.
Az alapprobléma az, hogy mindezek a kétségbeesett kísérletek még megvalósításuk esetén sem jelentenének tartós megoldásokat az egyre súlyosabbá váló gazdasági-társadalmi gondokra, mert egy korábbi, most széthulló világból fakadó gondolkodásra épülnek.
Ahogy a kígyó levedli a kinőtt bőrét, úgy válik meg a világ a századokon át működött élet-rendszerétől. Az új kor embere már nemcsak megélni akar, hanem saját életcélokat követ, önmaga életét akarja megteremteni. Válságba került a múlt – vele a társadalom korábbi eszméi, intézményei, működési rendje, amelyeket előbb-utóbb elsodornak a változások.
De a változások nemcsak pusztulást hoznak. A robotok munkástömegeket „szabadítanak fel”, lehetővé téve, hogy más területeken dolgozhassanak. Az új munkalehetőségekhez azonban új tudás, ahhoz új oktatás kell. Nem a nagyszámú betanított munkás, hanem a nagyobb értéket teremtő tudásalapú gazdaság tudja biztosítani az elvárt társadalmi jólét anyagi feltételeit.
A jövő felé kell fordítani az országot – új világot kell teremteni ahhoz, hogy ne kerüljünk újra a kényszerek szülte változtatások fogságába. Ehhez új gondolatok, új politikai elgondolások, az egész társadalmat átfogó új érdekközösség kell. A nyugdíjrendszer is része kell hogy legyen annak az átfogó társadalmi-gazdasági paradigmaváltásnak, ami már elkerülhetetlenül zajlik a magyar társadalomban. (Az egymást követő nemzedékek közötti érdekközösség megteremtésének igénye például fontos felismerése a nyugdíjasok országos vizsgálatának.)
A legfontosabb kérdés: az ember van-e a gazdaságért, vagy a gazdaság az emberért? A mostani életidegen javaslatok a tőke érdekeit fejezik ki - a másik változat egy új társadalom kiinduló pontja.