Ne vegyétek el a jövőnket!

Napjaink Európájában és Magyarországon is egymást érik az egyre megoldhatatlanabbá váló munkaerőhiány pótlására felvetett javaslatok. Nyugaton a Kelet-Európából áttelepülőkkel és a betelepülő migránsokkal próbálják biztosítani a gazdaság és a társadalom működéséhez szükséges munkaerőt, de természetesek az idősek tovább foglalkoztatására vonatkozó – az érdekeltségük növelésén alapuló - elképzelések is.
A magyar közgazdászok is ezt a gondolkodást követik, bár a migrációs elképzelést politikai érdekekből említeni sem merik. Inkább azt vetik fel, hogy 72 évre kellene majd felemelni a nyugdíjkorhatárt ( „Jöhet a sírig tartó munka” Portfólió, 2018.06.05.) ), vagy hogy a gyermekeket szülő nőket kellene magasabb nyugdíjjal jutalmazni (Botos Katalin). 
Ezek az elgondolások alapjaikban hibásak. A mai Magyarországon az egészséges idősek aránya nagyon alacsony. Az elmaradott térségekben, többszörösen hátrányos életkörülmények között élők még az 50-es éveikig sem maradnak egészségesek, a férfiak többsége a 60-as éveiben várhatóan meghal. A nyugdíjkorhatár további emelése az élet egyik legfontosabb szakaszától, az időskor gazdag emberi tartalmától fosztaná meg az embereket, a gazdaság eszközévé sorvasztva őket. ( Félő, hogy a teljesítményközpontú oktatással már gyermekeink is elveszítik életük legszebb éveit!) Ráadásul a nyugdíjasok a fiatalabb generációk mindennapi életvitelének fontos támaszai. Hiányuk zavart okozna a munkaerőpiacon is, és megszűnne az a nagyszülők és unokák közötti lelki összekapcsolódás is, ami a társadalom természetes szövedékét alkotja.
A gyermek beszámítási ötlet számos hibájának egyike, hogy a születés és a gyermeknevelés nem egy ember felelőssége és feladata, a terhek egy részét a férfiak is viselik, akik a kedvezményekből nem részesednének, ami ellentétes a józan ésszel. (Ennek persze ma már nincs sok szerepe a társadalmat érintő döntésekben.) A gyermekvállalás nagyobb támogatása természetesen nemzeti érdek, de azt másképpen kell megvalósítani.
Az alapprobléma az, hogy mindezek a kétségbeesett kísérletek még megvalósításuk esetén sem jelentenének tartós megoldásokat az egyre súlyosabbá váló gazdasági-társadalmi gondokra, mert egy korábbi, most széthulló világból fakadó gondolkodásra épülnek. 
Olyan civilizációs változás zajlik, amely hamarosan egy teljesen más világot teremt – olyat, ami nemcsak a gazdaságot, hanem az élet minden területét, az emberi lelket is átformálja.
Ahogy a kígyó levedli a kinőtt bőrét, úgy válik meg a világ a századokon át működött élet-rendszerétől. Az új kor embere már nemcsak megélni akar, hanem saját életcélokat követ, önmaga életét akarja megteremteni. Válságba került a múlt – vele a társadalom korábbi eszméi, intézményei, működési rendje, amelyeket előbb-utóbb elsodornak a változások. 
De a változások nemcsak pusztulást hoznak. A robotok munkástömegeket „szabadítanak fel”, lehetővé téve, hogy más területeken dolgozhassanak. Az új munkalehetőségekhez azonban új tudás, ahhoz új oktatás kell. Nem a nagyszámú betanított munkás, hanem a nagyobb értéket teremtő tudásalapú gazdaság tudja biztosítani az elvárt társadalmi jólét anyagi feltételeit.
A jövő felé kell fordítani az országot – új világot kell teremteni ahhoz, hogy ne kerüljünk újra a kényszerek szülte változtatások fogságába. Ehhez új gondolatok, új politikai elgondolások, az egész társadalmat átfogó új érdekközösség kell. A nyugdíjrendszer is része kell hogy legyen annak az átfogó társadalmi-gazdasági paradigmaváltásnak, ami már elkerülhetetlenül zajlik a magyar társadalomban. (Az egymást követő nemzedékek közötti érdekközösség megteremtésének igénye például fontos felismerése a nyugdíjasok országos vizsgálatának.)
A legfontosabb kérdés: az ember van-e a gazdaságért, vagy a gazdaság az emberért? A mostani életidegen javaslatok a tőke érdekeit fejezik ki - a másik változat egy új társadalom kiinduló pontja.
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:24

Újratervezés

Harc az idővel. Két főszereplővel elkezdődött immár a küzdelem a háromnegyed év múlva esedékes európai parlamenti választások mandátumaiért. Ismertek a rámenős versenyzők is. Mindkettőjük kontinentális vezető szerepért száll síkra, meghatározni a demokráciának számára kívánatos minőségét. Emmanuel Macron francia államfő mindenáron mentené az Unió több évtizedes gyakorlatát, a hagyományos liberális elveket követné, Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszont a szélsőjobboldali tábor önkényuralmi módszereit. Máris paprikás a hangulat.
Orbán, amint meghatározó szerephez jutott a honi közéletben, különálló négyes alakulatot szervezett Visegrádinak elkeresztelt csoportja élén. Eleve azzal a szándékkal, hogy a szoros integrációval szembehelyezkedve a szétaprózott úgynevezett nemzetállamok csoportjával lazítsa az egységet, miközben természetesen igényt tart a tekintélyes közösségi forrásokra is. A kezdeti buzgalmak után azonban ez a kísérlet lassú sorvadásba ment át. Szlovákia rádöbbent, hogy számára ígéretesebb, ha szorosabban Brüsszelhez alkalmazkodik, a csehek még nem olyan elszántan, de ugyancsak kacérkodni kezdtek a gondolattal, a lengyeleket pedig az késztette töprengésre, hogy a magyar vezetés Putyinnal paktál, az ő vélt nemzeti érdekeikkel ellentétben. Pillanatnyilag az elvben még létező „visegrádi négyes” más törekvésnek adja át a helyét. A fölelevenedett délnyugat európai pszeudo-náci szervezkedések formációinak. Orbánnak az a vágya, hogy a jövő májusi közösségi parlamenti választásokon ez az irányzat meghatározó pozícióba jusson. 
Aki huzamosabb ideje alaposabb figyelemmel követi a hangadó nyugat-európai sajtó kommentárjait, észlelheti, hogy az orbánista magyar közélet jelenségeit mind szigorúbb és szenvedélyesebb megjegyzések kísérik. Nem csupán az úgynevezett liberális elkötelezettségű redakciók rangos elemzői részéről, hanem hovatovább a magukat következetesen konzervatívoknak nevező igényes forrásoknál is. Amilyen mértékben a Fidesz és személy szerint Orbán alkalmazkodik az újsütetű szélsőjobboldal stílusához Brüsszelt és a közösségi szervezeteket ostorozó kirohanásaiban, olyan arányban vadul el az Európát megosztó és pusztító szenvedély.
Franciaország maga sem mentesül semmiben se a hiteles demokráciákat jellemző bírálatoktól. Macron „középpártiként” jellemzi a Sarkozyétől és hasontársaiktól eltérő kísérleti rezsimjét. Baloldali megfigyelők azonban kétségbe vonják ezt a szemlétet, úgy vélik, semmivel se igazságosabb és méltányosabb a piaci módszereket követő,  társadalmi igazságtalanságokat szolgáló európai rendszernél. De az a módszer, ahogyan eddigi politikai pálfordulásaihoz híven Orbán Viktor a szélsőjobboldalhoz most igazodik, arra vezette a francia államfőt, hogy fellépjen a kétségtelenül sorsdöntő közösségi parlamenti választások előtt a demokrácia alapelveinek védelmében. Szókimondón és szenvedélyesen.
2018.09.25 06:58

Egy sűrű nyár után

Sűrű nyár van mögöttünk: a nemzetközi politikában egymást érték a fontosabbnál fontosabb események. Tetszik-nem tetszik, fontos eseménnyé váltak Orbán Viktor nyári lépései is. Hogy ezek a lépések hasznosak-e Magyarországnak, az már egy másik kérdés. Még az sem biztos hogy magának Orbánnak hasznosak-e.
A nyári politikai csúcsforgalmat olyan karakteres események jellemezték, mint Trump botrányos akciója a G7 találkozó zárónyilatkozatának megtorpedózásával, vagy a Putyinnal lezajlott helsinki csúcs utáni közös sajtóértekezleten az amerikai biztonsági szolgálatok szavahihetőségének megkérdőjelezése. Az, hogy Trump az EU-t „ellenségnek”, Németországot „Oroszország által totálisan kontrollált” országnak minősítette, szintén példátlan az 1945 utáni világban. Egyidejűleg a németeket arra szólította fel, hogy a NATO költségvetéséhez való hozzájárulásukat a GDP 2 százalékára - majd rögtön ezután már 4 százalékára - növeljék. A kereskedelmi háborúskodás, a multilaterális nemzetközi intézmények létjogosultságának megkérdőjelezése ugyancsak a Trump fémjelezte amerikai külpolitikai fordulat fontos eseménye. És ez csak egy példálózó felsorolás.
Orbán ugyancsak markánsan tűnt fel a nemzetközi környezetet felforgatni kívánó szereplők sorában. Éves tusnádfürdői beszéde már többször volt alkalom politikai fordulatai bejelentésére. Most éppen illiberálisból kereszténydemokratává vedlett, még ha mindenki tudja is, hogy ő mindig csak Orbán Viktor marad. De a felforgatás kategóriába tartozik nyilvános barátkozása az olasz széljobb vezetőjével, Salvinivel – nota bene a 2019-es EP választáson az Európai Néppárt, a kereszténydemokraták egyik legfőbb riválisával. A Sargentini-jelentés kapcsán keletkezett nemzetközi figyelem Orbán és Magyarország számára ugyancsak ebbe a sorba illeszthető. 
Az események hangzavarából két jól érzékelhető tendencia olvasható ki. Egyrészt Trumpról mindenféle véleményünk lehet, de láthatóan ragaszkodik elnöki programjának végrehajtásához: semmire nem becsüli a nemzetközi rend létező kereteit, a „szabályozott multilateralizmust”. Ellenkezőleg: azok gyengítésére törekszik. Helyette a kétoldalú megállapodásokat („deal”) részesítené előnyben. Így tudná ugyanis érvényesíteni az Egyesült Államok súlyát egy értelemszerűen nála mindig alárendeltebb helyzetű partnerrel szemben. Ezért támogatja a Brexitet, gyengítette May és Merkel politikai pozícióját, ajánlotta Macronnak, hogy Franciaország lépjen ki az EU-ból. Ezért lépett fel németországi nagykövete elefántként a porcelánboltban, és ezért haknizik korábbi főtanácsadója, Bannon Európában a széljobb-nacionalista pártok körül. 
Orbán viszont láthatóan európai helyét keresi, különös tekintettel a 2019 májusban esedékes európai parlamenti választásokra. A látszattal és a közfelfogással ellentétben nincs könnyű helyzetben. Pártcsaládját, az EPP-t súlyosan megosztja az illiberalizmus magyarországi gyakorlata, Orbán az európai liberális konszenzussal szinte mindenben szembeforduló politikája. Befolyásos párt nélkül azonban nincs esélye arra, hogy a majdan megalakuló EP-ben jelentős szerepet töltsön be, pedig láthatóan erre törekszik. Az egyik megoldás lehet számára az EPP orbánosítása, ennek azonban a Sargentini jelentés EP-beli vitája alapján láthatóan kicsi az esélye. A másik lehetőség egy új párt létrehozása lenne, ehhez azonban kevés az idő, és sok pénz kellene hozzá. Egyelőre marad tehát az EPP-ben. Így viszont a néppártnak Orbánnal a soraiban kell majd kampányolnia az EP választásokon az unió globális szerepe, a Trumphoz, Putyinhoz való viszonya és más sürgető, rendezésre váró ügyekben is. A rivális pártok ezt a tisztázatlan helyzetet nyilván jól hasznosíthatják majd.
Orbánnak fő szövetségesül pedig maradnak a sokadszorra kiemelten méltatott Visegrádi négyek, amelyeket jelenleg szinte kizárólag a migrációs ügy egyesít. Ezért is küzd Orbán a migrációnak az EP választás központi – neki kedvezően egyetlen – témájává tételéért. 
Európa mai helyzetében azonban az uniónak és – a szélsőséges populistákon kívül – az összes többi európai pártcsaládnak a Trump jelentette kihívásra, a Brexit sokkjára, a kereskedelmi háborúskodás bontakozására és a globálpolitika szaporodó más súlyos problémáira kell válaszolnia. Semmi sem lehetne károsabb, mint az EP kampányban kizárólag a migrációról beszélni és a többi kihívást feledni. 
A V4 jelentőségét és belső kohézióját egyébként jól jellemzi, hogy aznap, amikor Orbán Putyinnal tárgyalt Moszkvában, Trump a Fehér Házban Duda lengyel elnökkel az orosz veszélyről cserélt eszmét. Beszédes kép.
És még egy fontos szempont: a V4 országok aligha fognak komoly szerepet játszani az EP választási kampányban. A négy országot vezető kormányok pártjai négy különböző, egymással súlyosan rivalizáló európai pártcsaládba tartoznak. A 2019-ben alakuló új Európai Parlamentben – elméleti – többségük csak egymás rovására lenne kialakítható.
2018.09.25 06:58