Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15. 22:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15. 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: Bruno Coutier / AFP
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
Szerző

Hosszú expozíció

Publikálás dátuma
2018.07.15. 18:00
Fényképész szakmunkástanulók a műteremben (Képünk illusztráció)
„A fényképész szakmunkástanulók S. igazgató úr lidérces álmainak állandó szereplői voltak. Időnként rátört valami rendpárti dühroham, és kiparancsolt minket is a kötelező tornagyakorlatra a cipőfelsőrész-készítő és a bőrdíszműves tanulók mellé. Ezt mi teljes joggal zokon vettük, hiszen esténként többnyire a Körúti sörözőben, vagy a Városkapuban, esetleg a szemközti Alföldi nevű műintézményben sűrűn emelgettük a nehéz söröskorsókat.”
Szilvuplé zsönöpá tuzsur kroasszán monami – szóltam franciás könnyedséggel Zizihez, kedvenc padtársamhoz. Ő hasonló eleganciával válaszolt. Ekkor ért oda K. tanár úr, a szakrajz tanár. Egyre vörösödő fejjel zúdította ránk haragját valami számunkra érthetetlen balkáni, vagy ázsiai nyelven, amelyben feltűnően sok volt az "e" hang. Zizivel meglepetten néztünk rá és némi lenéző hangsúllyal jegyeztük meg: "Ruzsönoár fetvozsö!" K. tanár úr félreérthetetlen mozdulatokkal a tanterem ajtaja felé mutogatott. Zizivel felcihelődtünk a padból és kiballagtunk a folyosóra.   Na végre, már majdnem elaludtam! – sóhajtottam fel már az egzotikus nyelven. Megegyeztünk abban, a szakrajz tök fölösleges a fotózáshoz és a büdös életben nem lesz rá szükségünk, ráadásul K. tanár úr dögunalmasan ad elő. A fotóssuli a legendás "nyóckerben" volt a Práter utcában. Itt néha összefutottam Gyuri bátyám volt gimis osztálytársával, A. Tibivel. Ő az utcában működő koporsókészítő kisipari szövetkezetben forrasztotta az ezüstös színű fémládákat. Elmondta, hogy néha reklamálnak, igaz, nem az elhunytak, hanem a rokonaik, ha a hibás forrasztás miatt a temetésen szagok és folyadékok szivárognak a koporsóból. Tibi egyszer a forrasztópákával megégette a kisujját és azt hitte, amputálni kell. Készített neki egy miniatűr koporsót, de végül szerencsére mégsem kellett megválnia e testrészétől. Megkönnyebbült, és apjának ajándékozta a kis műtárgyat. Hajnalonta, suliba menet mindig benéztem hozzá és örömmel nyugtáztam, hogy egyik kisipari termék sem nekem készült. A kora reggeli hűvöst is feledve, vidáman léptem be a rettenthetetlen cerberus, Mária néni őrizte kapun, hogy a többiekkel elszívjak egy staubot a gyakorlati órák előtt.   A fényképész szakmunkástanulók S. igazgató úr lidérces álmainak állandó szereplői voltak. Időnként rátört valami rendpárti dühroham, és kiparancsolt minket is a kötelező tornagyakorlatra a cipőfelsőrész-készítő és a bőrdíszműves tanulók mellé. Ezt mi teljes joggal zokon vettük, hiszen esténként többnyire a Körúti sörözőben, vagy a Városkapuban, esetleg a szemközti Alföldi nevű műintézményben sűrűn emelgettük a nehéz söröskorsókat. Szerintünk a tápláló, folyékony kenyér megfelelő kondícióban tartott minket.   Egészen jó kis csapattá váltunk, pedig sok helyről érkeztünk. Néhányan az MTI-től, mások a Főfotótól, de osztálytársam volt a nemzetközi hírű váci Forte gyár egyik vezetőjének fia is, aki a bemutatkozáskor erőteljesen kikérte magának, hogy bármi köze lenne a korszak bársonyos hangú táncdal-énekeséhez. De velünk járt egy ideig egy srác, aki flegma beletörődéssel így mutatkozott be, "anyám, docens, apám docens". Legendás párbeszéd zajlott osztályfőnökünk, Hefelle tanár úr és Szuszu barátunk között. Hefelle K. tanár úr szöges ellentéte volt. Színes egyéniségével és öltözködésével örökös beszédtémát adott elsősorban a lányoknak.    A tanár úr mindenkit megkérdezett, hol érettségizett. Az életvidám és a kor tanerőihez képest liberális és közkedvelt Hefelle tanár úr és a mackós külsejű, de aranyszívű hatvani születésű Szuszu barátunknak is feltette az obligát kérdést és Szuszu készségesen válaszolt: "Hatvanban!". Mire Hefelle tanár úr némi ingerültséggel rászólt: "Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem hogy hol?"   Az első évben az iskola szuterén helyiségeiben, tanműhelyében, laborjában és retusasztalainál sajátítottuk el a való életben többnyire hasznavehetetlen tudást.  J. Erzsi és B. Annamária voltak a gyakorlati oktatók. Erzsi szigorúbb, de alapjában véve jó fej volt. Annamária könnyen piruló, szégyenlős teremtésnek bizonyult, amivel persze visszaéltünk. Zizi belgiumi rokonlátogatóból hozott akkor népszerű marhaságokat, műanyag taknyot, egy kis kupac műszart, amit Annamária székére csempészett, majd a műtaknyot az orrába dugva sajnálkozott a "kis baleseten". Annamária azt sem tudta, hogy elsüllyedjen szégyenében, vagy dühöngjön, de végül ha pirulva is, de velünk nevetett.   R. Andris később érkezett az osztályba. A mai napig emlegetjük, hogy 48 órán keresztül úgy tudott folyamatosan vicceket mesélni, hogy egyetlen egyszer sem ismételt. De máig emlegetjük Zizi mártíromságát. Az egyik óraközi szünetben Sziszi uzsonnája eltűnt. Mikor feltette a kérdést, hogy ki ette meg, szegény Zizi felröhögött, amit Sziszi beismerésnek vélt és egy férfinak is becsületére váló tolópofonnal vett elégtételt, ugyanis a gimiben evezett. Szerencsére Zizi egyetlen fogát sem veszítette el és hallássérült sem lett. És persze a házibulik R. Andriséknál, a Szent István körúti lakásban, ahol három tojással mutatta be artista trükkjét. Vagy Sz. Pistiéknél a Thököly úti házban, ahol híres zenész és fotóriporter is megfordult olykor. És akkor még nem beszéltem a Rómain vagy a Csillaghegyi strandon eltöltött csodás nyár eleji napokról Zizivel, Ancival, Mariskával, amikor buzgón készültünk a szakmunkás vizsgára.   Majd vége lett a kétéves kalandnak. Szétszóródtunk, voltak akik Nyugat-Németországig, Olaszországig mentek. Talán ha fél tucatnyian maradtunk a pályán. Igaz, 35 éve pályaelhagyó lettem magam is. Néhányan évente egyszer-kétszer összejövünk, többnyire Olivérnél, és századszor is röhögünk Zizi történetein, és ezredszer is felidézzük a szép napokat. Csak akkor száll el a jókedv, amikor azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk. És ez a névsor egyre hosszabb.  
Szerző